Tomas Venclovának

I

A szél a tengert fölveri,
s úgy zúdul a fagy államára, mint feltépett szájról
szitokszók hordaléka,
egy szabályszerû dó-re-mi-
fá-szó-lá-ti-dót csalva ki a kémény-trombitákból.
Sok nem-cárnõ-se-béka
lapul a földre lenn,
pislog egy csillag tízkopekes ónja,
s valami arcszerû
folyik szét a fekete üvegen,
mint a zápor pofonja.

II

Szevasz, Tomas. Az én
kísértetem, testemet egy tengerentúli szállodában hagyva,
északi fellegek
rajával szemközt evickél hazafelé,
az Új Világtól elszakadva,
riasztva tégedet.

III

Késõre jár Litvániában.
A templomokból hazamennek, gyertyák vesszeit a tenyerek
zárójelébe zárva. A megdermedt udvarokban a
murvában tyúkok kaparásznak.
Zemaitija síkja felett
hó pilinkél, mint az égilakók pora.
És halszag árad
nyitott ajtók mögül. Egy félpucér gyerek
s egy kendõs vénasszony a tehenet pajtába hajtja már.
Kései zsidó vágtat
a kisvároson át; dübörögnek a kerekek
a macskaköveken;
s õ gyeplõt tépve, hetykén felrikolt: "Gerai!"

IV

Hogy rád törtem, bocsásd meg!
Tekintsd e megnyilvánulásomat
idézet visszatételének ama Kiáltvány soraiba:
csöppet tán raccsolóbb,
csöppet a messzi vándorlásoktól magasztosabb.
Ezért - ne vess keresztet,
ne tördeld kezedben a sapkád:
eltûnök, mire felharsannak virradatkor a
kakas-vezényszavak.
Hogy kéretlen jöttem, bocsásd meg!
Ne félj, ne hõkölj, nincs okod, lám:
az elmúlás a határõrsök kontójára szélesíti ki rádiuszát.
Bosszulón, mint a kõ a kútban, sárgyûrût kavarva,
a balti hullámok felett
én zümmögök, akár az a monoplán -
mint Darius és Girenas,
csak épp nem vérbe fagyva.

V

Késõre jár a nagy Birodalomban,
a koldustartományban.
A Nyemanon át-
gázoló fenyõk serege, pikáit
emelve a sötétben elfoglalja Kovno városát.
Bíborszínûre válik
a falak mesze, s villódznak az utcakövek, mint a partra rántott
halak.
A helyi színház függönyét magasra vonják.
És három részre osztják, ami a legfontosabb,
nincs is vitaalap.
Huzat borzolgatja a tüll-
függöny rojtjait. Ragyogóbban ég a csillaga
is a vidéknek: mint a kártyalap, mibe beletrafáltak.
És sötétbe merül,
az üvegen dobolva, ujjaid torkolata.
Más torkolat se várhat.

VI

Éjfélkor a vakok
biztonságával szólnak a szavak.
A "haza" szó tapintásra olyan, akár lady Godiva.
A sarkok pókhálóiban
titkosszolgálati mikrofonok rögzítik a
matrac nyikorgását az énekes lakásán, s hogy sikít a
közös dal szótalan.
A szégyenlõsség uralkodik itt. A lomb, kívánva
választani a színe és a visszája között, felháborítja
a kandelábert. Itt, hangtölcsért eldobva
adnak hírt a világnak önmagáról, hangyahátra
taposva akaratlanul, a pulzus érthetetlen-ritka
morzéjával, csikorgó tollal.

VII

Hát innen származik a te
lisztes orcád, a semmibe fúródó szembogaraid,
selypítésed és a hajad homályos
és híg teaszíne.
Hát innen egész életed, lágy és becsületes mondataid,
mind veszõvel határos.
Hát innen van az én
- üvegeidben tükrözõdõ, mint léted folytatása -
leplemnek elmosódottsága, mint a lázadó koldus-füzes
satöbbi, rajzolat a tengerek színén,
az oldalak kifordulása, mely biztos pontot keres,
a sorsra, horizontra vágyva.

VIII

Az irkafirkáink, Tomas! az én lapszélre
futó állítmányom! a te alanyod elkomorult-néma
otthonülése! csipke és monogram véd- és
dacszövetsége,
a latin s cirill írás elegye: az eszközé a céllal:
a Bajszanagy rendelte így még.
Különnyomataink! a nyirkos, gyûrött lepedõkön
a közös agy laza tekervényeiben! -
kedveseink puha agyagjában, a nélkülünk felnövõ gyerekekben.
Mert ez csak a kamasz tekintetétõl
keletkezett kék véraláfutás a kozmosz-pofalemezen,
a próbálkozástól, hogy szemmel
becsüljük fel a távolságot ama litván kocsma és e
távoli arc között, mely sok-sok szemmel néz a vakvilágba,
akár kancsal tatár a földpalánk mögé,
hogy szánkba dugjuk ujjunk - ebbe a Tamás sebébe -
s nyelvünket kitapintva, módján egy szeráfnak
kiigazítsuk az igét.

