![[Back to the JATE
Library]](http://www.bibl.u-szeged.hu/logored.gif)
|
|
|
Külváros
Kétségbeesés
A számûzött
Trojka
A szabadban
Huligándal
Élet
Bacchanália
Anyámnak
Estefelé
Állomás
Falu
Hazám
Maszkabál
Ünnep volt: részegek
kurjongattak hangosan.
Az utcán, házszegleteket
kerülve, csavargó suhant.
Baljósan, feketén,
kis létrával kezében,
víg dallal futkosott a vén
lámpagyújtogató serényen.
Az alkony arany-vörösét
gyárkémények fedték el
s a füst hamuszinû-sötét
gomolyai az égen.
1904.
E. P. Bezobrazovának
Vidáman szikrázó a jég.
De szívem jégöntvény-rideg lett.
Szirmát a hó hadd szórja szét, -
S göngyöljön papirusz-tekercset.
Hóbucka roskad: szinte forrt,
Hóörvény-csipkéit kibontva,
A hó a homlokodra mord
Füstöt terít, s elszáll robogva.
Hasonmásom nyomon követ,
Végigvillan fagyos palánkon,
Elcsúszik, s a fagyos követ
Elhagyja, - most már én se látom.
Ó, lélek, állj - dermedj magad!
Pelyhek, vakítsatok meg végleg!
Az égbe kopjáitokat
Szúrjátok, utcalámpa-fények!
Virága-hullt, kihunyt napok,
Eldalolatlan ének lesztek.
Járjátok, lámpa-osztagok,
Sikos jég-táncát fényeteknek!
1904. Moszkva
M. I. Szizovnak
Elhagytam városom örökre,
Dübörgéstõl, zajoktól rettegek.
Még messzirõl, rengõn-röhögve,
Csúfolnak gúnyolódók engemet.
Ottan az öröklétrõl szóltam -
És kövekkel dobáltatok ti meg.
Múló rohamban rángva nyomban
Kinevettétek szenvedésemet.
Elhagylak, számûzötten mától, -
Szabadságomat nem köthetitek.
Futok - meggörbült, sápadt vándor -
Aranyló búzatáblák, köztetek.
Zsombékokon, rozsföldre érve,
Futok a síkon át, a téres réteken.
A kék búzavirág elébe
A földre hajtom õszülõ fejem.
Gyöngéd virág, te érints engem,
Hullasd rám, hullasd kristályharmatod!
Megnyugszik lázban égõ lelkem,
Gyötrelmek-ülte lelkem is amott.
Az alkony szégyenkezve gyújtja
Gyöngyház-szivárvány, rózsás sávjait.
S a lomha szellõ fújja-fújja
Hajam ezüstlõ-õszes szálait.
Gyí! A gyors paták dobogva
Törnek csendülõ jeget;
Körbefordul cifra trojka,
S széditõ vágtába kezd.
Napkorong, felhõk ölébõl
Ki-kibújva, pírban ég.
Kocsisom csatos övérõl
Szikra villan szerteszét.
Jõ az alkony: égi kéket
Fénylõ-bíbor öv kerít.
Hahotázva táncra kélnek
Valdaji kolompjaid.
Tûzbõl szõtt abrosz borul ma
Széjjel a hideg havon.
Lángok gyúlnak aranyosra
Pingált, ékes jármodon.
Ott vagyunk. A szél csitul tán.
Tornácon ki is fogad?
Jaj, milyen szélfútta orcán
Látok bíbor foltokat?
Mellém huppan mosolyogva.
Szólít: „Szervusz, édesem...”
S fölnevet megint a trojka
Rézkolompja érdesen.
1904. június Szerebrjanij Kologyez
Munyinak
Köszöntlek, -
Szabadság,
Áhitott
-
Láncoktól
oldva,
Szabadság,
A te diadalod
A
táv, beragyogva, -
&nb
sp; Fagyosra
&nb
sp; Sápadott.
Átfut a szél, megsárgult fûbe cibálva,
-
Virágai õszi-fehérek.
Fekszem a föld fagyára.
Furcsa-rugalmasan ingnak a szárak,
Szabadok, merészek.
