OROSZ SZIMBOLISTA KÖLTÕK

A KÖTET KÖLTÕI

ANNYENSZKIJ, INNOKENTYIJ FJODOROVICS (Omszk, 1855 - Szentpétervár, 1909). Korán árván marad, bátyja neveli Pétervárott.; bölcsészeti tanulmányokat folytat. 1879-tõl kezdve görög és latin nyelvet, antik irodalmat és irodalomelméletet tanít, Zelinszkijjel, a klasszika-filológia neves professzorával sokat tett azért, hogy az antik és különösen a görög kultúra iránti érdeklõdés fokozódjék. Euripidész összes ránk maradt tragédiáját lefordította orosz nyelvre. 1896-ban gimnáziumi igazgató lesz Carszkoje Szelóban, az állandó cári rezidenciában. Megfosztják állásától, mert forradalmi mozgolódásokban részt vevõ tanulókat vett pártfogásába. Késõbb tanfelügyelõnek nevezik ki. 1904-ben adja ki elsõ verseit, a Csendes dalokat, amelyekhez Baudelaire-, Rimbaud-, Verlaine- és Mallarmé-fordításait csatolja. Írt drámákat (Melanippa, a filozófus, Ixion király és Laodámia) és két kötet kritikája jelent meg. (Visszhangok könyve 1906, 1909). Egy évvel korai és hirtelen bekövetkezõ halála után adják ki a Ciprusládikó címû kötetét, amelyet fõ mûveként üdvözöltek.
     Annyenszkij szimbólumai azokat a correspondance-okat fejezik ki, amelyek az ember belsõ világa és az õt körülvevõ tárgyi realitás között léteznek, és ez a francia szimbolistákkal rokonítja. De Annyenszkij nemcsak rámutat erre a jelenségre, a tárgy által nem valamely lelkiállapotot akar kifejezni, mint például Mallarmé, hanem értelmet keres benne, bár ezt az értelmet nem találja.

SZOLOGUB, FJODOR KUZMICS, eredetileg Tyetyernyikov (Szentpétervár, 1863 - Leningrád, 1927). Egyszerû származású, korán meghalt apja szabó volt, anyja egy gazdag pétervári család szakácsnõjeként dolgozott. A Pedagógiai Intézetben tanult, majd vidéken matematikát tanított. 1892-ben Péterváron kapott tanári állást, itt került kapcsolatba a szimbolizmus vezéregyéniségeivel, D. Merezskovszkijjal és Zinaida Gippiusszal. Elsõ regénye, a Nehéz álmok ( magyarul 1897-ben jelent meg) már eredeti tehetségérõl tanúskodott, második regénye, az Undok ördög (1907; Makai I., 1986.) megalapozta hírnevét. Ugyanakkor kezdte kiadni legkedvesebb írását, azt a trilógiát, amely végsõ formájában Teremtett legenda címen látott napvilágot. Regényeivel egy idõben verseket is publikált: a Költemények (1896 és 1904), a Tûzkör (1908). Az individuális létezés bûvkörének, a sors eleve elrendeltségének kényszere motiválta a mitologikus formák iráni érdeklõdését, de ugyanez a tudat avatta a rombolás és romlás individuális mítoszainak és az egész emberi világ kikerülhetetlen pusztulásának a költõjévé. Számos elbeszélése és drámája (A halál diadala,1908) a halálról és erotikus témákról szól, és verseihez hasonlóan démonikus jellegû.
     Az 1917-es októberi fordulat csaknem lehetetlenné tette számára az alkotást és a megjelenést. 1921-ben hiába kérvényezte külföldre távozását. Felesége és írótársa, Anasztászia Csebotarevszkaja öngyilkos lett. 1923-ig még megjelennek verseskötetei, késõbb azonban fordításokból él.