IX

Hasonlítok
reád, Tomas, te lényegében egy vagy énvelem,
te belülrõl kormozod be az üveget, mit én kívülrõl bámulok.
Egymásnak én s te
egy felvillanni képtelen
amalgámtócsa megdupláztatott
feneke lettünk végleg.
Ha fintorogsz, én gúnyosan mosolygok,
ha ásítasz, a számat szétszakító némaságig eljutsz,
én a föléd kitett
százwattos könnytõl három csermelyt ontok.
Foglyom vagy s én a foglyod,
a Castorban megmutatkozó Pollux,
a köznyelvben - egy-egy,
patt, fürge sziluett,
amely a fáklyafényben ide-oda leng, száll,
visszhang és visszajáró kopekek.
Minél elrontottabb a lét, bennünket annál
kevésbé láthat meg
az üres szempár.

X

Mit eszik a kísértet? Álmok szemetét,
határok korpáját, a számok héját:
vezeti a való címnyilvántartó füzetét.
Az utca homlokzatait, mint íny a fogait, összeszorítja még,
a kapualjak sárgáját, mint mamlasz holló sajtkaréját,
felfalja a sötét
rókája. Bosszút áll idõn a hely
saját állandóságáért - lakóival, a benne
levõ élettel, és kinyitja mind a zárat -,
majd - korszak telik el -
meglellek téged a rengetegeknek,
síkoknak ujj-zsírozta államok fölötti államában,
mely õrzi jól a gondolatokat, vonásokat
és leginkább a pózt: vizes
sokversztás kenderingben, csendülõ acélhajcsavarokban
Litvánia-anyácska szunnyad a folyó
felett, és te magad
hozzátapadsz fedetlen, üveges, félliteres
kebléhez nyomban.

XI

Vannak helyek, hol
semmise változik soha. Ezek
az emlékezet pótlói, a fixáló triumfusa.
Ott a sorompó meredeken magasba hatol.
Ott fiatalosak
az õrszemek. A múlt a köpenyes kamasz
tekintetével néz maga elé komor-szigorúan,
s a sors határsértõként hátrál vissza az
igazi öregségbe - köpésekkel a falon,
nyilalásokkal, panelformák végtelen, ravasz
lépcsõivel. Az éj azon-
ban valóban határ is, hol, akár tatárhadak,
a leélt élet területeit lerohanással
fenyegeti meg a valóság, s ez fordítva is igaz,
ahol fa lesz a tûzifából, amit újra felaprítanak,
ahol, mit szemhéj nem takar,
zsákmányként ragadja magával
a való nomádcsapata.

XII

Éjfél. Rikolt a szajkó,
s emberi hangon vádolja meg a természetet
a hõmérõ nulla fok elleni vétkeiért.
Vytautas, eldobva a kardot és a pajzsot,
svédek felé gázlót keresve, merül a hideg
Baltikumba. Egyébként véget ér
a föld itt egy mólóval, mely utánavetette magát
- mint síkos fokokon, hullámokon szaladva -
a menekülõ szabadságnak. Könny jut bérül
a hódnak erõfeszítéseiért: nem épülhet meg a gát;
egy könnycsepp, elszakadva
ezüstlõ csermelyétõl.

XIII

Éjfél az erdõs tájon,
köpenyszínû kormányzóságban.
Ékírás tornyokból. Szövetmaradék képiben
felhõ leng - küldte a szomszédos állam.
Odalenn
szántások, kazlak állnak,
cserép, vas, tégla, oszlopsor dereng,
plusz még az állam embere
szurkosvászon csizmában.
Az éji oxigént
betöltik a légköri zavarok, az imák, az idõ-
járásjelentés, híradó,
a bátor Koscsej
fölkerekített számokkal, himnuszok, foxtrott, boleró
s betiltások, miket imént
rendeltek ott el.

XIV

Kísértet járja Kaunast. A székesegyházban terem,
s mindjárt ki is fut. Átkullog a Laisves-aleján,
betér a Tulpéba. Asztalhoz ül.
A pincér bámul mereven,
s csak szalvétákat lát s a fûszer-tüzeket talán,
egy taxit, mely ködbe merül
a havas utcán. Én lefogadom,
irigykedsz. Mert elõbb-utóbb a láthatatlanság divatba jön,
mint engedmény, mit a léleknek tesz a test,
mint célzás a jövõre, vagy mint a Paradicsom
álruhája, a mínusz a köbön.
Mindennek nyeresége lesz
a hiányból meg a
testetlenségbõl: hegyek és folyók,
az órához olyannyira hozzászokott rézingalap,
Isten, ki mindezt fentrõl nézi csak,
a tükrök, folyosók,
s a megfigyelõ mind te vagy magad.

