![[Back to the JATE Library]](http://www.bibl.u-szeged.hu/logored.gif)
|
|
A nagy ember az ablaknál merengett,
s a nõnek egy világ határa volt
a férfi széles görög tunikája,
melynek redõzete az elcsitult
tengert idézte.
Az
ablak elõtt
állt Aeneas, s tekintete oly távol
volt már e várostól, hogy ajkai
bezárultak, mint kagyló héja, melyben
moraj lakik, s a serleg horizontja
is moccanatlan volt.
Dido
szerelme
halacska volt csak - képes volna tán
hajója tajtékzó nyomát követni
a karcsú test, s szilaj hullámokat
hasítva utolérhetné - de õ
képzeletében már a partra lépett.
S a tenger könnytengerré változott.
De, köztudott, a kétségbeesés
pillanatában támad fel gyakorta
a kedvezõ szél... Így hát a nagy ember
elhagyta Karthágót.
Dido
csak állt
a máglyánál, melyet a katonái
gyújtottak meg a városfal tövében,
és nézte, hogy a tûzben délibábként
remegve, füst és lángok közt, hogyan
dõl össze, hull szét hangtalan Karthágó
sok évvel Cato jóslata elõtt.
1969
Be kár, hogy azt, amit jelent nekem
a létezésed, néked az enyém nem
jelentheti talán már sohasem.
... Ki tudja, hányadszor dobom be most
a drót-kozmoszba én, e grundon állva
a rézgarast, a címer-koszorúst,
s próbálkozom kétségbeesve-árván,
hogy véled összekössenek... De jaj,
annak, ki egy egész világ helyét
nem tölti be magával, nem marad más,
mint forgatni a számtárcsát, miként
az asztalt egy spiritiszta szeánszon,
míg visszhangot nem kelt a másvilágon
a hördülõ, elaggott készülék.
1967
E romok az idõ s az oxigén
gyõzelme. Egy újmódi Arkhimédész
kiegészíthetné a régi törvényt
egy új cikkellyel, hogy a térbe mártott
testet a tér szorítja ki.
A
víz
borús tükrében tördeli a Kurfürst
kastélya romjait; ma biztosan
jobban figyel a folyó jóslatára,
mint ama dölyfös években, midõn
a Kurfürst lakta.
Kószál valaki
falai közt, és turkál az avarban.
A szél az, aki tékozló fiúként
megtért az õsi házba, és az összes
levél egyszerre hullt elébe.
1967
A tartomány karácsonyt ünnepel.
A palotát fagyönggyel koszorúzzák,
elõtte fáklyák száza füstölög.
Koszos, víg férfiak özönlik el
lármásan, egymást lökdösve az utcát
a helytartói palota mögött.
A Helytartó beteg. A fekhelyen,
sállal takarva, mit még Alcazárban
vásárolt néhány éve, asszonyá-
ra s titkárára gondol; odalenn
õk üdvözlik a vendégek hadát ma.
Aligha féltékenykedik. Ma már
sokkalta fontosabb megbújnia
a betegségek, álmok, a Hazába
visszavezénylés halasztásai
héjában. És mert tudja, hogy soha
nem kell a csõcseléknek szabadság a
jó hangulathoz, élte párja is
megcsalhatja kedve szerint. Mire
gondolna, ha a betegség, a bánat
nem emésztené? Ha szeretne még?
A gondokat ijedten messzire
kergeti, fázósan megvonva vállát.
... A fülledtség a vigalom hevét
alig mérsékli. Jócskán ittasak
a törzsfõk, bámulják a messzeséget
üveges szemmel - ellenség sehol.
Zárt fogsorukon vibrál a harag;
mint a kerék, mit fognak még a fékek,
mosolyba dermed mind, míg körbehord
nagy tálakat a szolga. Dallamok
foszlányai. Egy távoli kiáltás.
Kisurrant már a vendégek közül
a titkár és az úrnõ. A falon
a császári sas, mely kitépte máját
a Helytartónak, denevérszerû.
