TŰZBE VETETT EVANGÉLIUM
A szürke szerzetescsuhás
krumpli bebújt a földbe,
és rozsdás páncélban kísért
bogáncsként Don Quijote.
Milyen rontás vetkőztetett
sorstalanná, bokrok, füvek?
Esik - Merlin csontujja ír
a vízrevarázsgyűrüket?
Esik - ezer Szent György hajít
dárdát a sárkány-diófára.
Esik - a pokol köreit
rajzolgatja a pocsolyákra.
A pocakos krumpli-barátok
horkolnak már a föld alatt,
és didereg bogáncs-sisakban,
ami jó belőlünk maradt.
A fonnyadó falevelek,
mint öregasszony-ajkak.
Szétgurult olvasószemek
a földeken a varjak.
És templomboltozat az ég,
a felhő Isten árnya.
Görnyed a novemberi rét
bokrok alázatába.
Imát motyognak levelek:
elfonnyadt, ráncos ajkak.
Megalvadt vércsomók utak
ereiben a varjak.
Fekete ágakra telepszik
a hó - csíkos fegyencruhát
kapnak majd a kopaszra nyírt
felemelt karu fák.
Ez lesz az erdő. De a réten
ököllé fagy a rög, s az égbe
varjakat hajigál a kínok
s dühök vad feketesége.
Hóvirágok, ti vízbe fúló
szájából villanó fogak,
összezáródtok görcsben, a
kín elsikoltatlan marad.
E földön Isten vállain
leomló sodronying a zápor,
s holnap nem porzószál: fullánk
mered reám minden virágból.
Eszelős ajkain: fehér
hab reszket majd a meggyfalombon,
fegyveren csillant fény a szó,
engem vakít meg, ha kimondom.
Hóvirágok, akik e tájban
csontfénnyel villogtok köröttem,
összezárt fogsorotokat
feltépem én - sikoly a testem.
Városaid bogok a hálón,
mit kivetett reám az Úr.
Vergődtem hát benned, Hazám,
boldogan-boldogtalanul.
Hozzámnőttek cseréptetőid:
ne hántsd le pikkelyeimet!
Tarts meg - a semmibe ne ússzam,
ha benned szomjan is veszek.
............................
Úgy halok meg, hogy igazi
szép arcod nem láttam soha.
Vagy arcod volna címered:
e felpuffadt bankárpofa?
Pénz kell? Mint halott koldus szalma-
zsákját, feltépem az eget;
fogadd el: zsugori kezedbe
csillag - a vashatos - pereg.
Dominó ez az éj, e csillag-
pöttyös, fekete csontlapok:
holt fiam játéka, mit Isten
sztalán szép sorba rakott.
Testünk elbukott forradalma,
vérízű lett minden falat:
törékeny nyakcsigolyád roppan
guillotin-fogsorunk alatt.
Nyírfa s tükörképe a tóban: kártyalap.
Isten és Sátán kártyáznak az őszi
táj asztalán - Isten veszít s fizet
lerogyó szarvast, felbukó nyulat.
S jönnek a vadászok, puskacsőtorkolat
szemük is, a véráztatta iszákon
Európa térképe: vérfolt-fővárosok,
szájukat nyitják - csontokkal fehérlő lövészárkokat.
A tó partján döglött halak
hevernek, mint kivájt szemek,- a vizek megvakultak,
s jönnek a vadászok, a láthatár, mint halszáj, összezárul,
s égtájak célkeresztjén megáll és vár a vad.
Rám kattan, mint hideg bilincs,
a reggel horizontja,
világ priccsén felébredek:
Sátán és Isten foglya.
Eső kopog az ablakon,
minthogyha fakupában
kockát rázna unatkozó
börtönőröm, a Sátán.
A szél Isten szakálla, leng,
ördögmancs - ág cibálja,
s jönnek az Úr angyalai:
a felhők bamba nyája.
Nézek a szerteröppenő
siheder-ördögökre -
elgörbült, vérrozsdás karom
platánlevél pörög le.
Lenn förtelem, fennen közöny,
sörét ver ablakomba,
vadnyúl-irhámon hajbakap
sátánhad, angyalhorda.
Szabad álmomból ébredek:
Sátán és Isten foglya,
s rám kattan, mint hideg bilincs,
a reggel horizontja.
Mint papírhulladékkal teli réten
ételt keresgélő kutya,
futkos pupillám a szemfehéren,
de Istenre nem talál soha.
Vágóhíd szemétgödrei, ti véres-
tályogos koldusszemek,
ti láttátok Őt, aki egykor
kigondolt benneteket?
Vadnyulak, akiket a róka
úgy lóbál fogai között,
mint tömjénfüstölőt, utolsó
percetekben láttátok őt?
Ágak közt zápor serceg, mintha
Magdolna fésülné haját,
villámlik - szikrát vet sörénye,
nézem eszelős-boldog mosolyát.
A hold-tonzúrás éjszakában én is
prédikáljam hülye vizeknek,
hogy a mennyek országa ők,
hol ponty-arkangyalok lebegnek?
Futkos pupillám, mint a réten
szemét közt turkáló kutya,
papír, papír - Isten nevét nem
írom reád többé soha.