![[Back to the JATE
Library]](http://www.bibl.u-szeged.hu/logored.gif)
|
|
|
Ölelj, szoríts fehér karoddal,
Kóborlás volt csak életem...
Ó, álmom! Lázas csókjaiddal
Te új világot adsz nekem.
Vad szenvedélyedben kísért egy
Tavasz sosemvolt bánata,
S úgy tündököl, mint messzi fények,
És zeng, mint zurna lágy dala.
Füstszín-lila hegyekbe hoztam,
Hogy lássad, halljad, csüggeteg
Szemeim, ajkamat, s karomnak
Törött indája hogy lebeg.
S hegyormi alkonyat tüzében,
Széttárva kéklõ szárnyamat,
Álmodva Tamaráról véled,
Elvesztettem hatalmamat...
S álmodom - távoli aulban,
Eget ostromló csúcs alatt,
Látom, amint a mennybe lobban
Vágyakozón, a fátyladat.
Ott szétterül s táncol zokogva,
Por száll föl és a zurnahang...
A võlegény nem ér nyomodba!
A csecsen ólom biztosabb.
1910. április 19.
AZ EMBEREK KÖZT JÁRNI MILY NEHÉZ
Ember hamvadt el ott.
Fet
Az emberek közt járni mily nehéz,
S tettetni, hogy van bennem élet,
S azokhoz szólni szenvedélyrõl és
Vad vágyakról, kik még nem éltek.
S míg nézem éjeim rémálmait,
Érzések káoszában lelni rendet,
Hogy halvány pírjában mûvészetemnek
Meglássák létünk gyilkos lángjait!
1910. május 10.
Valaha dölyfös, büszke voltam,
Most egy cigánylány édenem,
S õt kérem - megbékélt-nyugodtan:
„Táncold el nékem életem!”
Sokáig tart iszonyu tánca,
S elõttem szállnak éveim
Õrületei, hunyt varázsa
S taszító képzelgéseim...
Hol körbering, karját emelve,
Hol kúszik kígyóként, - s legott
Megdermed, bágyadtan-leverve,
S elejti a csörgõdobot...
Ó, valaha mily gazdag voltam,
De az sem ért lyukas garast:
Arany, viszály, szerelmek - mostan
Már csak az unalom maradt.
1910. július 11.
S ifjonti lángjaid megint,
Elméd s erõid robbanása...
De boldogság nem volt - s ma sincs.
Bár nem maradt kétely se mára:
Járj végig vészes éveket,
Hol mindenütt veszélyek lesnek.
De hogyha épen érheted
A célt - csodákban is hihetsz te,
És végül is megérheted,
Nem is volt szükség boldogságra,
S fél-életed sem éri meg
Lelked elérhetetlen álma,
Hogy túlcsordult a peremén
Rajongásod költõi kelyhe,
S egész világgal egybekelve,
Minden miénk már - s nem enyém, -
És csak szeliden mosolyogva
Idézi emlékezeted,
Mit gyermek-lényed álmodozva
Boldogságának nevezett.
1912. június 19.
„Éj anélkül, akit fénylõ
Néven úgy hívtak: Leonóra.”
Edgar
Poe
Bús õszi este volt. Esõ üvegzajában
Gondoltam százszor át kínzó kérdésemet,
Midõn egy gentleman ködlõ, hatalmas árnyban
Lépett szobámba. És mögötte borzas eb.
A vendégem leült a kandalló elébe,
Az eb meg elterült, mintegy követve õt.
Szólt udvariasan: „Sir, itt az idõ, végre
Békéljen meg a Sors Géniusza elõtt!”
„Ám ifju lázamat a vénség visszahozza...”
-
Így kezdtem volna én... de félbeszakitott:
„Már megint ugyanaz: õrült Edgar s Leonóra.
Vissza semmi se tér. - Most mindent megtudott.”
És furcsa: életem vihar s pokol volt régen,
De most - ez este -, míg ott ült az idegen -
Az õ tárgyilagos, nyugodt tekintetében
Hirtelen egyszerübb lett az egész nekem...
Elment a gentleman. De ott maradt kutyája.
S ha bús vagyok, reám néz jóságos szeme,
És mintha mondaná, míg térdemen a lába:
Ideje volna, sir, már megbékülnie.
1912. november 2.
Végzetes-vigasztalan halálok
Híradása titkos éneked.
Testamentumokra szórod átkod,
S földi boldogságunk megveted.
És hatalmad oly erõvel árad,
Elhiszem a szóbeszédeket, -
Az angyalokat megbabonáztad,
Szépségednek mind a rabja lett...
És ha a hiten kacagsz te éppen,
Látom újra a fejed fölött
Azt a halvány, bíbor-szürke-kéken,
Fényben égõ valahai kört.
Jó vagy, rossz vagy? - Egyiké se lázad.
Bölcsen írták rólad valahol:
Némelyeknek Múzsa és csodás vagy,
Énnekem meg szenvedés, pokol.
Nem tudom, egy virradati órán,
Amidõn erõm már nem maradt,
Mért nem haltam meg, de látva orcád
Kértem a vigasztalásodat?
Nem kívántalak, csak ellenségnek,
Mért is tékozoltad rám kegyed:
Csillagos eget, virágos rétet
És elátkozott szépségedet?
S álnokabb, mint észak zordon éje,
S mámorítóbb, mint arany ayi*,
S kurtább, mint cigánylány szenvedélye,
Szörnyü volt becézõ ujjad is...
S könnyü lábbal szentségekre hágva,
Végzetessé vált az örömöm,
S õrület lett szívem kéje-vágya -
Keserû, akárcsak az üröm!
1912. december 19.
*ayi - francia pezsgõfajta
Szeretnék élni esztelen:
Személytelennek arcot adni,
Örökké tenni pillanatnyit
És testivé, mi testtelen.
Nyomasszon életem vad álma,
Vergõdve fuldokolhatom, -
De egy vidám ifjú talán majd
Ezt mondja rólam egykoron:
Bocsássuk meg komor valóját,
Tán ez mozgatta valaha?
Hisz csupa fény volt, csupa jóság,
A szabadság diadala!
1914. február 5.
Hamlet vagyok. Dermed a vér,
Az ármány vetné már a hálóm.
De szívemben szerelem él -
Egyetlen lányért a világon.
A lét fagya Oféliát,
Téged rabolt el messze-messze.
És mérges tõrrel döfve át,
Halok, hazám porába esve.
1914. február 6.
EMLÉKSZEL? ZÖLDEN, ELNYUGODVA...
Emlékszel? Zölden, elnyugodva
Pihent az álmatag öböl,
Mikor hadihajók vonultak
Rendben elõ a semmibõl.
Négy szürke. S kérdések kínoztak
Bennünket még órákon át,
Míg bámultuk a fontoskodva
Járkáló matrózok raját.
Vonzóbb lett a világ és tágabb,
De útra keltek a hajók,
Fúródva éjbe, óceánba,
Négyüknek már nyoma se volt.
S megint a régi lett a tenger,
Bágyadtan pislant a torony,
Amikor utolsó jelekkel
Búcsúztak a szemaforon.
Milyen kevés is kell e létben,
Két gyermeknek - neked s nekem!
Hisz minden új, kis semmiségben
Örömre lel szived s szivem.
Késed pengéjén akaratlan
Távoli táj porát leled -
És a világ ismét szokatlan,
Színes ködökbe rejtezett.
1911-1914. február 6. Aber' Wrach, Finistére
Hát most mi legyen? A kezed sajog és lehanyatlik,
S öröklét nézne kihunyt szemeid bogarába,
S csitultak a kínjaid. Ám ha gyötörne a kín
is, -
Mindez mire jó? - Hisz az éj közelít a hadával.
A nap, ha bejárta körét, a sötétbe leszállott.
Nyisd hát fel a könyveimet: beleírva, mi eljõ.
Igen, próféta valék, míg szívem is érted
imát szólt, -
S daloltalak is, de hiszen nem vagy te királynõ.
S én rab, se király: teneked hatalom sose kellett,
Se földi, se álomi: nem, sem a lenti, se fenti.
Új terhem: amíg ez a test temetõbe kerülhet,
Sír nyirkos ölébe, - dologtalanul tekeregni.
Ember vagyok. És a bukásom elismerem én itt,
Ám terhel az aggodalom: mindegyre erõsebb,
Atyámnak a háza iránt, s ez a szívem
emészti,
S ismétli: Mi még tehetõ, tedd azt mielõbb
meg!
Mint színek háborgó vizen,
Mikor gomolygó fellegeknek
Vad fénye villan hirtelen,
Szivem úgy változik, riad meg
Éneklõ viharod alatt,
Orcám a vér lángba borítja,
S boldogság könnye fojtogat
A közeledben, Carmencita.
1914. március 4.
2.
Az égi patina s a hold szilánkja fényes,
Azúrban alszik, és a szél, ha kél, alig
Lélegzik, s a tavasz utolsó jege éles,
S álmos viharba száll, zavart a lélek is...
Mi lágyabb, mint a hold, az alkonynál sudárabb?
Ne áruld el soha, barátodnak se mondd:
Ha a tetõ alatt, a kis padlásszobában
Nem esti fény ragyog csupán az ablakon.
1914. március 24.
3.
Van reggel-démon. Füstös fényü még,
Aranyhajú, derûs minden vonása.
Lengõ khitónja kék, akár az ég,
Gyöngyházszivárvány csillogása.
De mint az éjen áttetszõ azúr,
Az arcán olykor átsejlik a rémség,
S aranyló fürtje vész-veres sötétség,
S hangjában múltad száz vihara dúl.
1914. március 24.
4.
Tavaszi hóvihar dühöng.
Szemem az olvasástól fáradt...
Ó, szörnyû óra, amidõn
Jóslatot mondva Zunigának,
Josét megpillantotta õ!
A tekintete gúnytól fénylett,
Gyöngyfogsora villant elõ,
S feledtem minden napot, éjet,
Szívemben lüktetett a vér,
Hazám emlékét eltemettem...
S õ így dalolt: „Az életeddel
Fizetsz meg a szerelmemért.”
1914. március 18.
5.
A lánynak hódolók között,
Akiknek nyüzsgõ raja tarkáll,
S mind Carment hívja és csak õt,
Egy néma árny a szürke falnál
Áll, Lillas-Pastia kocsmája
Elõtt, és bámul morcosan,
Nem kérve, részvétet se várva,
Míg dob csörög, selyem suhan,
S cseng karkötõk csengettyühangja, -
A tavaszra emlékezik,
S zengõ harmóniák között ma
Csak néz az éneklõ alakra,
S álmodja költõ-álmait.
1914. március 26.
6.
Haragvó, színtelen szemek
Gõgös, kihívó megvetése.
Minden vonása: énekek.
Így láttam Önt elõször én meg.
A nézõtér sötét. Csitulj!
Zsabó szoros feketesége.
S egy sápadt arc... s vállára hull
A fürtje, mint folyó az éjbe...
Ó, nem, nem ez volt életem
Legmeglepõbb találkozása!
De nyugtalan s oly idegen
Testének minden rándulása...
A büszke szem tekintetén
Áttetszett: benne bosszúság van...
(Dühödten így sandít felénk
Az oroszlán, ketrecbe zártan.)
S ott, a kerek csillár alatt,
A seguidilla messze ringott,
És Önben féltés és harag -
Escamillo nem Önhöz indult.
Nem Ön rándítja zsinorát,
Hogy hunyjon már a lámpa fénye,
S az elhagyott José szemébe
Nem Ön villantja gyöngyfogát...
Ó, nézni némán - nincs erõm,
Mondani nem kell s nem lehet,
S Ön (csillag mennyei tetõn)
Kígyózva, lustán lépeget,
És elmegy - lankadtan haladva,
És gyöngéd vállának dala,
Oly szörnyen édes-ismerõs ma,
Hogy nem feledhetem soha,
Mint emlék egy másik hazáról, -
Az arca lelkem kincse lett...
S ott: Menjünk, menjünk messze, távol
A földi lét ezer bajától!
Kiált, ki máris elveszett...
És március hava pereg.
1914. március 25.
7.
Barkák - tavasz jõ, olvad már a rét,
Sajnálunk mégis egy másféle fényt,
Ez arra vall, hogy pislog valahol
Egy gyertya még, s imám is forrva-forr,
S csókszomjas ajkam válladra hajol.
Ez árpaszõke kalász: a mezõ,
S a darukrúgás egekbe veszõ,
Ez arra vall, hogy a sövény megett,
Várhatlak, míg az alkonyfény pereg.
