![[Back to the JATE
Library]](http://www.bibl.u-szeged.hu/logored.gif)
|
|
|
Miért rózsáll
a hold az égre szállva
Epilógus
Ó, elhagyatva
lenni - milyen éden!
Maszkabál
Elszáll e csüggeteg-ködös
nap
Ó, régmúlt
napok siratói
Planétádon nap
hág a magosba
Mint altatódal
Ha azt mondják nékem
Ha ókori hadvezér
lehetnék
Faggattam a világ bölcseit
Hogy szeretem én,
örök istenek
Édes meghalni
Viszontláttam a várost,
hol születtem
Jaj, elhagyom most...
Ó, szív, ne sírj
szünetlenül
Gyúrtam gyakorlott...
Csordultig a tiéd
Ostoba szív, csak verne, csak verne
Éjszakai beszélgetések
MIÉRT RÓZSÁLL A HOLD AZ ÉGRE SZÁLLVA
Miért rózsáll a hold az égre szállva,
Mért leng a szél is oly negédesen,
Sajkák se ringnak fodrozó vizen,
Mikor a lelkem sóvárog utánad?
Mikor nem látom a szemeidet,
Felizzanak a volt szerelmes éjek,
Fekszem - s varázsos emléktöredékek
Féltékenyen körülkerítenek.
S a messze kígyózó folyó nyugalma
S a ritka fényü, éber ablakok
S a feltündöklõ felhõcsapatok
Se hoznak írt az édes búra-bajra.
Idegen kertek alléinak árnya -
S bizonytalan derengõ hajnalok...
Az utcalámpák végsõt lobbanók...
S szerelmes évõdések bûve-bája...
A drága múltba lelkem visszaszáll ma,
A könnyû mámor fonala vezet,
S nem nyomják el a rózsák illatát a
Falusi, jámbor nyárszagú füvek.
Mit kezdjek, verseim, tivéletek?
Végzõdtök, kezdve éppen.
Boldog menyasszony - s võlegénysereg,
Elhunyt a holt egészen.
Regények szózatát megértheted,
Hatalmas pont a végen;
Tudod, ki Armand, özveggyé ki lett,
S kié Eliz, kié nem.
De könnyen szõtt mesém adós marad
Sok míves utalással,
Gazellamód szökellve ugrik a
Mély árkon átal.
Szememben érzõ lelkü olvasó
Könnyet se láthat,
Nem pontot tesz a végire a sors,
Hanem pacát csak.
1906-1907. november
Ó, ELHAGYATVA LENNI - MILYEN ÉDEN!
Ó, elhagyatva lenni - milyen éden!
A múltat éles fény hasítja át -
Akárha nyár után a téli égen
Látnád a nap kioltott sugarát.
Száraz virág, köteg szerelmi posta,
Két boldog légyott, mosolygó szemek, -
És bár utad borús és latyakos ma,
Tapostál zsenge, tavaszi füvet.
Más tanításra lelsz másfajta kéjben,
Más útra lépsz, mely széles és üres.
Ó, elhagyatva lenni - milyen éden!
Ha nem szerettek - az a végzetes.
1907. szeptember
Rólatok, ti nyári kéjek,
Rét, liget, rakétafények,
Kacagás, ki szólna még?
Tarka tûzi fényre-árnyra,
Menüettek dallamára
Faun ingatta szép fejét.
A szökõkút vízködében
Mi libeg-lobog fehéren?
Kinek is száll sóhaja?
Szív sebe? illúzió tán,
Egy estére szól a turbán -
S mûvi barlang és moha.
Szirmok illatárja édes,
Arlecchino oly negédes,
És szelid Colombina.
A szivárvány, percnyi bárha,
Tûnõ-tündöklõ világa
Térjen hozzám vissza ma!
Elszáll e csüggeteg-ködös nap,
S utána fényes jõ megint,
Ha reggel tükrömhöz ülök majd,
Felejti szívem már a kínt.
Púderrel sápasztom a képem,
Árnyat vonok szemem alatt,
S nem írok szánalmas levélben
Bölcs-megbocsátó szavakat.
Nem rebegek sem ó-t, sem átkot,
Nem sírok, nem sóhajtozom,
S a gyötrelmes várakozások
Sem ütnek át soraimon.
