![[Back to the JATE
Library]](http://www.bibl.u-szeged.hu/logored.gif)
|
|
|
Költészet
Levelek
Ideál
Május
Szeptember
November
Az élet lokálja
A visszatérés búja
Bánat
Szürkületi trilógia
Orgonalila
homály
A
múlandóság bánata
Behozták
a gyertyát
Õszi trilógia
Õsz,
barátném, itt vagy
Augusztus
Ez
Vallen-Koskiban esett meg
Lidércnyomás-trilógia
Lidérces
álmok
Kijevi barlangok
Az
meg ez
A gyász trilógiájából
Gyászszertartás
elõtt
Ballada
Fénylõ glória
Vasúti trilógia
A
pályaudvar búja
A vagonban
Téli
vonat
Éji stanzák
Tavaszi románc
Sinai tüzes csúcsára érve,
Hol fényének homálya ül,
Reménytelen, vad szenvedéllyel
Imádd Õt ismeretlenül.
De fuss a kék tömjén ködétõl,
A dicsõség koszoruját
Megvetve... Fuss a temploméjbõl,
Ne halld meg papjai szavát!
A messzeségbe - óceánba
Merülve - áhitozz csodát,
Keresd a sívó pusztaságban
Saruja megszentelt nyomát.
A menny fehérén bágyatag
Aranylik már az égi lámpa,
És felkavart levél-hadak
Cikcakkja száll az õszi tájra.
Keringenek a levelek,
A föld porába egy se hullna...
Ó, hát megint elérkezett
A rettegésünk perce újra?
Vagy a csalóka lét felett
Nem a Teremtõ szava zengett,
S nincs véged és nincs kezdeted
Tenéked, én, hiába esded.
Gázlángok tompa lobbanása
Halotti-halvány fõk felett,
S unalmad lázas lázadása:
Elhagyni asztalt, székedet.
S zöld arcuak közt ülve, titkon,
Leplezve lelked undorát,
Csak fejted-oldod a papíron
A lét meggyûlölt rébuszát.
Virágzó-halovány a menny,
De hervad a májusi nappal,
S csak a homályos üvegen
Égnek tüzek az alkonyatban.
Árnyak közül elénkbe tûnt,
Egy percre bár, aranyba mártva,
Az, ami voltunk... vagy leszünk:
Az örök változás világa?
S nem fordíthatod el szemed
Aranya vibráló porától,
Ez tán a skála-estelek
Legbúsabb hangja a világról,
Amely, bearanyozva még,
Elpusztul mindjárt, meg sem értve,
Hogy az öröm, mi benne ég,
Csupán a május cselvetése,
Hogy visszahozhatatlan és
Fakult, ami bearanyozta...
Hogy csak az alkony lop kevés
Pírt még a rózsás ablakokra.
Arannyal futtatott, de satnyuló liget
A lassú kór, a láz még csábos bíborával,
S a késõ nap heve megkurtult sugarával
Érlelni gyönge már a dús gyümölcsöket.
S megsárgult szõnyegek, s goromba nyomaink,
S hazug szavai egy utolsó párbeszédnek,
S parkokban mélyenincs tavak homálya ring
Az érett szenvedést rég elfogadni készek.
De veszteségben is szépségeket talált
A szív és szédülést a rossz varázslatokban,
S ki megkóstolta már a lótuszt, izgatottan
Beszívja most az õsz bódító illatát.
A bíbor tûz mily gyönge, bágyadt,
A sárga reggel mily halott!
Tegnapról mára már az ágak
Hálózata sem változott...
Egy vígaszom maradt: a képen
Fehér s ezüst vonásokat
Láthatok ott is, hol setéten
A tusba mártott toll szaladt...
Köd foglya lett a nap korongja...
Ó, bár a tájon szán suhanna,
Gomolygó hófelhõk alatt! -
Rézfüttyû széltõl részegülve,
Szelnénk a parttalan havat,
Megdermedt habjain repülve...
Márványló Psyché alatt a
Fikuszok ugyanazok,
Ugyanaz a szolgahorda,
Kába párák és zajok...