S tudom, hogy nem feledtél engemet.
Rózsák - riasztó szirmaik heve,
Nem a te fürtöd éjlõ verese?
Nem titkos árulás az ének is?
Nem Carmen rabja lett a szívem is?
1914. március 30.
8.
Éjsötét s vad éltem elfelejtett
Himnuszának visszhangja te vagy.
Carmen, oly bús, oly csodás szivemnek,
Hogy téged megálmodhattalak.
Már tavasz cseveg, csobog, megárad,
S én, vad álmok rabja, alva csak
Bûvölõdöm; megvadít a bájad -
Mint gitárhúr, kasztanyettahang!
S te, akinek álmok közt visz útja,
Boldogabb idõk trónjára ülsz,
Császárnõ, rózsákkal koszorúzva,
Tündérmesék álmába merülsz.
Alszol, kígyó-gyûrüben, te édes,
Mákony altat, és meglátod azt
A morotvát, ahová elérhetsz,
És elérhetetlen álmomat.
Látsz alkonytalan napot s az égõ,
Az imádott, elhagyott vidék
Dallal dalló s kékellve kéklõ
Rezdületlen-boldog édenét.
Rezdületlen életedben csend ül,
Csak a lombok sátora alól
Hangod furcsa, mély csodája csendül,
S vad cigányszerelmekrõl dalol.
1914. március 28.
9.
Szerelmünk nem madárkalitka,
De
én tied vagyok!
És álmom egyre újraszítja
Lángoló alakod!
Igen, ragadozó kezedben,
Csaló
szemedben ég
Rémálmom, hasztalan szerelmem,
A lázas éji ég.
Dalolni foglak, égi boltnak
Ajánlva
hangodat!
Mint áldozópap, csillagoknak
Szentelve lángodat!
Hullámként, zúgó vers-vizekrõl
Folyóm
ragad tova,
És Carmen, parfümöd kezemrõl
Le
nem mosom soha...
És csendes éjen pillanatra,
Mint fellobbant parázs,
Megvillan hófehér fogakkal
Szép arcod, a csodás.
Reményem él, gyötrõ, de édes,
Te
- más földön talán -
Egyszer, titkolva bár, de mégis
Gondolni
fogsz reám...
Az élet viharát megélten,
Csalódást és a bút -
E gondolat most újra kéljen,
Carmen, oly egyszerûn s fehéren,
Akár egy messzi út!
1914. március 28.
10.
Nem, az enyém soha, de másé sem leszel te,
Bús évek horhosán át e tudat hozott,
Üres napokon át, miknek nyomaszt a terhe.
Így lettem én a te poétád s hódolód!
Itt - szörnyû bélyege nõi áldozatodnak
Csodás szépségedért - felfogni sincs erõm.
Ott - kozmosz lelke sír, világai bolyognak,
Szférák harmónikus rendjétõl rendülõn.
Ettõl remegtem én meg a sötét teremben!
Azóta féltelek, szegény, reménytelen!
Különös szemeid kísértek akkor engem,
Nem tudva, sejtve még... hogy ez már szerelem!
Magad törvényeit követve szállsz az égbe,
Pályád sem ismerõn, a csillagok felé,
S ez a világ neked csak füstök lenge képe,
Hol felgyújt valami, s dalolva lánggal ég.
S pirkadatában ég szilaj-vad ifjuságod...
Nincs boldogság, csalás: minden csak fény s dalok...
Egyetlen dallam ott az öröm és a bánat...
Szeretlek, Carmen, én is épp ilyen vagyok.
1914. március 31.
Z. N. Hippiusznak
Sötét idõkben szült fiúknak
Útjukról még emléke sincs.
Mi - sarjai Oroszhonunknak -
Õrizzük szörnyû éveit.
Ó, mindent elhamvasztó évek!
Õrültség fûtött vagy remény?
Szabadság, háború visszfénye
Csillog az arcokról felém.
Most hallgatunk - a vészharangok
Elnémítottak valaha.
Szívünk, mely egykor úgy rajongott,
A végzet-pusztaság hona.
S halotti fekhelyünk felett csak
Szálljon, rikoltva varjuhad, -
Ki nálunk méltóbb rá, Uram, hadd
Láthassa meg országodat!
1914. szeptember 8.
 Baka
István home page |
Kiállítások
|