FEGYVERLETÉTEL
Holnap - szügyig húsunkban
gázolnak úri mének.
Egy éj - s a virradat tüzes
billoggal csontig éget.
De ma - ma győztesek vagyunk,
jövőtlenek, de bátrak.
Hazudj hát még szebben, papunk!
Erjedj borrá, gyalázat!
Holnapra elvégeztetett:
bakó, bilincsek, börtön.
Hadd higgyük hát - ma még lehet -
országunk volt e földön.
Ha győzünk - tán a győzelem
fordul majd ellenünk.
S ha nem - kitépett nyelvemen
dadog tovább hitünk.
Ha győzünk - vértől részegen
királlyá tesszük Dózsát.
S ha nem - hát egy marad velem,
holtunkig osztva sorsát.
Vetéseket arat a tűz,
erdőn karóvá ég a fa...
Egedből nézz le ránk s utolszor
hazudj nekünk, Isten Fia!
Hol arcomat megmerítettem
virradatkor, bedőlt a kút.
Tükörképem most lenn, a földben,
siratja az elhamvadt falut.
Szelek pányváján messze kószál
sorsomtól elkötött lovam.
Bújdosni így is jó leszek már,
és Istenként asszonytalan.
De nem görbítem vissza mégsem
az envéremtől sáros kaszát.
Inkább dobom a gabonába:
hullassa termő bánatát!
Megyek toportyánnak, bokornak,
míg embergúnyám lelkemig szakad.
Megyek - s füvekkel, fákkal megosztom
növénnyé torzult árnyamat.
"Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél."
Zöld erdő harmatában
gázolt a ló alattam...
Édes Hazám, ki bűne,
hogy Benned nem maradtam?
Havas táj vicsorít rám,
bújdosni kell halálra.
Bércek szaggatta kendő
Magyarország határa.
Ki int vele? Ki intne?
Talán ha nem husánggal...
Füttyömre nem felel már
lóhorkanás, madárdal.
Zöld erdő harmatává
hívesül veritékem.
Piros csizmám nyomából
toportyán nyalja vérem.
Kikericsek lilája - holtak
földből kiöltött nyelvei.
A vadvizek rongyát a zápor
vasszürke cérnával szegi.
Hazámba bújdosom hazámból.
Istennel ámítom magam,
de rothadó húsába gázol
sár-béklyós, elkínzott lovam.
Mondogatom - csak megmaradni!
Tavaszodik már a vidék.
A hóvirág - imára? késre? -
lehajtja reszkető fejét.
Hazámba bújdosom hazámból,
ünnepek üszkével teli.
S ingemet asszonyom: a zápor
vasszürke cérnával szegi.
Ím, két lélegzetvételed
között a csend vagyunk, Uram!
Sorsunkká dermed némaságod -
fordítsd ránk kegyelmed, ha van!
A meggyötört arcú vizeknek
is kín, ha kiürült egek
tükrei csak. Ezt lássuk eztán
óvó tekinteted helyett?
Mint félig béna nyelv, sajogva
forgunk az éj szájüregében,
még motyogunk, kemény fogakba
ütközve, túl minden reményen.
Tárgyakká hűlnek a szavak
és tömlöcfalakká tárgyak,
és szétszór közönyöd alatt
bennünket s elfelejt e század.
Piros zászlók, világszabadság -
pipacs gúnyolja versemet.
Hazámmá rothadok - akárki:
barát vagy ellenség temet.
Megfulladsz vélünk, Magyarország,
minden folyód kötél, hurok.
Ledöfködik kozákdzsidával
erdőidet a záporok.
Egymásra rímelő virágok:
sárgára sárga, kékre kék...
Mit meg nem írhatok, a dalt
teremné máris e vidék?
Piros zászlók, világszabadság -
pipacs gúnyolja versemet.
Hazámmá rothadok - ki engem
megtagad, őt tagadja meg.
1
A cserjés börtönrácsba horgad.
