HÚSZ SZONETT STUART MÁRIÁHOZ

                                                        I

A skótok, Mary, mégiscsak vadak.
A kockás klánok melyik ága látta
elõre: mozivászonról leszállva
ma szoborként a kertek dísze vagy?
A Luxembourg-é, többek közt. Minap
ebéd után épp, arra vitt a lábam,
s akár a borjú, tátott szájjal álltam,
bámulva új kaput s a tavakat.
S megláttam Önt. S e nagy találkozással
úgy eltelék, s mivel "kihûlt szivemben
a múlt feléledt", csõre töltve menten
vén fegyverem a klasszikus kartáccsal,
maradék orosz szavaim mi másra
szórhatnám, mint e tompa fényü vállra.

                                                        II

Már véget ért a háború, a nagy,
mely vérre ment, de zsírunk is megette,
mikor Sarah Leandert láttam - mint te:
top-top, a vesztõhely felé haladt.
A bárd egy szintre helyezi a mennyet
a földdel, bár te így nem mondanád
(ld. vízmélybõl felszálló napvilág).
Elhagytam a befülledt mozitermet,
de valami azonnal visszaránt
a "Szpartakusz"-ba, melynek plüss ölében
jobb lenni, mint Európában éjjel.
A bekeretezett filmcsillagok
alatt sor áll, két filmet adnak éppen.
S minden jegy elfogyott.

    III

A Luxembourg-kert mélyire jutottam
az emberélet útjának felén,
gondolkodó és tollnok sok van ottan,
s mind õsz, mivel mind kõbõl van szegény;
hölgyek, urak vonulnak hosszu sorban,
kéklõ zsaru a lomb zöld hátterén,
gyerekzsivaj, szökõkútlárma, s én
itt nem mondhatom senkinek, hogy "menj a...".
S te, Mary, lankadatlan állsz a kõ-
virágfüzérben, sok királyi nõ,
e kõ-barátnõk közt merengve, szótlan.
Veréb tollászkodik a fejeden.
Olyan e kert, akár a Panthéon s a
"Reggeli a szabadban" elegye.

   IV

A lány, kit én oly lángolón szerettem,
miként te Bothwellt, rád hasonlitott,
külsõleg, persze (ha eszembe jut,
azt mormolom magamban: "Uramisten!",
önkéntelen, ma is). Igaz, mi szintén
nem voltunk egymással túl boldogok.
Elment valahová esõköpenyben.
Én pedig átszeltem a horizont
vonalát, hogy ne szeljen át a végzet,
habár a késpengénél élesebb
a láthatár. Fölötte van fejed,
s ózon gyanánt a nitrogént belégzed,
mely gégefõdben zuborog - köszönd
a sorsnak... ezt a tiszta... gázözönt.

  V

A szeretõid száma, Mary, nagy,
három se volt elég, hogy abbahagyd,
sõt, tíz, de húsz se, huszonöt - talán.
Bár árnyékot vetett a koronádra,
hogy minden éj más karjában talált.
(Ezért törékeny a királyi pálca,
a köztársaság biztosabban áll,
vaskos dór oszlopként megtartja lába.)
E tájon bárki bármit is csinál,
meg nem mozdítja Skóciát, hiába.
Báróid annyit láttak csak: te már
a trónt is elcseréled tán az ágyra.
Fehér holló, saját korodban árva,
lekurvázott a mocskos férfiszáj.

  VI

Szerettem Önt. A szerelem (avagy tán
csak fájdalom) furkálja még agyam.
Pokolra szállt le minden, oda van.
Agyonlõttem volna magam, de gond ám
pisztolyt szerezni. Másfelõl: hogyan,
melyik halántékba? Ki erre kész volt
már, az megérti, ez mégsem olyan...
Szerettem Önt, oly reménytelen és oly
erõsen, adja Isten, más is - ó,
nem adja ám! Habár mindenható,
nem hozza vissza már e lázt a vérben,
se porcaim vad roppanásait,
hogy szomjamtól megolvadt fogtömésem,
érintve "kebl..." - bocsánat: ajkait.

     VII

Párizs nem változott. A place des Vosges
négyszögletû, hidd el nekem, mint régen.
A Szajna békén hömpölyög medrében.
A boulevard Raspail éppoly otthonos.
Mi új? Az ingyenkoncertek s az égen
fénylõ torony - azt hinnéd, eltapos.
Vannak sokan, akikkel lenni éden,
de elõre köszönni ildomos.
Párizsi reastaurant - micsoda sikk
kiejteni, az orrgaratnak ünnep.
S betéved eine kleine Nachtmuzsik,
rücskös pofájú, oldalgombos ingben.
Café. Boulevard. Karodban kedvesed.
A hold: paralitikus genszeked.*

*Genyeralnij szekretar (oroszul): fõtitkár

VIII

Éltemnek alkonyán, az Újvilágban
(az Ön korában leltek rá, lehet),
a kályha és a rozzant kerevet
közt botladozva nyûtt ikonosztázzal,
azt gondolom, ha téged, engemet
a forgandó szerencse összezárna,
nem kéne sok szó, hívhatnál Ivánnak,
mire: alas* - felelnék én neked.

Skócia ágyunk volna, süppeteg.
Mutatnálak büszkén a többi szlávnak,
s Glasgow-ba hozna hajókaravánja,
háncsbocskort, mézesbábot, selymeket.
S ha üt halálos órám - csak veled.
És fából volna éle is a bárdnak.

* Sajnos (angol).

  IX

Sík. Trombiták. Bejõ két zord alak.
Kardcsörgés. "Mondd, ki vagy!"
                                          &nb sp;  - "Elõbb te, pajtás!"
"Hogy én?" - "Bizony, te."
                                     - "Nem titok: protestáns."
"Én meg katolikus." - "Úgy? Akkor védd magad!"
Aztán hevernek szerteszét a hullák.
Prédán civódik éjszín varjuhad.
Majd - hó pillézi cifra szánok útját;
sálpróba: "Hát Damaszkusz? hol van az?"
"Hol szebb a páva-hím a páva-tyúknál."
"No persze, attól még barom-, nem úrfi"
(enyelgenek, majd dámát játszanak).
Az éji kastély: díszlet, hollywoodi.
Megint a sík. Éjfél. Két férfi jõ be.
És összecsapnak farkasként üvöltve.

   X

Szép õszi este. Ülök Camenával.
De, ó, jaj, arcát rám nem emeli.
Már nem elõször. Most örömteli
az is, ha harsog a vöröskozák-kar.
A ma, amely kicsit már tegnapi,
nem fárasztja magát változtatással:
a toll, papír, a tintalé, a sánta
hamburgi kádár ócskaságai
ugyanazok. Az elhasznált, kopott,
bemaszatolt tárgyak iránt erõsebb
vonzódása, bizalma az idõnek,
ingerli õt a talmi új dolog.
Belép szobámba a halál, molyette,
bolhapiaci, jampecos zsakettben.

XI

Hideglelés az ollócsattogástól.
A sorsnak új s új bunda kéne még,
a menyegzõi, királyi fejék
így hull gyakorta. Kobakunk is máskor.
Isten hozzátok, szép ifjak, derék
atyák, ti, esküvések, szakitások.
Az agy hidegszik, mint az égbe mártott
toronyház, melyben senki szót nem ért.
Sziámi ikrek isznak így - eszét
veszíti egy a másik mámorától.
Segítségedre senki sem futott.
S te nem tudtad - "én egymagam vagyok" -
ékes latinsággal kimondani,
ó, Mary - "ám föveny homokja ti."

  XII

Történelem? - A testektõl ragad.
Mûvészet? - test az is, habár fejetlen.
Vegyük csak Schillert: a Történelemmel
elbánt keményen. Mary, tán magad
se vártad volna, hogy tollat ragad,
rég elavult ügyed felemlegetve:
végül is mit érdekelte, hogy te
hajdan kinek kínáltad ágyadat?

Ám, meglehet, akár a többi sváb,
félt Friedrichünk: lesújt reá a bárd.
De ugyanakkor meghajtom a térdem
a Mûvészet elõtt, mivel mi más
adhatja vissza, mért vagy oly csodás.
Erzsébeté a történelmi érdem.

                                                               XIII

A kos megrázva bundáját (mi nem más:
az aranygyapjú), friss füvet szagol.
Vérszagra gyûl a Glencorn és a Douglas.
S a vérpadnál ekképpen hablatyol:
"Levágták a fejét. Be szörnyû volt!"
"Képzelheti a franciák haragját."
"A franciák? Hogy a porba gurult
egy fej? Talán ha sokkal lejjebb nyúlnánk..."
"Hisz nem volt férfi. Az a neglizse!"
"No, ez tán mégsem képezi alapját..."
"A szemérmetlen. Átlátszott a se...!"
"Gebedjek meg, ha mind elnyûtte rongyát."
"Oroszt ragozni könnyebb; Ivanov, ládd:
annak menyecskés minden esete."