Fülelek fû-susogásra.
Csak csendben...
Elég
már:
Virágok:
Sápatag
õszi-fehérek,
Vir&aacut
e;gok,
Csak csendben...
S&i
acute;rok:
a szív fáj.
1904. augusztus Szerebrjanij Kologyez
Éldegéltünk - én meg õ:
Keritõnk a temetõ.
Csontváz lett a cimborám,
Télen-nyáron járt hozzám.
Frász a váz, szelid szivem -
Sétaútunk cinterem.
Kacagva emlegetett
Vidám temetéseket: -
Koporsók után haladt,
Korsóként gurult a pap:
Szállt a tömjén füstje is.
Pohos volt a gyászkocsis.
„Szentek közt békére lelj!”
Testünk deszka nyomta el.
Éldegéltünk - õ meg én.
Tingli-tangli, könnyedén.
Míg csak élek, elõre haladhatok.
Megfordulni gyáván - nem lehet.
Látom lábnyomoktól koptatott,
Forró, porlepett ösvényemet!
Illatozva, esküvel ki hívogat,
Véle járni messzeségeket,
Hogy szellõ-se-lengte nap, midõn a pór arat,
Ontsam áldozati véremet?
Fénysugár-kopják a keblemet
Szétszaggatták alkonyat tüzén.
Megitattak dörgõ árral tengerek,
Aromás borok tömlõjeként.
Hogy dalol a zöld-vöröslõ alkonyat, -
Szenvedélyre gyújtja szívemet!
Dermesztõ esõknek széthasad
Fagy-kristálya a fejem felett.
Körben csak mezõk - füves terek,
Bennük majd a békémet lelem:
Száraz szárak döfködjék a mellemet,
Kopjaként, ha közéjük esem!
1906. augusztus Szerebrjanij Kologyez
Hozott egy tûzszinû khitónt
S dobozba zárt fekete maszkját.
A rózsák minden asztalon
Zöld szárukat lehajlitották.
Ivott-ivott és hallgatott,
Frakkján virult kaméliája,
Kiment, s az éjbõl ablakot
Rezegtetett meg hahotája -
Ott, - hol a párkányok felett
Már gyöngéd hajnalfény piroslott -,
A maszk mögé elrejtezett,
S bíbor köpenybe burkolózott,
Halottnak tettetvén magát...
Habzó pezsgõ folyt a pohárba.
S véres koporsóját barát:
Két harlekin vitte a házba.
Arc-viasza elõtt megállt
Mindkettõ, keresztet vetettek, -
S egy fél-álarcot a lezárt
Koporsófedélre szegeztek.
Az egyikük gyászéneket
Visongott vékony hangu náddal.
Másik virággal fedte be,
Álmodozó kaméliákkal.
Az odatartott tálba, mint
A bor, tûzszínü harmat csordult,
Vaspálcával mellét amint
Átdöfte már a hosszuorrú.
1906. München
Kiléptem szegényes síromból.
Nem várt elõtte senki sem.
Senki: csupán egy lombjafosztott,
Hitvány bokor bókolt nekem.
Leültem hát a kriptalapra...
Hová megyek, mi lesz velem?
Tüzem kihamvadt... felragadva
Hunyt lángomat - hová vigyem?
Azóta rég elfeledett már
Mind, aki állt a sír felett.
És az a nõ, ki szeretett tán,
Most föl sem ismer engemet.
Szemüreg-éjem oly riasztó,
Lakába senki sem bocsát.
Itt meg nem óvnak vad vihartól
A rongyos, foszladó ruhák.
Nem. - Hát kriptámba visszabújtam...
Sír, drága, jó anyám te vagy,
Te, aki széttört koszorúddal,
Siratod mindegyre fiad.
Vijjog, füttyent, nyekken, nyikkan,
Rõzsével zörög.
Fénye hunytán Nap lepottyan
Rekettyék között.
Szántóföldek száraz árján,
Mezsgyék tengerén,
Szalma-szérûn, ágak árnyán,
Rétek rejtekén -
Házakat szikkaszt a hõség.