XV

Kísértet bolyong Kaunasban. Õ a te
kiegészítésed a rólam gondolt gondolat
levegõjéhez, tér a négyzeten,
de nem
egy jobb kor látnoki ígérete.
Ne irigyelj! Soroljad a
káprázatot a levegõ
sajátosságai közé - akár a kisbetûs szedést,
mely raccsolásként szóródik szét a homályban,
mint a légyzümmögés,
s mely alkalmatlan bár egy új Klió
étvágyát csillapítani, de tán a
lemeztelenített Uránia
fülébe súgni jó.
Csak õ,
a térbeli pont és az elvesztett körvonalak
Múzsája képes értékelni, mint
fösvény a pénzét, az állandóságot,
mint az azért való elszámolásnak
formáját, hogy mozognak lelkeink.

XVI

Ezért ragaszkodik hát,
Tomas, a betûkhöz a vastoll?
Nem ezzel
magyarázhatjuk a nehézkedést is?
Rekedten
hurrázva, elszakítva magam a hazai mocsaraktól,
még tõled is - mit rejtsem? -,
betûktõl, oldalaktól,
a - mondjam-e? - hangnak az értelem s a
testetlenség, a tömeg és szabadság
iránti szerelmétõl - megbocsásd,
s ne vágj pofát! -,
attól, hogy húshoz köt a rabság,
a testhez, csonthoz,
így szárnyalok a tintaszínû égi lakba,
az ablakfülkék mellett, ahol álmuk
a helyi angyalok alusszák:
náluk
s a denevéreknél is magasabbra.

XVII

Térbeli pont múzsája! Csak teleszkóppal észlelhetõ
dolgoké, maradéktalan
kivonásé! Zéró múzsája, te!
Te, ki a toroknak írod elõ,
ne siránkozzék untalan,
s nem kell a "lá" túlszárnyalása se,
mértékletességet tanácsolsz! Múzsa, halld meg, ím,
ez áriát, amit az okozat dalol az ok fülébe,
azaz a hasonmáshoz szóló éneket,
s fogadd el õt és dó-re-mi-
jét, ritka rangodban, az égben
odafent
a levegõ szempontjai szerint.
A levegõ az epilógusa
recehártyánknak - amennyiben nincsen lakosa.
Õ hát a mi haza-
takarodó "haza" szavunk.
Kopoltyúval bármennyit habzsolunk
belõle, csak befoltozza a végén
az egymással vetélkedõ sötét s fény.

XVIII

Határa van mindennek:
szembogárnak a horizont, fájdalomnak az emlékezet, a növésnek
a szélesedõ vállak.
Csupán a hang hagyhatja el a testet,
Tomas, mint egy kísértet:
a szó a hangod árvasága.
A lámpaernyõt félrelökve,
magad elé meredsz most, nézve
a levegõt:
benne forognak
szemed elõtt,
kik elõttünk beszédre
ajkat nyitottak.

XIX

A levegõ-birodalomban! Az oxigénkorty s a szótag
egyenlõségében! Áttetszõ és felhõkké összeálló
kilégzéseinkben! Ama világban,
melyben, miként az álmok a plafonra,
a mennyekre tapadnak "ó"-ink, csillag csillámlik a szájtól
diktált arculatával.
Így lélegzik a mindenség. Ekképp
kukorodik a kakasok szava,
megelõzve a gégefõ aszályát.
A nyelv tárgya a lég.
Az ég
magán- és mássalhangzó molekulák kórusa,
a köznyelvben - a lelkeké.

XX

Épp attól olyan tiszta.
Nincs a világon nála tisztesebb
(tán a halált kivéve),
ami papírlapot fehéríthetne vissza.
Minél fehérebb, annál embertelenebb.
Múzsám, nehetek végre
haza? Ama vidékre,
hol a dühöngõ Boreus tiporja le a szájak
trófeáit. Központozástalan
grammatikába. Édenébe
az ábécének, tracheának.
"Likbez"-edbe, mely arctalan.

XXI

A litván dombvidék fölé
könyörgés száll fel az egész
világért a sötétben: tompán zúgva, komoran
úszik a hang a falvak felett a Kursi turzás felé.
Szent Kazimieras és
a Csodatevõ Nikola
múlatja idejét,
a téli pirkadatra várva.
A hit határain túl,
saját sztratoszférádból,
ó, Múzsa, velük együtt nézz reá a
síkságok dalnokára, emberkézzel alkotott homályba
merült mezõk,
a jámbor tájképek énekesére!
Õrizd meg õt,
vigyázz házára és szívére!

BOJTÁR ENDRE JEGYZETEI A VERSHEZ: