MOST, SOK MINDENT ISMERVE MÁR...

Most, sok mindent ismerve már
az életemrõl - városokról, börtönökrõl,
szobákról, hol az õrület kerülgetett,
de elkerült, a tengerekrõl, amelyekben
majd elmerültem, s azokról, kiket
nem tarthattam meg öleléseimben -,
most azt mondhatnád, felsóhajtva, rólam:
"A sorsa bõkezûen bánt vele",
s kik asztalodnál ülnek, eltöprengve
és egyetértõen bólintanak.

Ki tudja, talán igazad van. Eddigi
egyéb erényeidhez tedd hozzá még az elõrelátást.
Azokban az években, mikor ugróiskolát
játszottunk a mozi elõtt a járdán,
ki gondolt volna nagyobb távolságra a
megdermedt, szétnyitott tenyér ujjainál,
melyek a "fej" s az "írás" közt feszültek?

Senki se. Hanyag búcsúintésed az utca
másik végérõl a rádiusz elsõ
szakasza lett: a levegõ más tájakon
sûrûbb, mint bármi, a Whatman-papírra emlékeztet,
s a zápor bevonalkázza a nyomokat,
miket a kék gumi le nem radírozott még.

Honnan tudjam, tán, éppen most, mikor
írom e sorokat, csücsülve
egy téglából rakott kisvárosban, Amerika
közepe táján, te elmész a mustár-
színû ház mellett, melynek nyirkos falai között
egy újabb nemzedék kínlódik, kihajol az ablakán,
az illegális félgömb szürkés-
barnás és málnarózsaszín foltját figyelve.

Azazhogy - a legrosszabbat megúsztuk.
A legrosszabb csak a regények lapjain
történik meg, s azokkal, akik nálunk
annyira jobbak, szem elõl veszíted
õket azonnal, és tragédiájuk
visszhangja orsósurrogással olvad össze,
mint messzi repülõgép berregése a
szirmok közötti méhezümmögéssel.

Mi már nem látjuk egymást - oly nagyon
megváltoztunk kívül s belül.
Ha látnánk is, látnánk akkor sem egymást,
de azt, amit a húsunkkal az évek
mûveltek, csak a csontunkat kímélve;
és a kutya se ismeri meg szagról
vagy forradásáról a jövevényt.

Azt mondod, bõkezûség? Ó, igen,
ahogy forgácshoz bõkezû a hullám.
Aki sorsára nem panaszkodik,
nem is méltó rá. De ha az idõ
fáradozásai eredményét felismeri
a szétfoszló emlékezet alapján,
akkor - úgy vélem - a te arcod is
alkalmas arra, hogy díszítsen egy
bronz emlékmûvet vagy - mélyén a zsebnek -
egy még el nem költött kopejkát.

                                                                                                         1984

ITÁLIÁBAN

Roberto és Fler Calassónak

Éltem egykor a városkában én is, ahol szobrok
nõttek a házakon, s ordítva: "minden romlott!",
futott a helyi filozófus, szakállát lengetve,
s megkurtította létedet a rakpart végtelenje.

Most száll le ott a nap, kariatidákat vakítva.
De akik engem úgy szerettek, a halálból vissza
nem hozza senki. Elveszítve üldözése tárgyát,
a kutya is maradékokat szimatol s hozzálát,

s ebben az emlékezetre hasonlít. Alkony; hangok
a távolból, "pucolj innen, barom!" - efféle harsog
idegen nyelven számomra. De ezt könnyen megértem.
S nincs szebb e lagunánál; galambdúc a végén;

s aranyfényével megkönnyezteti a szememet.
Az ember, elélve addig, mikor már nem lehet
szeretni õt, már nem akar szembeúszni az árral,
inkább maga is elrejtõzik a perspektívába.