De szenvedõ arcot se vágok,
Amikor sétálni megyek,
Mutatva; „ó, jaj, elcsigázott
A szerelem; hová legyek?”
Azt mondanák mind: „csak megjátssza,
Csak póz ez és nem szerelem”;
De aki látni tud, meglátja,
Mily tûzben égek szüntelen.
Ó, régmúlt napok siratói,
Faggattok néma végzetet,
Tengerbe süllyedt kincsek kutatói, -
Ti már a kürtszót lesitek?
Eljõ, mint íratott, az óra,
Felharsan mindenütt a jel,
Se békés rab, se folyton lázadó a
Sorsa elõl nem futhat el.
Egy a folyó, de cseppje más mind,
Némák a fénylõ távolok,
Más-másképp tarkáll réten a virág
is,
S árny rejti néha a napot.
Jól lát szemünk, fülünk is hallja
Tavaszi madarak dalát,
A tájon készülõ ünnep nyugalma,
Ne sürgesd, bármi vár reád.
Készülj a kürtre, és ne bánjad
Múltad, s ne fürkészd végzeted,
Bölcsen viseld bilincseit a mának,
Szemed a Májusra szegezd.
Planétádon nap hág a magosba,
S földemrõl az éj elköltözött.
Kettõnk közt egy keskeny ablakocska,
De mi leigázzuk az idõt.
Láncoknál erõsebb kötelékünk,
Hidat vertünk a folyó fölé.
Bár különbözõ utakra léptünk,
Ez is, az is visz a vég felé.
De - vagyok, nem törtem össze,
S éles könnytelen tekintetem.
Te se juss üllõre és pörölyre,
És teremjen gyémánt szíveden.
Sándorokként vágunk a világnak,
Ami volt, megújul szüntelen,
Tûzön át csak szalamandrák szállnak,
Lángban el nem ég a szerelem.
Mint altatódal,
mit gyermekének dúdol az anya,
mint hegyi ekhó,
hajnali pásztorkürtre visszazengõ,
mint az imádott, rég nem látott tenger
távoli hullámmoraja,
úgy hangzik nékem a neved,
a háromszorosan megáldott:
Alekszandria!
Mint szerelmesek izgatott
suttogása a vallomások tölgyei alatt,
mint árnyas és megszentelt ligetek
titokzatos zúgása,
mint dobpergése a nagy Kübelének,
mennydörgéshez, galambturbékoláshoz is
hasonló,
úgy hangzik nékem a neved,
a háromszorosan bölcs:
Alekszandria!
Mint ütközetbe hívó trombita,
mélység fölött sasok rikoltozása,
mint suhogása a szárnyas Nikének,
úgy hangzik nékem a neved,
a háromszorosan nagy:
Alekszandria!
Ha azt mondják nékem: „Alekszandria”,
fehérlõ házfalakat látok,
violáktól illatozó kertet,
õszi alkony sápadt napkorongját,
és fuvolákat hallok messzirõl.
Ha azt mondják nékem: „Alekszandria”,
csillagokat látok alvó házai felett,
részeg matrózokat a sötét negyedekben,
táncosnõt látok „darázs-táncot” járni,
s hallok csörgõdobot s dühös rikácsolást.
Ha azt mondják nékem: „Alekszandria”,
halvány-bíbor alkonyt látok zöld vizek felett,
vibráló fényû csillagokat és a
sûrû szemöldökök alatt világló
szürke
szempárt,
mit egyre látok akkor is,
ha nem is mondják nékem: „Alekszandria”!
Ha ókori hadvezér lehetnék,
leigáznám Etiópiát és Perzsiát,
elkergetném a fáraót,
piramist építtetnék magamnak,
nagyobbat, mint Kheopszé,
és lennék
a legdicsõbb Egyiptom lakói között!
Ha furfangos tolvaj lehetnék,
Menkauré sírját kifosztanám,
ékköveit az alekszandriai zsidóknak eladnám,
birtokot és malmokat vennék,
s lennék a
leggazdagabb Egyiptom lakói között.
Ha második Antinoosz lehetnék,
aki a szent Nílusba fulladt -
szépségem mindenkit megõrjítene,
életemben templomokat emelnének nékem,
és lennék a
legerõsebb Egyiptom lakói közt.
Ha a bölcsek legbölcsebbje lennék,
eltékozolnám minden pénzemet,
hajlékot, tanítást megtagadnék,
csõszködnék idegen kertben -
s lennék a
legszabadabb Egyiptom lakói között.
Ha legalantasabb rabod lehetnék,
ülnék a pincemélyben,
s látnám évente-kétévente egyszer
aranyfonállal hímzett sarudat,
ahogyan elsuhansz a tömlöcöm elõtt,
és lennék
legboldogabb Egyiptom lakói között.
Faggattam a világ bölcseit:
„miért süt a nap?
miért fúj a szél?
miért születnek az emberek?”
A világ bölcsei így feleltek:
- anap azért süt,
hogy kenyérnek való gabona érjen,
és hogy az emberek a kórtól
meggebedjenek.
A szél azért fúj,
hogy messzi kikötõkbe vigye a hajókat,
és hogy homokkal lepje be a karavánokat.
- Az emberek azért születnek,
hogy drága életüktõl elbúcsúzzanak,
s hogy nemzzenek sok más halandót.
„Miért alkották így az istenek?”
- Éppen azért, hogy
felesleges kérdéseket feltenni vágyat
ültessenek beléd.
HOGY SZERETEM ÉN, ÖRÖK ISTENEK
Hogy szeretem én, örök istenek,
e gyönyörû világot!
Hogy szeretem a napot, a nádasokat
s a tenger zöldes csillogását
akácok karcsú ágai között!
Hogy szeretem a könyveket (a barátaimét),
magányos otthonom nyugalmát,
hol ablakomból láthatom
a messze nyúló dinnyéskerteket!
Hogy szeretem az utcák tarka népét,
a dalokat, kiáltozást s a napfényt,
kacagva labdát kergetõ fiúkat!
A hazatérést
kedvre derítõ sétáim után,
már estidõben,
az elsõ csillagok alatt,
fényárban úszó szállodák közt
egy már a távolba veszõ baráttal!
Hogy szeretem én, örök istenek,
a tündöklõ szomorúságot,
a mulandó szerelmet,
a halált, az életet nem szánva,
hol minden drága nékem,
és amelyeket szeretek, Dionüszoszra
esküszöm,
a szívnek s édesízû testnek
minden erejével!
Édes meghalni
a csatatéren,
hol nyílvesszõk, kopják suhognak,
amikor a trombita harsog
és tûz a nap,
délben,
a haza dicsõségéért elesve
és hallva körötted:
„isten veled, hõs férfiú!”
Édes meghalni
tisztes öregként
ugyanabban a házban,
ugyanazon az ágyon,
ahol születtek és meghaltak õseid,
gyermekeid körében,
akik már megférfiasodtak,
és hallva körötted:
„isten veled, apám!”
De még ennél is édesebb,
még bölcsebb,
eltékozolva minden birtokod,
eladva az utolsó malmodat
azért a nõért,
akit másnapra elfelejtenél,
és hazatérve
víg dáridó után a házba,
melyet már dobra vertek,
megvacsorázni és
százegyedszer olvasva újra
Apuleius történetét,
meleg és illatos fürdõbe ülve,
nem hallva semmiféle búcsúszót,
felvágni az ereidet;
s a hosszú ablakból a mennyezet alatt
viola illatozna,
pirkadna már,
és fuvolák szólnának messzirõl.
VISZONTLÁTTAM A VÁROST,
HOL SZÜLETTEM
Viszontláttam a várost, hol születtem,
s leéltem ifjúságomat;
tudtam,
hogy ott se rokonom, se ismerõsöm nincs
már,
tudtam,
hogy régen elmosódott emlékezetem,
mégis a házak, girbe-gurba utcák,
a tenger messzi zöldje
felidézték elõttem
a megmásíthatatlant, -
a gyermekkor lepergett napjait,
az ifjúságom terveit, sok álmát,
a füstként szétfoszlott szerelmet.
Mindenkinek idegenül,
egy fitying nélkül, azt se
tudva, hol is hajtom le majd fejem,
egy külvárosba csöppentem, ahol
csukott spalettákon túl fények égtek,
s énekszó hallatszott, dobbal kísérve,
a legbelsõ szobákból.