Rossz borok, lerágott bordák,
Hamvadó szivarhalom,
Arcokon harag, gonoszság,
A szivekben unalom...
Késõ, hóbefútta éj ez,
Mégis itt maradsz te is;
Álmaid lidérce kérdez:
„Alkohol kell vagy hasis?”
Ám a tornácon se jó vár:
Felhúzott gallérral õ
Számlád írja, gyertyacsonknál,
A koporsókészitõ.
A dóm szines ablakait már
Nem aranyozza az azúr,
A korál vihara is elszállt
A sötét boltozat alól.
Az északi kapun beléphet
A néma árnyak sora most,
De sápadt angyala az Éjnek
Kathizmát még nem olvasott...
Poros búcsúsugárban égve,
Imával meg nem váltott vétke
Nyomasztja a leélt Napot,
Mint Botticelli angyalálma,
Aranyló fürtöt hullatott
Elnémult hangszere nyakára.
Rózsás-fehér oválisokban,
A pirkadat köve alatt,
Kötött egy furcsa kéz csokorba
Acélos-kék virágokat.
S a mérget csillogásba zárva,
Legyekre lesnek szirmaik,
Tarkán, szemérmetlen kitárva
A lét pucér határait.
De amikor heteken át csak
Emésztenek a lázaid,
Megérted az egyformaságnak
Titkát: a bódító hasist,
Megérted, centifóliákra
Színek varázsa hogy tolul...
S rombuszokat rajzolsz, a Bánat
Lépcsõit, akaratlanul.
Az utcánkat hó borítja vastagon,
Orgonalila homály fut a havon.
Röptiben bepillantott az ablakon,
S rádöbbentem, hogy szeretem õt nagyon.
Kérleltem az orgonalila homályt:
„Térj be hozzám, itt a kuckóm vár reád.
Nem a régi búmat kell oszlatni szét,
Oszd meg vélem, kedvesem, a magadét!”
Már csak messzirõl hallottam, mit felelt:
„Ha szeretsz, a nyomom úgyis megleled.
Hol jég kéklik vékonyan örvény felett,
Elidõzöm ott, ha végzem röptömet.
De a tûzhelyednél meg ne lássanak...
Az enyém csak az, ki bátor és szabad.”
Már elmerült a nap. A balkonra tekint
A sárga hold ködös, még árnyatlan korongja,
S hiába fénylenek kitárt ablakaink,
A sápadt bú a vak falakat már bevonta.
Mindjárt leszáll az éj. A mennyeken ború...
A szívem fáj ezért a végsõ esti percért:
Mert benne él, mi volt - a vágyódás, a bú,
És benne már, mi jõ - a csüggedõ felejtés.
Itt álom lett az est: félénk, de röpke is,
Ám szívednek, ahol se húr, se könny, se illat,
S hol széthullt s összefolyt a felhõk ezre is,
Már sokkal kedvesebb, mint alkony rózsapírja.
&nb sp; 1904 nyara Jalta
Nem rémlik-e néha neked,
Hogy az est puha szürkületében,
Közel van egy oly közeged,
Hol más ez a lét is egészen.
Hol ölelkezik árnnyal az árny,
Az a perc csodatéte az égnek,
S egymásba hatol sugarán
A szemünknek a lényem, a lényed.
Nem ijesztjük el ezt a csodát,
Moccanva se, szólva se, félve,
Mint távoli táj moraját
Figyelõ, ki fülelget az éjbe.
De ha gyertya lobog, e világ
Elenyészik, a semmibe szállva,
Csak a szem sietõs sugarán
Iramodnak az árnyak a lángba.
1904
Õsz, barátném, itt vagy újra vélem,
De az ágak hálóin soha
Sápadtabbnak nem látszott a kék menny,
S holtabbnak se alkonyod hava.
Nem láttam még avart, szomorúbbat,
S feketébbet, mint a vizeid,
S hogy fakó-agg egeden vonulnak,
Csüggesztõbbnek rõt fellegeid.
Bénán, mindent végignézve, állok...