                                                                                                           1985

BETLEHEMI CSILLAG

Fagylepte tájon, mely hõséghez inkább, mint hideghez
szokott hozzá, s inkább sima lapályhoz, mint hegyekhez,
egy barlangban kisded született, hogy megváltsa a világot;
míg künn, egy téli sivatagban erõs hófúvás volt.

Minden nagynak tetszett neki: az anyamell, az ökrök orrlikán
gomolygó sárga pára, a királyok - Gáspár, Boldizsár,
Menyhért; az ajándékok, miket idehoztak.
Õ még csak pont volt. És pont volt a csillag.

Fürkészve, rezzenetlen, ritkás felhõkön keresztül,
a jászolban mocorgó gyermekre a mennybõl,
a messzeségbõl, mélyibõl a legvégsõ határnak,
nézett a barlangba a csillag. Tekintete az atyának.

                                                                                             1987. december 25.

ÚJ ÉLET

Képzeld azt, hogy a háborúnak vége, béke honol a világon.
Hogy láthatod még magad a tükörben. Hogy a szarka
vagy a rigó, nem pedig junkers csiripel az ágon.
Hogy túl az ablakon nem romjai, hanem barokkja
a városnak: píneák, pálmák, borostyán, magnólia,
babér. Hogy a vas-ligatúra, melynek csipkéiben senyvedett
a hold, kibírta a mimózák nyomását plusz még a vad
agávék robbanásait. Hogy életedet újra kezdheted.

Az emberek kimennek a szobákból, hol a székek, mint a lágyjelek
vagy mint a "b"-betûk, a szédüléstõl védnek.
Maguknak tán, amúgy nem kellenek már senkinek,
a szorzás szabályainak meg az úttest kövének.
Ez a szobrok hatása. Azaz az üres falmélyedéseké.
Illetve, ha nem is szentség, de legalább szinonimája.
Képzeld, hogy igaz mindez. Képzeld azt, hogy magadról beszélsz,
ha róluk szólasz, létszámfölöttivé, idegenné válva.

Az élet épp így kezdõdik újra - a vulkánkitörés
képeivel, a dereglyével, melyet a vihar elragadott.
Az általuk keltett érzéssel, hogy te egyedül vagy és
úgy bámulod a katasztrófát. Azzal, hogy bármely pillanatod
visszafordíthat, meglátod a heverõt, virágokat
a sárga kínai vázában a rég elhûlt kávé mellett.
Ordító színük, ajkuk fonnyadtsága ott
különben szintén a katasztrófára figyelmeztet.

Minden tárgy sebezhetõ. A gondolat róluk gyakran,
ó, jaj, gyakran meg is feledkezik. Amúgyis rabszolgák a tárgyak:
a gondolaté. Innen formájuk, mely a fejbõl kipattan,
helyhezkötöttségük, s hogy - akár Pénelopé - várnak,
azaz szükségletük a jövendõ. Hajnalban kakas kukorékol.
Az új életben, a hotelben, a fürdõkádból kimászva,
lepedõbe burkolva olyan vagy, mint a négylábú bútor-
nyáj - vas- és faalkalmatosságok - juhásza.

Képzeld azt, hogy az eposz idillel végzõdik. Azt, hogy a szavak
csupán a lángnyelv visszája: a monológé,
mely felfal nálad jobbakat is, mohón, mint a fahasábokat;
hogy számára tebenned túl kevés a felhasználható és
kevés a hõ. Ezért is úszhattad meg épen.
Oly könnyedén ezért békélsz meg a helyi pomónák,
vertumnuszok, vénuszok és céreszek közönyével.
Ezért is tarthatod meg ajkaid közt e pásztori flótát.

Akármennyit mentegetõzhetsz. Ászaidat rejtegetheted,
az asztalra ki tudja, hogy milyen bubik terülnek.
Képzeld, hogy minél õszintébb a hang, lesz annál kevesebb
benne a könny, a rettegés s a szerelem, akárkit illet.
Képzeld, hogy néha rádión a régi himnuszt hallhatod.
Képzeld, hogy minden betû után más betûk kísérete
kullog, alkotva akaratlan "betsy"-t és "ibrahim"-ot,
az értelmen s az ábécén túl lendítvén a tollhegyet.