Egy földig érõ függöny elõtt göndör,
jóvágású siheder állt, s ahogy
meglassítottam léptem, elcsigázva,
megszólított:
„avva,
úgy látom, az utat nem ismered,
s nincsenek itt barátaid sem;
jöjj hát ide,
itt mindent megtalálsz,
ami egy idegen magányát elfeledteti,
lelhetsz te nálunk
vidám kedélyû, könnyû vérû
lánykát,
rugalmas testût, illatos hajút.”
Bár máson járt eszem, lassult a léptem,
s õ mosolyogva így beszélt tovább:
„Ha téged ez se vonz eléggé,
ó, vándor,
adódnak másféle gyönyörök is,
melyektõl bátor s bölcs szív nem fut el.”
Sarum levettem, küszöbén belépve,
hogy a megszentelt sivatag porát
a vigalom házába ne vigyem be.
Az ajtónállóra tekintve,
azonnal észrevettem,
hogy szinte teljesen csupasz, -
s elindultunk a folyosókon
és messzirõl
már kasztanyetták hangja szállt felém.
Jaj, elhagyom most Alekszandriát,
s nem láthatom viszont sokáig!
Látom Ciprust, az Istennõnek kedvest,
látom majd Thiroszt, Ephészoszt és
Szmirnát,
látom Athént - az ifjúságom álmát,
Korinthoszt és a távoli Bizáncot
és minden vágyam koronáját,
minden törekvésemnek célját -
meglátom a hatalmas Rómát! -
Mindent láthatok én, csak tégedet nem!
Jaj, el kell hagynom téged, örömem,
s nem láthatlak viszont soká-soká!
Sokféle szépség tárul majd elém,
sokféle szempárba feledkezem,
sokféle ajkat csókol majd az ajkam,
sokféle fürtöt simogat kezem,
sok-sok nevet fogok suttogni boldog
légyottra várva, sokféle ligetben.
Mindent láthatok én, csak tégedet nem!
1905-1908.
Ó, szív, ne sírj szünetlenül:
Alázatos kavics se kérdi,
Parittyából hová repül,
S olvad a hó, napfény ha éri.
A nyíl hegye se kérdi meg,
Miért itatta át a méreg;
S miért zaklatná szívemet:
E vágyak a tieid? enyémek?
Miféle célba száll a kõ?
Barátot, ellenséget ér el,
Vagy hullta csak kihalt mezõ, -
Egykedvüen fogadom én el.
A bölcs íjász akarta ezt,
Aki ha int, a fagy fölenged,
S a seb? nem oly nehéz a seb
Alázatos tekintetemnek.
Gyúrtam gyakorlott, fürge kézzel
Agyagból kék galambokat,
Beléjük lelket is lehelve.
S megrebbent toll-zizergetéssel
És összebújt a kis csapat,
Kerek kupámra telepedve.
Pirosló málnát csipegettek,
Kortyolták lustán a tejet,
Fejük fölszegve, csõrük tátva,
S rajuk már elevennek tetszett,
Bár messzi nem repülhetett,
S tudtam, csak agyagból a szárnya.
S váratlanul lélektelennek
Láttam rejtélyes mûvemet,
S rémkép lett mindenik madárka,
És lelkem vágyakozni kezdett;
Hogy élõek, de szelidek
Kapják ajándékát szivemnek.
1913.
Csordultig a tiéd... igyál:
Szerelmem kimeríthetetlen,
Határtalan, mint sztyeppi táj,
S mint végzet, elkerülhetetlen.
Miért szeretlek tégedet?
Gyalázat, üdvösség a vége?
De inkább pusztuljak veled,
Mint itthagynálak másnak téged.
Mint áldozatot, szívemet
Remegve tartom tenyeremben,
És holnap fölnyerítenek
A halál lovai felettem.
OSTOBA SZÍV, CSAK VERNE, CSAK VERNE
Ostoba szív, csak verne, csak verne -
Ütem szerint...
Úgy tetszik, mintha szétrepedezne -
S jár megint.
