HÁBORÚS TÉLI ÉJSZAKA

Ady Endre emlékének

I

Különös éjszaka ez, be különösen

fénylik - ahogy rásüt a gyertya lángja -

poharamban a vörösbor: összecsavart színházi függöny, -

milyen színjáték kezdetére várva?

Különös éjszaka ez, kísértetesen

ragyog fel hirtelen az ablak jégvirága,

akárha áttetsző tenyér - nem látszik, csak az árnya;

tenyerét az üvegnek

ki feszíti? ki készül

betörni hozzám? ki által leszek

lesújtva vagy megáldva?

Különös éjszaka ez, didergek a holdnak

mindenen átható röntgenfényében állva,

áttetszik benne húsom, csontjaimnak

se látszik, csak az árnya,

de véremen megtörik, nem hatolhat

ereim pirosába,

állok eleven vérfaként, pirosló

ágaimat kitárva,

kapaszkodom piros gyökereimmel

a téli éjszakába,

állok meggörnyedvén az éjnek

fekete szelében - tündérfa, Isten-átka,

törzsemen már a kidöntetés jelével - milyen

szekerce sújtására várva?

Ver még a szívem,

patkók csattognak bennem, hóviharral

küszködik egy lovas.

Hová fut?

Milyen üzenet bízatott reá?

Befútta az utat a hó, két oldalán

a fákon varjak - csontvázakra aggatott kitüntetések.

Hová futhatnék? Ez a föld

fáiban is hősi halált halt, csak a csillagok

pislákolnak: felhők sírdombjain a gyertyák.

Didergek a mennyország

- közönyös hangyaboly - küszöbén, tücsök a meséből.

Kinek kell már az énekem?

Alszik a hangya-Isten.

Befútta az utat a hó.

II (DAL)

Mint almafa lombján az ágak,

áttetszenek húsomon a bordák,

csüng rajtuk piros almaként

a szívem - tépd le, Magyarország!

Nem kell? Túl keserű gyümölcs?

Az, hisz az Isten is kiköpte.

"Testvér, mi var voltunk e föld

sebén - lepergünk hát örökre."

Var voltam? Átvérzett kötés csak.

Vér, genny, mocsok rajzolt rám mappát.

Térképed nincs igazabb nálam,

belém vagy írva, Magyarország.

"Hallgass, testvér! Besúg a zápor,

úgy ver, mint meghajszolt szivünk.

Tavaszba, nyárba, őszbe, télbe:

tömlöcnek négy falába ütközünk."

Piros csizmákban mégis, mintha szívek

kelnének lábra, indulok már.

"Piros csizmáid, mint két vérező seb,

nem hiszem, hogy messzire jutnál."

III

Különös éjszaka ez: fény lobbant a mennyben,

s futott le pörögve - talán

a csillag, mely nevezteték Ürömnek,

az hullott közibénk,

mert a vizek megkeseredtek,

és szívemet, mint vörös bársonyt a cigarettaparázs,

átégette - íme, keresztülfúj rajtam a szél;

állok, mint céllövöldében az átlőtt papírfigura,

hallgatok ringlispilzenét, előttem sörhab a

hóbuckás téli táj, álmodozom papírrózsák között,

míg serényen töltenek,céloznak rám a legények.

A csillag, mely nevezteték Ürömnek,

hullott a vizeinkbe,

és váltak forrásaink keserűvé; mint lugot ivott

cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország;

katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.

Asztalomon a bor a gyertya különös

fényében, mint vért buzgó seb, remeg;

s forró lámpa a hold: a holtak lelke lepkeként

forog körötte, és megperzselődve a

földre visszapereg.

Különös éjszaka ez: ím, a lassan forduló

földön, mint katonaindulót harsogó

gramofonlemezen a tű, sistereg az a csillag,

mely Ürömnek neveztetett.

IV (VOLTAK ITT TAVASZOK)

Voltak itt tavaszok! A fűzek

- felbátorult béreslegények -

tavak selyemszoknyáit túrták,

kisasszonyokkal ciceréltek.

Robogott Szent Györgyként a zápor,

kővé vált sárkánypikkelyek:

dárdáitól recsegtek, törtek

kastélytetőn a cserepek.

A hóvirágok - ördögínyből

nőtt fogak - ha ránk vicsorogtak,

csizmáink, jégállkapcsokat

roppantva szét, rájuk tapostak.

Láttuk a holdban: ezüsttálon

Szent János levágott fejét,

mosolygott ránk és prófétálta

Krisztus-idők jövetelét.