                                                               XIV

Gyengébb talán, de tartósabb a távol-
lét, mint a szerelem. Bár ékesebb
a kõ, az arc s az omló test helyett
torz tréfa csak. Se illat, hang, se mámor.
Bár lábaid te szét már nem teszed:
azért van kõbõl (kín ez a javából!),
a szenvedély - hatkarú Síva - lángol,
de gránitszoknya õrzi rejteked.

Nem annak, hogy már annyi elfolyott
víz, vér (és nemcsak olyan, ami kéklik),
de vágyadnak kigombolkozni, én
üveget emelnék, nem gránitot,
a good-bye emlékmûve lenne, Mary,
a lélekig ható tekintetedé.

                                                                 XV

Hidd el nekem, nem az okozta veszted,
hogy gyávák voltak võlegényeid,
s zord ácsokat csatába nem vezettek;
s nem, hogy a "you" egyszerre "Ön", "te", "ti":
és nem a toll, mely szorgosan jelentett;
nem az, hogy - titkát hét pecsét fedi -
Erzsébet Angliát jobban szerette,
mint ahogyan te Skóciát (ez így
igaz, ha akkor másképp vélted is te);
nem börtönödben költött dalaid,
miket daloltál búsan estelente.
Az hozta rád a poklok kínjait,
s legvégül bárd alá az juttatott,
hogy szép voltál, de csúf volt századod.

                                                              XVI

A szögletekbõl jókorát harap
az éj. Megeshet, körré lesz a négyzet.
A fák a bíbor alkonyatban égnek,
s kérgükkel hallgatják a darvakat:
még hallhatók, de már nem látszanak;
szetter csahol, dühíti a levélzet
csörgése; õszi dombokon vetések
zizegnek éber csillagok alatt.

Abból, mi könnyet csalt a szembe, nem
sok éli túl az elmúlást, humusszá
rohad. S a toll se õrzi, bár örök,
mindazt, miben gyönyörködött a szem,
csak nézhetjük, hogy száll az õsz, tél, tavasz, nyár.
S dalolhatjuk a "Borongós idõt".

                                                           XVII

Az, amitõl az angol száj riadt
sikolyra nyílt, s enyém is ádáz
szitkokat szórna, bár a dámás
rúzsok bolondja, és ami miatt
Fülöp király, ikonokat
feledve, felszerelte az Armádát,
az - befejezni e tirádát
nem tudom - a vendéghajad,
mely a lehullt fejrõl lepottyant
(ostoba végtelen), csak az,
az volt a kérelmed; igaz,
a nézõket nem hívta nyomban
tusázni érted - ehelyett
indult a külhoni sereg.

                                                           XVIII

A szájnak, amely "Isten véled"-et
mondott tenéked s nem valaki másnak,
már egyre megy, mit ízlel még utánad,
miféle híg és sótlan étkeket.
Te fel nem ültél bármi cincogásnak.
S ha mégis, nézd el, hogyha tévedek:
patkány a nyelv, szemétben kotorászgat,
s véletlenül talál csak kincseket.

Bocsáss meg, ó, elbûvölõ szobor!
A válás szája - meggyõzõdhetsz újra -
nem ostoba (hogy lyuk csupán - hamis):
köztünk öröklét, tenger habja forr.
Egyébként, szó szerint. Orosz cenzúra.
Mi boldogulnánk pallos nélkül is.

                                                                 XIX

Van Skóciában, Mary, sok juhnyáj
(oly tiszta, glancos mind, akár az ünnep).
Hat órakor az élet itt megáll,
bár tengermélybe még a nap se süllyed.
A tavakban - számuk ma is határ-
talan - tanyáznak õsvilági szörnyek.
S több skót olaj jut a palackba már,
mint whisky, melytõl híre ment e földnek.

Mint látod, boldogul szép Skócia.
És Anglia, hiszem, hogy nemkülönben.
S te, állva a Luxembourg-kerti zöldben,
imádottamra nem hasonlitasz.
S a hölgyikék, bár nálad szebbek is tán,
egyik se te, se az a régi kislány.

                        XX

Nem zabolátlan, jámbor volt a tollam,
mellyel megírtam, hogy láttam meg õt,
negyvennyolc mozivászonán a nõt,
kitõl a szép érzelmeket tanultam.
Önöktõl várok hát ítéletet:
a) mily igyekvõ tanítványa voltam,
b) hogy hatott reám az új közeg,
c) végzõdésekkel hogy boldogultam.

Katmandu, ó, Nepál, a székhelyed!
A véletlen, ha már belébotoltam,
munkáimnak hasznára is lehet.

Azért, ahogy ma élem életem,
a hószín, hajdani, összetekert
papír lapjaié köszönetem.

                                                                                                  1974

Baka István home page

Kiállítások