Már negyedik napja virrasztok
s nézem, az úton hogy vonulnak
szürkületté fakult parasztok.
Hogy hozzámvénült ez az ország!
Elerőtlenedtek a fák.
Ó, erdők, falvak, ki parancsolt
vigyázzban állnotok tovább?
Dereng a kút ráncos vize:
garasra vésett unalom.
Nézek rá, mint a semmire,
melyen még gyűrüzik dalom.
És megszállják az eget szürke
egyenkabátos fellegek...
Hogy hozzámvénült Magyarország!
Erdők, fák, falvak, emberek.
Zsandárköpenyként gyűretik
a víz a szélben - nádasok
őrláncai állják körül
a benne bújdosó napot.
E tó az ég kifolyt szeme
vagy Istené. Továbbmegyek.
A réten prokrusztész-kaszával
egyformára nyesett füvek.
Nyesettek? Így nőnek. Miért is
képzelsz oda erőszakot,
hol gyomként teremnek a bátrak,
s pipacsszínük is átkozott.
E tájhoz hozzáöregedni
lehet csak. Ráncos az idő.
Bánatunk üres szemgödör - hiába
néz farkasszemet vélünk a jövő.
1
Ki tette le a fegyvert
Világosnál? A versek?
A verseim?
Ki űzött
e vadonba, ahol
minden levélrés
egy áruló szeme? Minden fűszál
kettétört kard. Minden lehullott
gally koldusok kiszáradt, alamizsnáért könyörgő
karja. Minden zörej, még a lepergő
levelek alig hallható
nesze is puskadördülések
visszhangja vagy a homlokba fúródó
lövés maga.
Ösvények hurkai
fojtogatják az erdőt.
Tisztássá irtódott a holnap.
Nincs menedék, fegyvertelen
csöndjét a rengetegnek ágak
pattogása töri - pisztolyt emelnek
önmagukra a fák?
A rétek
már kezesedve
ringatják csendörlovak árnyát.
A tó,
reszkető varrólány, az ég
hóhéringét ráncolja gondosan
báli ruhák fodraivá.
E tájba
volna még visszaút, tudom.
2
Sortűz elé? Eső kopog,
pergetve tompa dobverőit.
Fogaim közt virág vacog;
tán azt hiszi, havasok őrlik.
Zöld szárát rágom - keserűség
itatja át minden szavam.
De hát miféle havasok közt
őröltetsz engemet, Uram?
Mint én e gyomot, úgy szorítod
összezárt szádba sorsomat.
Csillogjatok keserű nyáltól
virág-kínlódású szavak!
Oda az emberek vetése. -
Míg gyászba varrják az eget
az éj vastűi, rongy virágom
szorongatom és rettegek.
Azt hittük, sorsunk szálait
jövendővé szövi e kor.
Megszőttek szőnyeggé, mire
a hódító tipor.
Harcolni? Itt, ahol a domb
s a rétek kendőjén a dér
a győzteseknek felkínált
só és kenyér?
Gyászunk sötétlik, mint a vérben
megalvadt rög feketesége.
Szétporladunk vagy eljutunk a
zsarnok szivébe?
Mint sziklák közt a tűz, lapuljon
fogaink mögé a nyelvünk!
Égessen, mit kimondani
nem lehet, legalább mibennünk!
Csend támadt - a feldúlt vidékről
a zivatar már elvonul,
s ágak ínyéről vicsorít ránk
esőcsepp-fogsorral az Úr.
Végigezüstlik a tócsán
a rettegés, szellő ha rebben.
Hőköl a ló... Továbbereszt vagy
szétszaggat bennünket az Isten?
A rongyos, megfakult mezőket
rólunk, Uram, letépheted -
Magyarország határait
ránk rajzolták a sebhelyek.
Annak oltalmazzuk, ki tőlünk
elhódította - legalább
kardunk élén csillogjon ez az
esőcsepp-gyöngysoros világ!