Táncolhatott orfeumokban

Salome szemérmetlenül,

mi csillagos eget: gyertyákkal

rakott asztalt ültünk körül.

Virrasztottunk és énekeltünk,

szomjan forradalomra, borra,

ittunk, amíg tábornoki

vállrojtokat termett a bodza.

És réteket fércelt a zápor, -

ki látta, míg tartott az ünnep:

szapora tűk varrják az ország

testére a katonainget.

S nőttek a kukoricacsőre

vicsorgó, sárga fogsorok,

duzzadt a burgonya - a föld

húsában rákdaganatok.

Virágzó fák - egyenkokárdás

besúgók - álltak sorfalat,

és várták már Betlehem jámbor

barmait a vágóhidak.

A világ besoroztatott, -

az erdők napszítt zubbonyán

a vér és genny átütni készült,

és megteltek a vagonok:

ACHT PFERDE ODER ACHTUNDVIERZIG MANN.

V

Különös éjszaka ez; szemközt a dombon,

mint galléron piszokcsík, ösvény feketéllik,

letépett ing a táj - kifosztott

katonahulla az ország.

Most látlak igazán, Uram!

Ereid lövészárkok,

piszkosan hömpölyög bennük a vér,

két szemed két puskacsőtorkolat,

fogaid sírkövek, felpuffadt nyelved,

mint dögön hízott eb, kushad közöttük.

Most látlak igazán, Uram!

Katonád voltam, kiállok a sorból,

letépem vállrózsáimat,

letépem vállaimról a Napot, a Holdat;

sorakozzék fel a kivégzőosztag,

szememen fehér kendő: behavazott ország,

holtomban is letéphetetlen.

Ágak csapódnak ablakomba, mintha

a Semmiből lecsüggve

kalitka imbolyogna,

az verdesné az üveget rácsaival.

Vergődik benne foglya:a téli éjszaka.

Ki szabadítja ki?

Ki szabadít meg engem?

Ágak csapódnak ablakomba, mintha

ketrecem rácsai.

Különös éjszaka ez, be különösen

pislákol asztalomon a gyertya;

átsüt a gyertyalángon

a börtönőr szeme:

Istené. Égek benne,

és égnek könyvlapok, lobognak

bibliám lapjai,

lángolnak angyalszárnyak, égnek a sorok, mint

máglyán a holtak - égett toll szagát,

égő zsír bűzét érzem én,

érzem már holtomig.

VI (VADÁSZAT)