KUZMIN, MIHAIL ALEKSZEJEVICS (Jaroszlávl, 1875 - Leningrád, 1936). A pétervári zeneakadémia hallgatója volt. Elsõ verseskötete a Hálók (1908). Azt követte még 1917 elõtt két másik gyûjtemény: az Õszi tavak és az Agyaggalambok. Zsirmunszkij hatásásra, aki túlértékelte a kuzmini hedonizmus és vitalizmus szerepét, és ugyanakkor mûvészetének stilizációs jellegérõl, a kuzmini iróniáról és szkepszisrõl megfeledkezett, a szimbolizmust meghaladó nemzedékhez szokás sorolni. Kuzmin a szerelmi (többnyire homoszexuális) játéknak és a játék súlytalanságának a költõje. Korai mûvészetében sokat merített a XVIII. század esztétizmusából, a rokokó kifinomultságából és egyben mesterkéltségébõl. A maszk és a marionett Kuzminnál oly gyakori motívuma arra utal, hogy a modern mûvész rendeltetése nem több, mint a kényszerûen céltalan esztétikai alkotás. Írt groteszk színpadi játékokat és erotikus regényeket. Prózai mûveinek hõsei is általában a sors szeszélyének engedelmeskedve a kalandok, az átváltozások sokaságával próbálják kimeríteni annak az életnek a kimeríthetetlenségét, amelyet mesterségesen õk teremtenek maguknak. (Cagliostro gróf csodálatos élete, 1919) Az utolsó verseskötet A pisztráng széttördeli a jeget (1929). Fordította Apuleius, Boccaccio, Shakespeare mûveit. A költészet, a színház és a festészet elméleti kérdéseivel is foglalkozott.

IVANOV, VJECSESZLAV IVANOVICS (Moszkva, 1866 - Róma, 1950). A moszkvai egyetemen történelmet és filológiát tanul, majd 1886-1891 között Berlinben antik történelemmel foglalkozik. 1903-ban Párizsban elõadásokat tart, amelyek elindítják a Dionüszosz-kultusz majdnem húsz évig tartó tanulmányozását. 1905-ben visszatér Oroszországba, ahol az új mûvészet elismert teoretikusává válik, 1905-7 között szentpétervári lakásán, híres "tornyában" költõket, filozófusokat, mûvészeket gyûjt maga köré. Szoros kapcsolatban áll a pétervári Vallási és Filozófiai Társulattal is, és munkatársa több folyóiratnak: Aranygyapjú, Mérleg, Apollón, Új út. 1903-ban Vezérlõ csillagok, 1904-ben Áttetszõség címû verseskötete jelenik meg. 1905-ben írja Tantalosz címû tragédiáját, utána jelennek meg az Erosz (1907), a Cor ardens (1911) és a Gyengéd titok (1912) címû verseskötetek. Tipikus poeta doctus. A versek monumentálisak, bennük különbözõ mítoszok ötvözõdnek igen bonyolultan. Míg Balmont, Brjuszov vagy Szologub nyugat felé fordult, Ivanov, akárcsak Blok és Belij, a nemzeti költészet hagyományát akarja folytatni. Abban reménykedik, hogy majd sikerül Dionüszoszt és Krisztust, a nietzscheánus individualizmust és a szolovjovi közösségi elméletet összebékíteni. A versek, különösen a késeiek a kudarcról tanúskodnak, elvesztik a korábbi "bizantinizmus" külsõdleges csillogását, meghittebbé, tragikusabbá válnak.
     Fiatal felesége halála után, 1924-ben engedélyezik külföldre távozását, leányával és kiskorú fiával Olaszországba utazik. Itt szorosan kötõdik a katolikus egyházhoz, a páduai egyetem professzora.