Ó, a lég is furcsa ízû, új...
De tudod... meglátni mégis fájóbb
A szavakat titoktalanul...
Még fények égnek a lombárnyas út
felett,
De ágak rése közt némán dereng a kékség:
A játékos is így mosolyog és remeg,
S már lesni sem meri a kocka pördülését.
Függöny mögött a nap. A ködlõ föld
szinén
Lassan vonulnak el a hûlõ vágyak, álmok...
A fülledt dáridó s a tegnapszülte fény
Elmúlt-kihunyt, s csupán az õszirózsa lángol...
Vagy gyászmenet halad fehéren, lombon át?
S megfakult koronák ívén tüzek lobognak
Remegve s kérdezik: „S te? mily sors vár reád?”
A temetõharang réznyelvén szólogatnak.
A játék végetért? elúszott a menet?
De megvilágosul a szívben mind, mit érzett:
Ó, hogy megértek én becézõ meleget
S virágoskerteket, hol úr már az enyészet...
Ez Vallen-Koskiban esett meg,
Esõ zuborgott szüntelen,
S a meredélyrõl deszkák estek,
Hulltak alá töméntelen.
Mi a dermesztõ éj után csak
Vacogva ültünk, könnyesen,
S a vízbe rongybabát dobáltak,
Hogy jó mulatságunk legyen.
Úszott az ázó bábu ringva
A habzó vízesés felé,
Soká keringett-pörgött, mintha
Magát még visszaküzdené.
De tajték mindhiába nyalta
Élettelen, sovány kezét, -
Végzete megváltozhatatlan:
Új kínok ezre várja még.
Nézd, a morajló patakáron
Szófogadóan eluszott;
Mutatványáért jogos áron
A finn félrubelest kapott.
S a baba kirepült a kõre,
És a folyó tovább loholt...
Ez a komédia a szürke
Reggelen oly szomoru volt.
Maga a menny olyanná válhat,
S a tünde, játszó sugarak,
Hogy szívednek a bábu-bánat
A szívedénél súlyosabb.
Átérzel mindent, mint fa lombja,
S hogy él a szürke szikla is,
Barátod õ, s barátod hangja,
Mint gyerekhegedû, hamis.
S megérti szíved is, hogy véle
Csak rettegése született,
S magányosan, patak vizében
Sodródó bábuként lebeg...
„Vár? Izgatottan? Jóra nem vezet.
Indulna ajtót nyitni? Nem lehet!
Értse meg: önhöz egy bolond kopog be,
Ki tudja, éjjel hol s kivel hevert le,
Lerongyolódott, szórja szitkait,
Markába szúrós kavicsot szorít;
Majd zsebbõl kikapott másik kezével
Meghajigálja elszáradt levéllel,
S csókolni vágyik önt, és könnyei
Foltjával fürtjeit beszennyezi,
Ha arcát sebtiben még visszarántja,
Borulva szégyenének bíborába.
..............................................
Hallgasson rám!... Ijesztgettem csak: Az
Oly messze már, halott... Nem volt igaz
Se suttogása, sem kopogtatása -
Ez csak 'a vér szava', a kín marása...
Mit tûrök én is, tûrök egyre önnel...
Vagy foglyul ejtett viharunk üvölt fel?
De mégsem! Ön nyugodt... Csak sápadóbb,
S megrándul ajka... Ostoba vagyok...
Itt másra várnak megbeszélt találkák...
Mindent megértek: félelmét, a vágyát,
Tekintetében titkos fényeket.”
Kopognak? Jönnek? Fölemelkedett,
Látom - a lámpa lángját lecsavarta,
Haját kibontja... Rózsás lett az arca...
Kígyózva hullnak fürtjei... Közel
Hozzám... Egy tûzben égek véle el...
Karját körém kulcsolja s von magával,
S csiklandoz és becéz selyemhajával...
Ez hát a büszke férfiész, a hív,
Nem állja ki, ha megrezzent a szív,
Elvész a nedvdús, rózsaszínü hõben!
.....................................................
