ÉGÉS

Téli alkony. A láng
fahasábot ölelget -
szél kócolja haját
asszonyfej-sziluettnek.

Hogy hullámzik e haj,
vakitóan-aranyló!
De amit betakar,
nem látod az arcot.

Robogó viharába
a fésü se téphet:
szeme villog, a lángja
ha rád lel, eléget.

E tüzet lesem egyre.
Száz nyelve beszél is,
szól lobbanva "Te engem",
szól lankadva "ne érints!"

El is önt a meleg.
Csontom ropog, és ez
hangzik "még közelebb!",
majd "ne, eressz, elég lesz!"

Lobogj csak elõttem,
mint bandita, tépett
gúnyáju, a döbbent
éjben, tüze még egy

telemnek! E göndör
hajfürtöt öröktõl
ismerem. És mi téged -
a sütõvas is éget!

Ugyanaz vagy, akárcsak
valaha. Teneked nem
kell álca-hasábfa,
lecsupálva, mezítlen.

Egyedül te vagy az,
aki elnyeri végre:
mérheted önmagadat
a sorshoz - elégve!

Mélyes mélybe futó,
aki ég fele szökken,
tarkálló, ragyogó,
hát itt vagy elõttem!

Rejted az arcodat, ám
a lényed elárul,
senki se tudna talán
a hûlt hamujából

így feltörni, magát
elemésztve, kifúlva.
Meghalnál, de a vágy
feltámasztana újra.

Vétkezz, szórjad a lángot
a világra, magadra!
Táncolj, mint a menádok,
ajkadat beharapva!

Vézna vállaidat
sírás rázza, süvöltözz!
Õ, ki az ég ura, hadd
nyeldesse a füstöd!

Így recseg, omlik alá
a selyem, ha kibomlott.
Fellobban hol a száj,
hol az arc, hol a homlok.

Így hagyják el a sebzett
hal testét is az ikrák,
így pattognak, a mennyet
csillagozva a szikrák.

Ugyanaz vagy, akár
rég. Ha kifogysz, mi marad?
Sors-hamu, lét-üszök, árny,
kihülõ parazsak,

tél, fagy reggeli fénye,
seprû tánca a hóban.
És feldúlva, kiégve
elmém romjai holtan.

                                                                                                            1981

A FENEVAD HELYETT

A fenevad helyett ketrecbe engem zártak,
a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam,
ruletteztem a tengerparti nyárban,
ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban.
Gleccserrõl a világ felét szemügyre vettem,
háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer.
Elhagytam az országot, ahol születtem.
Városnyi ismerõs feledte el, hogy éltem.
Kószáltam a sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán,
azt hordtam ott, mi most van épp divatban,
vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát,
és bor helyett csak száraz vizet ittam.
Az õrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak,
héját is megrágtam a számûzetés kenyerének,
torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás;
suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves.
Mit mondhatok az életrõl? Hogy hosszúnak találtam.
Amivel szolidáris vagyok, az a bánat.
De míg agyaggal nem tömik tele a számat,
ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.

                                                                                                                       1980

        EZ VOLTAM

Ez voltam, e furcsa lény,
akit óva, tenyérrel
simogatsz, rideg éjjel
lehajolva fölém.

Ez voltam, e lény, de csak
miután te kilested
a homályban e testet
s a vonásaimat.

A te mûved a fül,
ez a két puha kagyló
a fejemre szavadtól
növekedve került.

A te mûved a hang,
a redõnyt lebocsátva
te helyezted a számba
a hivó szavakat.

Ez voltam, e fényre-vak.
Titok õre, virágzás:
a te mûved a látás.
Emlék, nyom is így marad.

A világok is így
sokasodnak az ûrben,
pörög egyre hevülten:
adományteli mind.

Így fordul az útján
hol a fénybe, hol éjbe,
kivetve az ûr hidegébe,
melegébe planétám.

                                                                                            1981

Baka István home page

Kiállítások