LEGENDA, HÁT LEHULLASZ
1
A fű komoly, meleg szagában
megyek a dörmögő mezőre
a fák közül, hol már homály van
s szorongva alvad.rá a földre.
Ha most csak ketten énekelnénk!
Hogy lobbanna piros harag!
De pipacs lett az is - letépem,
és szoknyája ölig hasad.
2
Emlőnyi árnyú lomb itatja
a gödrök ritkuló sötétjét,
s levélrés-szájához tapadva
tűnődve csókolja a kékség.
Ezer szemével néz a bodza.
S mit lát? A tó tükrén lebeg,
alatta felhő túr habosra
zölddé penészedő eget.
3
Vigyázz! Leejtett cigarettád
elfonnyaszt egy poros virágot.
Így gyötri asszonyod szerelmét
ölében hamvadó magányod.
S hová árnyad vetült, a hűvös
érintéstől lehull a harmat,
és ezüstjén egy pillanatra
megvillan véletlen hatalmad.
4
Vízben fuldokló lombjukért
hogy remegnek a parti fák!
Sötétség öble már a rét,
magánnyá merevült a nád.
A bogarak, gombok a fán,
elalszanak a zöld kabáton,
s a talpig lekaszált füvek
fájdalmát elnyomja az álom.
5
És száll a csend - a hold mosatlan
ablaka mögé lép az Isten:
egykedvüen néz - túl homályos
üveg, hogy lásson és segítsen.
S engem gyanakvó csillagok
követnek már a tájban,
kutatva, merre ballagok
a megjelölt homályban.
AZT HITTÜK, HOGY A DZSUNGELEK
szobánkban folytatódnak,
hol partizánmód rejtezik
s szép tervet sző a holnap.
De - míg kirakatok jegére
dermedtek rá a városok -
otthonunk búvóhely-homálya
megszelídült s hozzánk szokott.
S éjszaka, míg a székre tett
ruhákban megköt a sötétség,
álmunkban már megvásárolható
formákba öltözik a szépség.
Azt hittük, hogy a dzsungelek
szobánkban folytatódnak,
s most rettegünk, gerillaként hová
rejtőzhet még a holnap.
Oly bizonytalanná tehet
egy ilyen esős, őszi nap,
ha most behunynád szemed,
homálynak hihetnéd magad.
S a befüstölt, hideg szobából
csak nézed, míg esteledik,
ahogy az ablakon a zápor
parasztarca veritékezik.
Körülhemperegted a fákat,
leráztad irtózatod,
szabad vagy - horpaszodban már csak
a belek láncát lógatod.
De - míg buzgalmad feledi
az udvart, tornáctól az ólig -
a vadvizekre emberi
dühök homloka ráncolódik.
A felhők közt bakancsszögek:
rúgások csillagképei,
lekushadsz, s rettegő szemed
füvek pillája verdesi.
S amint a holdon feltünik
eszelős, hű tekinteted,
mint egy nagy gazda lábait,
végigszagolod a fűzeket.
Már elmerült az alkonyat
a csatornák poshadt vizében,
Pétervárt a sugárutak
kötéllel verik a sötétben.
Az éjszaka, csillagait
vonszolva, mintha lánca volna,
előbotorkál, s én a csörgő
lombokat hallgatom szorongva.
A hold Pugacsov koponyája,
repedt vigyorgás odafenn,
a mélyben bőgés, kocsmalárma,
baltaként rándul meg szivem.
Vak koldus a bérház sötétje,
nyújtja az udvar tenyerét,
fölötte csillagok kelése
fakad. Mert koldusarc az ég.
Ó, virradati rétek:
átizzadt, szürke ingem,
kiterített magányom!
Hová vezettek engem?
A rengeteg szivébe,
mely őzekkel dobog,
de minden levélrése
kéklő farkastorok?
- Vissza az éjszakába!
A sötét ég alatt
te vonszolod a holdat,
mint vasgolyót a rab.
Erdő, te zöld reménytelenség,
vadak félelmével teli!
Fél lábon álló tölgyeid
rokkantak emlékművei.
Az éj, e csillaggal kivert
vaskesztyű Isten kezén,
áganként tördel. Kínjaid
rőzséjét gyűjtögetem én.
Ösvényeid korbácsütések
mindig kiújuló nyoma.
Mért hittem: zászlóforma szélnek
lehetnél tartóoszlopa?
Erdő, te zöld reménytelenség,
te szorongásommal teli!
Téged is, engem is szoborrá
dermesztnek Isten kezei.
Itt minden gyom örül a délnek,
hogy nem kell másra vetnie
parányi árnyát. E vidéknek
holtan se lennék semmije.
Minden bokor magának térdel,
esdvén az Istentől esőt,
s ha küld - kuporgatja a tócsák
ezüstfilléreit a föld.
S azt is tudom, mindegy e tájnak,
leszek vagy nem leszek jelen;
csecsemő arcáról a légy:
elröppen emlékezetem.
Csontjaimmá szikkadt magányom
nem mállik szét soha e földben,
a kiürült jövőbe lépek
mégis, hogy sorsommal betöltsem.
Pass Lajosnak
Legenda, hát lehullasz,
jövőnkből varrt ruha!
Erdővé válhatunk mi,
szarvasokká soha.
Havas táj keszkenőjét
bevérezzük ma még.
Holnapra lágy humusszá
feled már e vidék.
Szél leng az alkonyatban:
ingünk volt - ám mi többet
magunkra föl nem öltjük.
Soká késett az ünnep.
Legenda, hát lehullasz,
sorsunkká nyűtt ruha!
Állunk, mint holtra dermedt
erdők agancs-sora.
Miért hallgatsz, tavaszi erdő?
Én együtt suttognék veled.
Imádkozom vagy átkozódom,
mindegy nekem. Mindegy neked?
Lázadj föl, rengeteg! Reménnyé
gyötrött zöldedre kérlek én.
Zizegsz csak - s megadás-fehéren
virágzik szilva és kökény.
Mindegy - benned leltem hazát, itt
legalább megtűr a közöny.
A fák közt szél vesszőfutása:
beléálmodhatom dühöm.
hogy hittem én tebenned, erdő!
Hallgass csak! Ím, letérdelek.
Imádkozom vagy átkozódom,
mindegy nekem. Mindegy neked.