SZAKADJ, MAGDOLNA-ZÁPOR
Ó, éjszaka, fekete ménes!
Mezőimet végigtapostad,
de csikószem-csillagaid
mégis nekem világitottak.
Ó, éjszaka, fekete kendő
parasztasszony-erdők fején!
Szövetkezem a virradattal,
és gyászodat letépem én.
Sovány cserjék hófödte tájon -
porcelán tálban őzgerinc.
Sötétség, véres lakomádon
csontig pusztítasz engem is.
Bokorrá bűvölt paripám
sörényét szélvésszel cibálod.
Én erdőkkel, tornyokkal mégis
szétszaggatom hóhérpalástod.
Tömjénfüst-szürke fellegek.
A zápor olvasóját
morzsolják ráncos fák, - Miket
motyogsz Anyóka-ország?
- Könyörgök, holtjaim porából
hogy kendert ne növesszen,
kötéllé őket meg ne fonja
nyakam köré az Isten.
A keskeny hold fehér sebére
könyörgöm hajnalok varát.
Itt minden fűszál penge éle:
szétszabja a tücsök szavát.
Kötényemen vigyázva járkálj,
félve sandíts az égre éjjel!
Megvakít a tábornok-Isten
ezernyi csillag-rendjelével.
Vigyázz te is, haló porodból
hogy kendert ne növesszen,
kötélnek téged meg ne fonjon
nyakam köré az Isten.
A zivatar ezernyi tűje
kihímezi a réteket.
Kinek készítik e palástot -
elhagyja Isten az eget?
Vagy sebet ütnek, s nemsokára
ezer pipacsból vérzik el
a táj? Ki öleti virágba
viharok sortüzeivel?
Tű szaporáz - ingemet varrják;
golyó kopog - gyilkoltatom.
De csontjaimnál is fehérebb
esők mosdatta holnapom.
Halálunkat örökölted?
Csak annyit, hogy meghalunk majd,
rettegésünkből csak ennyit,
sorsunkból csak azt a percet,
amit kettévágnak őrült
ollóként a mutatók - csak
ennyit, semmivel se többet?
S mi is - ollóként csapódtunk
össze, kettémetszve sorsod?
amikor azért öleltünk,
hogy te végre megfoganjál,
te, ki eddig nem jöhettél,
kenyér, cigaretta, lakbér,
kabát, cipő. gyógyszer voltál?
Három évig asztalunkon
csontoddá száradt a morzsa,
véred ittuk tejben, borban,
fillérünk szemed ragyogta,
három évig faltunk téged -
neked mért nem kell húsunk?
Könyörgünk hozzád - egyél meg!
Könyörgésünket meghallgasd!
Rettegve hallom a farkast,
aki tücsöknek álcázva
hangjával füvet fűrészel,
a virágot tövig rágja...
Sötét van - villámok gyújtsák
réteinket pipacs-lángra!
Hogy az Isten lássa - égünk,
ha nincsen is, lássa - égünk,
hogyha vak is, lássa - égünk!
Égünk áldozati tűzként,
égünk érted, kicsi lányunk,
hogy te nékünk megmaaradjál,
ne örököld a halálunk!
Hóhullás némasága,
te gyóntató fehérség,
függönyöd előtt állva
vallok - feloldozol még?
Meggyónom gyávaságom,
magányom, rettegésem,
gyónom meleg kabátom,
kiszikkadt ölelésem?
Tudom, hazám is méltán
nem fogadott fiának,
bár cinkosa lehettem,
mint folyondár a rácsnak.
Vérem piros didergés,
ereim jégvirága
hasztalan dermed Isten
sötétlő ablakára.
Szakadj, Magdolna-zápor,
szoknyáiddal suhogva,
akácfa-Jézus Krisztus
lábát füröszd zokogva!
Verejtékező vállán
terülj szét csapzott hajjal!
Orcádba szökő véred
pírja Nagypéntek-hajnal.
Zuhogj - ha ily hatalmas,
csodát tehet a kín,
s Krisztus-sebek fakadnak
a meggyfák lombjain.
Nézem - s most döbbenek rá,
mióta élek, várlak.
Magdolna, drága tested
itassa át ruhámat!
Szakadj, Magdolna-zápor,
szoknyáiddal suhogva,
mint egykor Őt, fürössz meg
és bocsáss el zokogva!
A mező Veronika-kendő:
töröld belé az arcodat!
Ne hitegesd magad, hogy e
földön más nyomod is marad.
S elég is ennyi. Ím, öregszik
elfáradt arcoddal a rét,
s kirohad fogaid közül
a virágmag-keserüség.
Vadvízzé simuló szemedre
majd jégkéreg-szemhéj tapad,
és pillaként verdes a nád a
tél nyugodt egei alatt.
A mező Veronika-kendő:
töröld meg veritékező
arcod benne - magába oldja
maró emléked a jövő.