BLOK, ALEKSZANDR (Szentpétervár, 1880 - Petrográd, 1921). Andrej Beketov botanikusnak, a pétervári egyetem rektorának az unokája. Anyja és két nagynénje neveli. 1898-ban jogi tanulmányokba kezd, de Vlagyimir Szolovjov költõ és filozófus fölfedezése az irodalom felé tereli. Költõi életmûve három szakaszra osztható. Az elsõt (1897-1904) Szolovjov hatása jellemzi, verseit ez idõben a Szépséges Hölgy misztikus szimbóluma uralja. Az áhítat, a vallásos, földön túli várakozás a lírai én állapota. Már itt is különös nyugtalansággal szövi át verseit a katasztrófa elõérzete. A második korszakot (Hó-álarc, 1907) az Ismeretlen nõ, a Cigánylány megjelenése jellemzi, a lírai hõs az életbeli szenvedélyek, viharok, a káosz médiumává válik. Verselése szabadabb, asszociatívabb, dinamikusabb, szókincse gazdagabb lesz. A harmadik szakaszban a bloki misztikus vízió "tárgyát" az élethez képest transzcendens történelem, illetve a mindig errõl a történelemrõl szóló mûvészet képezi. A Szépséges Hölgy és a Cigánylány helyére hol a mûvészetben megjelenített Ororszország, hol maga a mûvészet (festészet: olasz reneszánsz, zene: Carmen stb.) lép. Ebben a szakaszában teljesedik ki Blok lírája. A nyers történésekhez való fordulás eredményezte 1917-ben a Tizenkettõ címû poémát, amelyben szellemi megnyilvánulásnak próbálja mutatni a tömegek föllépését, és ez természetesen nem sikerül.
     Egészen fiatal korában jövendõ felesége, Ljubov Dmitrijevna Mengyelejeva (a híres vegyész lánya, késõbb színésznõ lett) házában mûkedvelõ elõadásokon vett részt. Elsõ verses drámái: Komédiásdi, Király a színen és az Ismeretlen nõ. Nincsenek jellemek, a szereplõk csupán alkotójuk különféle álarcai. A Sors dala (1908) határozottan önéletrajzi ihletésû. S a Rózsa és kereszt (1913) trubadúrja is a kiválasztott és magányos költõ. Esszék: Értelmiség és forradalom, A mûvészet villámai, A humanizmus válsága.

BELIJ, ANDREJ (írói álnév). Borisz Nyikolajevics Bugajev (valódi név); (Moszkva, 1880 - uo., 1934). Apja a moszkvai egyetem matematikaprofesszora volt, és Belij szintén természettudományokkal kezdett foglalkozni, de késõbb elvégezte a bölcsészetet is. 1901-ben kezdett publikálni. Ars poeticáját és írói módszerét esztétikai tanulmányok hosszú sorában fejtette ki. 1907 és 1909 között Brjuszov Veszi címû folyóiratának kritikai rovatvezetõje, a szimbolista irányzat második nemzedékének teoretikusa. Elsõ mûvét, az Északi szimfóniát 1900-ban írta. Mûfaja zenei hangszerelésû, sajátosan ellenpontozott lírai próza, a jó hangzást segítõ díszítõelemekkel. Lírai kötetek: Arany égszínkékben (1904), Hamu (1909), Urna (1909). Verselemzéseivel és prozódiai tanulmányainak hosszú sorával (Szimbolizmus, 1910) az orosz formalista irodalomtörténeti iskola útját egyengette. Új utakat tört a szépprózában. Ezüstgalamb címû regényével (1910; Peterdi I., 1926) lerakta a XX. századi ornamentális ritmikus próza alapjait. Ezt követte az 1913-ban írt Pétervár (1922-ben lényegesen lerövidítette és átdolgozta) címû nagyszabású regény, mely Belij legjobb mûve. (Makai I., 1985) 1912-ben feleségével, Aszja Turgenyevával Svájcba utazik, ahol Rudolf Steinerrel együtt részt vesznek az antropozófia templomának megnyitásán. A háború visszahívja Oroszországba. Egyre lazább szálakkal kötõdik a valósághoz, ahogyan errõl az Egy ütõdött feljegyzései (1922) is tanúskodik. 1921-23 között Berlinben él, majd végleg hazatér. Az 1922-ben keletkezett Kotyik Letajev (Makai I., Keresztrefeszítés, 1969) címû regényében a tudat születését írja le. A harmincas években írja visszaemlékezéseit: A századforduló (1930), A századelõ (1933) és a Két forradalom között (1934).


Baka István home page Kiállítások