És én, az író, ki sokfele járt,
az ekvátort is átszeltem szamárral,
nézem a táj szendergõ halmait,
s összehasonlítom kettõnk baját:
õt nem akarja látni már a Császár,
engem fiam és Cynthia. Mi itt,
itt rothadunk el. Ám e keserû
közös sorsunk nem alapja a gõgnek,
hogy megtagadjunk Istent és hitet.
A sírban úgyis egyenlõk leszünk.
Éltünkben hadd legyünk különbözõek!
A palotából elfutnod minek -
hazád felett ítélni nincs jogod.
Kicsorbul az ítélet szégyenedben:
másé hatalmad és örökösöd...
Beh jó, hogy már nem érkeznek hajók!
Beh jó, hogy végre befagyott a tenger!
Beh jó az is, hogy fellegek között
a madarak se bírnak ily tehert!
Nem is lehet tán a szemükre hányni.
De testünk súlyával arányban áll
gyöngécske testük hangja, meglehet.
Hadd szálljanak helyettünk õk hazáig!
A hangjuk ott helyettünk is kiált.
A Haza... Cynthiánál idegen
urak, akárha új Háromkirályok,
hajolnak éppen a bölcsõ fölé.
A kisded alszik. Csillagfény dereng,
mint keresztelõmedence alá hullt
parázs. De elcserélik õk e fényt
hazug dicsfényre, a szeplõtelen
fogantatást pletykálkodásra, apját
elhallgatni találnak így okot...
A palota kihalt. Már fénytelen.
Az utolsó fáklyákat is kioltják.
Végül csupán két ablakszem ragyog:
az enyém, aki hátat fordítok
fáklyámnak, nézve, hogy süllyed korongja
a holdnak, s látom - hóban - Cynthiát;
s a Helytartóé, aki ott forog
a fekhelyén, birkózva még a kórral,
s fényt gyújt, hogy lássa támadó baját.
A támadó meghátrál. Pirkadat
híg fénye földünk hátsóudvarából
ágaskodik, benéz kíváncsian
az ablakon; de maradékokat
lel csak a tegnap esti lakomából,
ingadozik. Aztán továbbsuhan.
Palanga, 1968. január
Hajdan a Tõzsde-oszlopsor alá
futottam, az esõ végét kivárni.
S azt hittem, hogy isteni adomány.
S talán nem tévedtem nagyot. Akármi
ért akkor, boldog voltam. Angyalok
szolgája, vámpírokkal hadakoztam.
A szép leányt, ki kecsesen futott
a lépcsõn, úgy lestem, oly izgatottan,
mint Jákob.
Ám
ez többé tán soha
nem térhet vissza. Elrejtõzött. Mégis
kérdõjel nélkül írom fel: "hova",
az ablakon kinézegetve én is.
Most szeptember van. Elõttem a kert.
A távolban a mennybolt dübörög még.
A sûrû lomb közt éretten a körték,
mint férfiú-jelképek függenek.
És szendergõ elmémbe, mint sivár
konyhájába a kapzsi rokonoknak,
csupán a zápor hangja lopakodhat:
nem zene még, de nem is lárma már.
1968
Drága barátnõm, ugyanaz a kocsma.
Ugyanazok a giccsek a falon,
ugyanazok az árak. Tán a bor jobb?
Nem hiszem; az se lett se jobb, se rosszabb.
Fejlõdés nincs, de éppen ez a jó.
A postajárat pilótája, mint egy
bukott angyal, vodkát vedel magában.
Múltat idézõn megindítanak
a hegedûk. Az ablakon tetõk
derengenek be szüzesség-fehéren.
Harangok zúgnak. Besötétedett.
Miért hazudtál? És fülem miért nem
különbözteti már meg az igaztól
a hazugságot? Új szavakra vágyom,
miket te nem tudsz - tompa, idegen
szavakra, ám azokra is csak a
te fénylõ hangodon, mint azelõtt.
1968
 Baka István home page |
Kiállítások
|