Nézik mérgesen:
Néma, idegen mezõség
Nyúlik szélesen, -
Dúlva-fúlva néznek égre,
Mind harag-pupos;
Jármon vödrökkel vizért megy
A menyecske most.
Öreg hombár küszöbére
Ült öregapó.
Öreg szél öreg vidéken
Õdöng valahol.
Bársonyos-fekete árnya
Perget rozskalászt,
A magokat mind kirázza;
Érted-é szavát?
Vijjog, füttyent, nyekken, nyikkan,
Rõzsével zörög.
Fénye hunyt: a Nap lepottyan,
Rekettyék között.
Borzolódnak parasztházak:
Görnyedt armada,
Mint az agg nõk szürke-száradt,
Együgyû hada.
1908. Jefremov
G. A. Racsinszkijnek
Büfé: a fénye tompa.
Ül a tisztes, õsz öreg,
Kotlett fölé hajolva;
Vállrojtja leng-rezeg.
Mellette úri dáma,
Korszázsán igazít, -
Kezében cifra táska;
Tréfál, kacérkodik.
De ott - bozótosok közt,
Az úton õ suhan.
Váltók pislognak rá zöld
Szemükkel gonoszan.
Fagy járta át a mellét,
S hová mehetne még: -
A sínpáron hajolj kék
Mozdonyfüstök fölé!
Õt senki sem figyelte.
Élelmet sem talál.
S ím - állomás dereng fel,
A peron fényben áll.
A restibõl az útra
Kijönnek, járni még.
Simulj az ablakukra,
Remegj rá ólom-éjt!
Rajuk sötéttel verjed,
Esõs vidék, sivár!
Tapadj rá, ismeretlen
Rém, ablakukra már!
Oda - a messzeségbe
Fut a vonat tovább,
Hol szem villant az éjbe,
Csak éj van s pusztaság.
Egyedül áll... A váltó
Már szabadot mutat.
Bokrok szaggatnak szálló
Rubin csillagokat.
S a talpfákra vetette,
Tüzek elé magát,
Csont roppant, meg se rengve
Rohant a mozdony át.
Oda - a messzeségbe,
Fut a vasút tovább,
Hol szem villant az éjbe,
Csak éj van s pusztaság.
S büfé: a fénye tompa,
Ül tisztes, õsz öreg,
Kotlett fölé hajolva,
Vállrojtja leng-rezeg.
S egy örmény, szolgák közt, a
Szivarjáról megint
A hamuját leszórja, -
Nyeli a grenadint.
Rajuk sötéttel verjed,
Esõs vidék, sivár!
Tapodj rá, ismeretlen
Rém, ablakukra már!
Újra a mezõn, hol szellõ
Simogat, s elül,
Ám gonosz, baljós-nyögellõ
A falu körül.
Kócos fellegek lebegnek
Õsz mezõk felett,
A faházak bogra kötnek
Kéményfüstöket.
Hátuk, mint vadállatoknak
Szõre, fölmered.
És reájuk éj s nap holtak
Õsz hamva pereg.
Babonás, tüzes szemekkel
Nézik a teret,
Mint verejték-verte vad, mely
Csapdába esett.
Mind megtörte már a rabság,
Zord, sivár napok.
Szállnak domb mögül, mezõrõl
Zsarátnok-rajok.
S távoli pagony fölött tán
Égi tûz vakít:
Mintha lánglövellõ sárkány
Tárná szárnyait.
Kútgém, mintha ujját, görbedt
Rúdját emeli.
Szívünk döbben, és szemünket
Sötétség nyeli.
Szárazon, út menti éjben
Tücsök ciripel.
S a falun túl, vaksötétben
Kereplõ felel.
Kertek földje szerte morzsáll
Pusztaság felett.
Itt már senki semmit sem vár:
Nap napot követ.
Nap napot s az év az évet,
Évre év megint.
Bár a termés mind szegényebb,
Népem néma itt.
Testek, kóroktól emésztve,
Száradó szemek...
Ám fölöttük égi kéken
Gyémántfény remeg.
És a hajnal bíbor körrel
Domb fölébe áll.