És hirtelen más lény lett énbelõlem...
Ágy... Gyertyafény. Az utca bús kövén
Esõ locsog... Csak álmot láttam én.
Zölden a gyertya lecsöppen,
Bágyadtan árad a tömjén,
Valami vállig a földbe
Süllyed a mély üreg éjén.
Valaki hangja a csendbõl
Csendit imát a sötétben,
S valaki õket „keresztrõl”
Enyhiti sárga vizével.
„Gyorsan-e?” - Csak ne siessél...
Zúg a harang a füledben,
Ám a sötét folyosóéj
Egyre adós felelettel.
Nem akarom, soha már!
Semmi, se út, se barát?
Sóhajtól elhal a láng?
Kússz csak a csendbe tovább!
Csak a jég sír olvadozva,
Ám az éj, akár a kõ.
És a tested végigfutja
Láza, lángként terjedõ.
De locsognak, oldva-lopva,
Jégkockák a fejeden,
Nem számolgatják, hogy ott csak
Két párnád tart melegen.
S hogy tábortûz füstködébe
Fekhetsz majd elevenen,
Ha taszít a lámpa fénye
Síkos baltaéleken.
De örömmel tölt az éjben
Szíved álma és vigasz,
Mindent megbocsát... csak éppen
Ez legyen ma Ez, ne Az.
Gyászszertartás
elõtt
(szonett)
Két napja suttogás: a ház
Vendége kõmerev,
S szúrós krizantém-hervadás
Fojtó füst lengedez.
Békét kívánok néki hát,
S magunknak idefenn,
Vagy bûzlõ börtönajtaját
Bezárták teljesen?
„Õ holt! De lánya, özvegye...”
Szavak, szavak, szavak.
Fehér tükrökben Rettenet
Dalolja énekét,
És Félelmünk hajlongva a
Gyertyákat osztja szét.
Kora reggel, köd tejében ázva,
Felrakták a terhet, útra készen...
A kétfogatú elõtt a lámpa
Csak hunyorgott, füstöt ontva kéken.
Mögöttünk a kihalt nyaraló van...
Sárga, nyirkos... Értelmetlen vásznak
Függnek balkonjáról... ám mohóan
Mind letépték már a dáliákat.
„Áldja Isten!...” Meglódult a ló már,
Gyászi maskarába maszkirozva...
Sárga eb a rozzant nyaralónál
Farkával fenyõt püfölt csaholva.
De hamarosan homokba huppant,
Mint halottas ágyon, elterülve...
S rettegve levettük kalapunkat,
Nem is mertük visszarakni többet.
...Átkozott légy! Aki egykedvûen áraszt
Violát s fenolt is, szörnyû Dáma!
Ha akarnám - elfogadhatnálak...
„Hát akard s próbáld meg!” - súg a Dáma.
Ajánlás
Néktek küldöm, katonazenészek,
Kik e verset elfújtátok egykor,
S versszakot be nem tartó zenétek
Sokkal búsabb, sokkal csendesebb volt...
&nb sp; 1909. május 31.
Az alkonyat pernyéje gyertyaszálak
Kialvó lángját fojtogatta még,
De a kanyargó füstök égre szálltak,
Színek fakultak, sápadozva rég.
S oly sóvár-esztelenné lett az álmom
Imák és könnyek fojtó tengerén,
Hogy fénylõ glória ragyog hajában
S fekete fátyla áttetszõ ködén.
És válaszul fülönfüggõinek
Hûs ametisztjén rezdültek tüzek,
A tömjén kéken illatozó álma
Szétfoszlott ekkor, árnya sem maradt...
Ezért imádom úgy a fátylakat,
S oly kedves égi glóriák sugára?
Ó, hétköznap-öröklét
Unalmának fullánkja...
Porülte déli hõség,
Vasúti tarka lárma.
Félholt legyek kioszkfal
Deszkájához tapadva,
Süket, vak és konok raj,
Friss mészben megragadva.
Zöld zászló leng fakultan,
Gõz pöffen sófehéren,
Visszhangtalan sikoltva
Síp szól a messzeségben.