Lovas árnyalakok a ködben,

a horizont körhintaként forog,

vonulnak lassan festett naplementék,

kútgémek, őzek, bőgő szarvasok,

cukormáz-tavon hattyúárnyak,

s egymásba folyva virradatok, esték

forognak a körhinta koronáján,

deres mezőn: mézeskalács sziven

halastó tükrös négyszöge remeg,

kicirkalmazva rajta: Örök Emlék,

betűi közt halszáj tátong: cselédlány

készségesen tárulkozó öle,

s a messzeségből csizmák döngenek,

tágul a táj s szűkül, új s új menetre

fordul a körhinta, kíséri

cigánybanda és katonazene,

Rákóczi-induló, Radetzky-mars

és Száz forintnak ötven a fele,

s paták szikráznak, csizmák döngenek,

lovas-árnyalakok a ködben,

forog a hinta, tart tovább a búcsú,

körvadászat papírmasé lovon,

úri vadászat, nincsen kezdete,

úri vadászat, vége nincs soha,

hová futhatnál, virradat vada,

hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, őz,

előtted válik hajlongó cigánnyá,

s zendít rá trágár nótára a fűz,

sörétszemekkel riasztgat a bodza,

véredül fröccsen szét az áfonya,

úri vadászat, nincsen kezdete,

úri vadászat, vége nincs soha,

boldog, ki hulltát érezvén megállhat,

s golyó teríti földre, nem kutya,

és tart tovább a búcsú, a vadászat,

a horizont körhintaként forog,

mézeskalács-dzsentrik nyeregbe szállnak,

lányszobák rózsaszínü álmai,

bugyiké, akik letépetni vágynak,

fonnyadt emlőké, kik gyötretni vágynak,

lapos bukszák és duzzadó herék,

hová futhatnál, virradat vada,

kutyák kerülnek mindenütt eléd,

úri vadászat, nincsen kezdete,

úri vadászat, vége nincs soha,

és vár a bor a kocsmaasztalon,

nagykancsó és tizenhárom pohár,

körben, mint Krisztus az apostolokkal,

torzképül az Utolsó Vacsora,

hová futhatnál, virradat vada,

hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, őz,

előtted válik hajlongó cigánnyá,

s zendít rá trágár nótára a fűz,

üres a kocsma, de majd megtelik

veríték-, vér-, nyers hús- és kapcaszaggal,

okádék bűzével, no meg a nóták

édeskés akácvirágillatával,

és kártya csattog, mintha angyalszárnyak,

s holnap is tart a búcsú, a vadászat,

forog tovább a horizont, forognak

papírlovasok a papírlovon,

mézeshuszárok a kalácslovon,

egymásba folynak virradatok, esték,

ezer éve vadászat, vigalom,

úri vadászat, nincsen kezdete,

úri vadászat, vége nincs soha,

árnyhattyúk úsznak cukormáz-tavon,

és kártya csattog, mintha angyalszárnyak,

forog hinta, kancsók, poharak,

és Lement a nap a maga járásán,

Akácos út, ha végigmegyek rajtad én,

tart még a búcsú, a hajtóvadászat,

boldog a vad, ki puska elé állhat:

SEBÉBŐL VÉRZIK EL AZ ORSZÁG.

VII

Különös éjszaka ez, ráng, ráng a gyertya lángja, mint

erőszakolt asszony; lobog,

mint katonavonat után lengetett kendő;

leng, mint akasztott hullája a szélben;

remeg a gyertya lángja,

mint döngetett kapu, -

Uram,tehozzád kérnek

bebocsáttást a holtak.

Áttörnek égő hajjal,

lángoló körmökkel, füstölgő orrlukakkal,jönnek Galiciából, Verdun és Doberdo alól,

elözönlik apardicsomot, és a Te szent

trónusod előtt összecsapnak újra.

Ezt akartad, Uram?

Ezt akartad Te, aki mint

spongyát vetted kezedbe a világot,

és letörölvén véle visszavont

parancsolataidat, most utolsó

csepp vérünk hulltáid csavargatod?

Üres már a mennyek

fekete táblája, Uram.

Remeg, remeg a gyertya lángja, mint

tüzes kard a sötétség hüvelyéből kivonva;

remeg a kardod, Isten:

MOST ÉN KÖVETKEZEM?

VIII (PASSIO)

Krisztus-éjszaka, tenyered

átszögeztéka csillagok.

Tücsökcirpelés - tehetetlen

kínban fogad csikorgatod.

A Mindenség feszületéről

hogy nézel engem, Éjszaka!

Még meddig hordja arcod e

Veronika-kendő Haza?

Vérző vonásaid letörli

talán mirólunk a jövő.

Borulj ránk, Megváltó Sötétség,

Te sorsunkká feketedő!

Peregnek még harminc ezüstként

kalászból a búzaszemek.

De szomjunk enyhíteni gyűlnek

ecetes spongya fellegek.

A Mindenség feszületéről

meredsz rám, Krisztus-éjszaka.

Ki Téged lát, nem futhat e

kendőnyi országból soha.

IX

Különös éjszaka ez, be különös

színben játszik a gyertya lángjánál a bor:

színházi függöny vöröse, levonva még, - milyen

színjáték kezdetére várva?

Különös éjszaka ez, sötétjében, mint lugot ivott

cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország.

Katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.

Különös éjszaka ez, az asztalon

reszket a gyertya lángja,

vergődik, mint horogra akadt hal; remeg,

mint tüzes kard, a sötétség hüvelyéből kivonva.

És égnek könyvlapok, bibliám lapjai, felizzanak

a sorok, mint máglyán a holtak - zsíros bűzüket

érzem már holtomig.

Miért nem vetsz a tűzre

engem is, kiszáradt tündérfát, Uram?

Üres a mennyek táblája, a csillag

csak krétanyom repedéseiben.

Ágak csapódnak ablakomba, mintha

a Semmiből lecsüggve

kalitka imbolyogna,

az verdesné az üveget rácsaival.

Ki szabadítja ki

foglyát: a téli éjt?

És felragyognak ablakomon a

jégvirág ráncai: tenyérráncok, - a fagy

tenyeréből kijósol még nekem

könnyű halált?

Befútta az utat a hó... Ver még a szívem,

patkók csattognak bennem, hóviharral

küszködik egy lovas.

Hová fut?

Hová futhat még, meggörnyedve, gyötrött

arcát a halál fekete szelébe tartva?

Milyen üzenet bízatott reá?