A mezõ baljósan nyög fel
Végül; s néma már.
A halom meg a harmat, a pára
Meg a hajnali málnaszin ég
Ugyanaz, meg a rét susogása,
S ugyanoly nyomorult ez a nép.
S a szabadban, a vadban - a rab van;
S szigorú a sörétszinü táj:
A mezõ kiabálja a fagyban -
„Üt az óra, feküdj bele már,
Ahogy mások, a sírba!...” Szavára
Ne figyelj oda, bár fenyeget: -
A reménytelenek panaszát s a
Zokogást meg a könnyet ügyeld!
Ugyanaz, ki a szélbe kiáltva,
Ugyanaz a nagyéhü sereg:
A halál hada, mely lekaszálja
Most halomba az embereket.
Jaj, te végzet-igázta fagy-ország,
Jaj, Oroszhon-anyácska, neked
Ki csúfította így el az orcád,
Gonosz tréfát ki ûz teveled?
1908. Moszkva
M. F. Likiardopulónak
Kapucinusnak a bólét
Bókkal ördög nyújtja át.
Issza azt a lángoló lét,
Ledobva kapucniját.
Karcsú ördög - bíbor atlasz -,
Italáért adomány:
Elragadja egy hatalmas,
Szenvedélyes pas d' Espagne.
Graciõz tánc; s õ fecsegve
Intrikál gondatlanul.
Úrnõ vendéget vezet be,
Vendégnõt a háziúr.
Penge pendül, kõre koppan
Nyûtt nyelû kaszája már: -
A vendégnõ csontja roppan,
Leple leng: õ a halál.
A vendég: a néma végzet,
Õ a tûzszin dominó -
Háziasszonya fölébe
Halott fõvel hajoló.
S úrnõ vendéget vezet be,
S vendégnõt a háziúr.
És a többi mind fecsegve
Intrikál gondatlanul.
Az õsz bástya nõi maszka
Korszázsa alá figyel.
Az apródot lengyel frajla
S mazurka hevíti fel.
Jól fésült a bakenbardja,
Boldog és illatot ont,
Frakkosan maga a gazda
Nyitja meg a kotillont.
Legyezõvel a kezében
Úszik véle asszonya;
S moaréban, türkizkéken
Száll a pompás trén tova.
Egy komor hang zengve mondja:
„Ítéletetek halál”, -
S máris, messze elbolyongva,
A dominó valcert jár
Vendégnõvel: sárga csonttal,
Aki nem más: a halál.
Váza roppan, kõre koppan
Nyûtt nyelû kaszája már.
Táncolnak a gyerekek mind.
Megfordul - nincs senki ott.
Csak taposhat a konfettin,
Mely pörögve rápotyog.
„Gonosz tréfák, gonosz maszkok”, -
Ezt suttogja és megáll.
A gonosz maszk ránk kacsintott,
S messzi, lenge táncba száll.
Vár. S oldalt a vágta folyhat, -
„Ítéletetek halál”, -
S az úrnõ fölött suhoghat
A dominó - vészmadár.
Az ezüstös paszomány a
Pántlika fölött remeg;
Ám az egy atlaszruhásnak
Karján máris ellebeg.
Türkizkék szemében égve
Atlaszsál remeg-ragyog.
Hárfa sírt fel, s szenvedélye
Húrja mind elpattogott.
Lábát jó magasra dobva,
Járja taktusra a pas-t, -
Jár a bébi, s a sarokba
Néz, lesi a grand papát.
Jár a bébi, tüllje lobban,
Karcsu teste ring-rezeg.
És már az elõcsarnokban
Jeges szörpöt töltenek.
Ez meg az a fénybõl éjbe,
A kijárathoz siet.
Fent a csillagok fehére;
Hintót hintóraj követ.
Bébi álma: grand papája,
Kéjenc-kétértelmû bók...
S rajzolnak köréje pas-kat
Könnyü lábu ámorok.
Ám a termek éj-terében,
Árnyék-némán surranó:
Véres tõrrel a kezében
Átfutott a dominó.
1908. július Szerebrjanij Kologyez
 Baka
István home page |
Kiállítások
|