S elválás emblémája
A csalfa randevúknál -
Az óránál megállva
Félkaru kalauz vár...
Van undokabb e pontnál,
Mely nem moccan semerre,
E szendergõ lapoknál
A rezegõ delekben?...
Bármi lehet, csak ez nem...
Mássz oda - ez a dolgod;
Mindegy - legalább ez nem,
Mocskos vagy bár és forró!
Meghalni arctalan, vak
Örvényben elmerülve,
Mint dívány - kábulatnak
Csinvatján elterülve!...
Elég a tett, elég a szó,
Mosoly se kell, csak néma béke.
Alacsonyan kering a hó,
Csüggedt a mennyek szürkesége.
Vad harcban, mit nem értenek,
Rekettyék bolydulnak setéten.
„Majd holnap - mondom én neked -,
Ma kvitt vagyok veled s te vélem.”
Nem kérlelek, nem álmodom,
Bár bûneim egekbe nõttek,
Nem vágyom másra - bámulom
Az elfutó, fehér mezõket.
S te szépségben ragyogva csak
Bizonygasd, megbocsátanál már,
Ragyogj, akár az alkonyat
Pírjába dermedõ, sivár táj.
Megperzselte a ködön át
Szeme a hómezõ-setétet,
S égõ szökõkút-aranyát
Pöfögte füst-leheletének.
Tudom - dühödt sárkány liheg,
A hó, mint bolyhos prém, bevonja,
Álmukból fölveri robogva
A babonás vidékeket.
S utána, megfáradt rabok,
Sírok hideg gödrébe szánva,
Futnak koporsó-vagonok
Fülsértõ lánccsikordulással.
Amíg pislákoló, törött
Lámpást a jobb kezébe fogva,
Rossz álmok, gondjaink között
Az Éjfél lép a vagonokba.
Mint szerzetes kísértete,
S minél tompábban kong a lépte,
Álmunk annál lidércesebb,
S légszomjtól fuldoklóbb a lélek.
És több a szó, mely szó se tán,
A szuszogások taszitóbbak,
S fejek a párnák bíborán
Most még vadabbul hánykolódnak.
Mint zsebmetszõ, leselkedik,
Míg élünk, még lopakodik csak,
Forralja némán mérgeit,
Csitítja vétkes vágyainkat.
S tengely zörög, kerék kopog,
És céltalan, kopár a távol...
S ki virraszt, megundorodott
A félig-létek káoszától.
De olvad éjünk... Roskatag,
Õt hívtuk õsz Alkonyatának,
Elhagyja már a Virradat
Az Árnyat, a halottas ágyat.
Szemébe néz a szenvedés,
Ki éjjel kínjait feledte,
S vonatról a csörömpölés
Az éj jegét megint leverte.
Gõzfelhõk, sárguló falak,
Tûzpirosat kerítenek be,
És fájó foggal újra csak
Harapni kell hideg kövekbe.
Nem villódzik már az esti kertben
Napsugár az árnyas lomb között.
Benned minden édes-érthetetlen,
De szavadra emlékszem: „Jövök”.
Füst-sötét, de levegõsebb-lágyabb,
Zsengébb vagy, mint serkenõ levél.
Nem tudom, ki, de nagyon kivánhat,
Álom vagy, de nem tudom, kié.
Nem követnek pusztai lakodnak
Küszöbéig gyémántos tüzek,
De a violák úgy illatoznak!
S szõnyeget eléd terítenek.
Ez az éj is régi álomképem,
De nem én epedtem-vágytam itt:
Nyírfán csüggõ lámpa üvegében
Gyertya lángolt, ontva könnyeit.
Nem gyõzött még folyónk talán,
De kék jegét már felszakítja,
Nem olvad még az ég se, ám
Hó-serlegét a nap kiitta.
Ajtód nyitod, s a szíveden
Elsuhanó szoknyák zizegnek...
Még nem szeretsz, de higgy nekem,
Már lehetetlen nem szeretned.
 Baka
István home page |
Kiállítások
|