Gondolat, álmok - úr ma a rozsda
Mindenen. -
Ámde föleszmélsz új tavaszodra
Hirtelen.
Tavaszodat már hiába hívod,
Ostoba!
Szív! mikor érnek véget a kínok...
Talán soha?
(részlet)
(1913)
J. Jurkunnak
1.
Azt hiszi, a szerelem költõje lennék?
Nem vagyok én, csak geográfus...
Egy olyan ország geográfusa,
melyet naponta fölfedezhetek,
és minél ismerõsebb,
annál varázsosabb és meglepõbb.
Nem mondom azt,
hogy ez az ország az Ön lelke
(már Verlaine tájhoz hasonlította a lelket),
mégis az Ön lelkéhez leghasonlóbb.
Nincs tenger ott, se erdõk, nagy hegyek,
csak tavak és folyók
(szláv, nem orosz folyók)
vidám partokkal
s bús énekekkel,
fehérlõ felhõkkel az égen;
ott mindig április van,
napsütés, szélzúgás,
vitorlák és kutak,
kékségbe tûnõ darucsapatok;
akadnak szomorú,
mégsem komor vidékek,
s úgy tetszik nékem,
valaha ezt az
országot, mely derûs ma, gondtalan,
az ellenség szilaj
lovai megtaposták
s a nehéz kocsikerekek,
s most visszaréved olykor
tûzvészek hajnalaira;
utak is futnak benne,
kétoldalt nyírfasorral,
és udvarházak,
ahol azóta csapszékekbe ûzött
mazurkát jártak egykor;
ott megismerheti
a szánalmat s a gyöngédséget,
duhajkodást, kurtát, akár a
tavaszi zápor;
vörösbegy válaszol a lányok énekére,
s Szûz Mária kikukucskál
csúcsíves kapuszárnyai mögül.
De én másféle geográfus is vagyok,
nemcsak a léleké.
Nem olyan, mint Kolumbusz vagy
Przsevalszkij,
az ismeretlenbe szerelmes,
örök bolyongásra ítéltek, -
minél többet tudok valamirõl,
annál több csodálatraméltót
találok és szeretek benne.
Ó, borostyánszirmú rózsa,
rózsaszín borostyán,
topázok, mézzel vegyített ámbra,
bíborló borok:
montrachet és chablis,
szmirnai part
rózsálló alkonyon,
dombok lágy domborulata
a völgyek homálya fölött,
õsi és örök éden!
De csitt!...
egy geográfusnak sem illik
szerénytelennek lennie.
2.
Olyan-e a szerelmem,
akárha elsõ lenne vagy utolsó,
nem tudhatom,
csak azt tudom,
hogy másmilyen nem is lehetne.
Tán Vénusz csillaga megteheti,
hogy minden este
nem száll az égre,
bár láthatatlan,
felhõ takarja?
Tán Juno madarának farka,
bár összecsukva,
nem hordozza-e mégis
kelet minden smaragdját és zafírját?
Az én szerelmem egyszerû s hiszékeny,
de elkerühetetlen és nyugodt is.
Nem kínál
titkos találkozókat, létrát, lámpajeleket,
se szerenádot, lopva váltott szavakat a
bálban,
célzások, maszkok idegenek tõle,
már szinte szótalan:
magában egyesíti a
fivér figyelmét,
barát ragaszkodását
és a szerelmes szenvedélyét, -
mily nyelven szólalhatna meg?
Ezért is hallgat.
Nem romantikus,
túlzásoktól, negédes
csecsebecséktõl mentes,
a gazdagságában szegényes,
de teljesség magában.
Tudom,
hogy ez nem az ifjú szerelme,
Ki gyermek még - a férfié
(talán az aggastyáné).
És olyan egyszerû,
olyan parányi
(talán unalmas?),
de ez mind én vagyok.
Dícsérhetnénk-e tán az embert,
csak mert lélegzetet vesz,
néz és mozog?
Más szerelembõl bennem nem maradt,
csak féltékeny irigység,
de már nem éget,
mert jól tudom,
hogy semmi,
sem az,
de még Ön maga sem,
választhat minket el.
Ez olyan egyszerû,
mint szomjat vízzel oltani,
nincs igazam tán?
 Baka
István home page |
Kiállítások
|