Szürkület az új életben. Kabóca-"cé" zenél;
klasszikus perspektíva, mely nem tölti meg a tankot
avagy a nyirkos ködgomolygást, ahol véget ér,
csupasz parketta, mely sohasem ismerte a tangót.
Az új életben nem mondják a pillanatnak: "Állj meg!",
mivel megállván azon nyomban füstbe megy.
S elég, ha arcod megcsillan emitt már, hogy a másik
oldalra üdvözletet firkants s ráragaszd a bélyeget.

A szoba fehér falai még fehérebbre válnak
a rájuk mintegy elrettentésül vetett
pillantástól, mely nem a mezõk tágasságát,
hanem a spektrumból hiányzó színeiket szokta meg.
Sok mindent megbocsáthatunk a dolognak - s a leginkább ott,
ahol e dolog véget ér. Végsõ soron a kíváncsiság érzete,
eme üres terek s a hozzájuk tartozó absztrakt tájak
iránt, képezi magát a mûvészetet.

Az új életben jobb a felleg, mint a nap. A zápor,
szünetlen lévén, olyan, akár az önismeret.
A maga idején a vonat, melyet nem is vártál
a peronon esõköpenyben, késés nélkül érkezett.
Hogy hol a horizont, arra a vitorla a mérce.
Többre tartja a szem habnál, rongynál a szappanmaradékot.
S ha kérdi valaki: "ki vagy?", feleld: "ki, én-e?
én senki", mint Odüsszeusz, becsapva Polüphémoszt.

                                                                                                          1988.

MENEKÜLÉS EGYIPTOMBA

... ki tudja, az a hajcsár hol bukkant elõ?

A sivatagban, mit a mennyei erõ
csodákra választott, megszálltak éjszaka,
tüzet raktak. A hóbefútt barlangban a
kisded, a szerepét nem is sejdítve még,
szunnyadt, feje körül viselve fénykörét,
mely megtanulta beragyogni nemcsak azt
a világot, mely itt van - hol minden csak piszkozat -
a jelenben, de mely csillagként földre süt,
amíg csak a világ világ lesz: mindenütt.

                                                                                             1988. december 25.

NEM SZÁLLT EL A MÉH...

Suzanne Martinnak

Nem szállt el a méh, helyén áll a lovas. A Janikulum
kávéházban egy új pasas fecseg a régi zsargonon.
A jég lehetõvé teszi, miközben a pohárban olvad,
hogy kétszer lépj ugyanazon vízbe, nem oltva szomjad.

Nyolc év repült el. Háborúk lobbantak fel s kihunytak,
családok hulltak szét, az újságképeken pofák virultak,
repülõgépek zuhantak le, "Istenem!" - a bemondó sóhajtozott.
Moshatsz fehérnemût, de a bõröd ki nem vasalhatod.

Hogy ne mozdíthasd emlékezetbõl, megkövülnek
a dolgok; ám eltûnni a keletkezésnél könnyebb
a távlatban, amely kilép a városból, évekké kopva,
hajszolva a tiszta idõt, melyben nincs öröm s terrakotta.

Az élet, kedvesem, elképzelhetõ nélkülünk is - hát mivégre
léteznek tájak: dombok, fenyvesek s a tiszta égre
gomolygó felleg, ama csatatér fölött vonulva át,
hol szobrok hûlnek s ünneplik a testalkat diadalát.

                                                                                                                1989. január 18.

KEDVESEM, MA KÉSÕ ESTE...

Kedvesem, ma késõ este kiléptem a parti sétányra a házból
friss levegõt szívni, amely az óceán lehelete.
Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezõje lángolt,
és felhõ tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.

Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
és, a leveleidbõl ítélve, rémesen elbutultál.

Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
gyászszertartásain - õk már tömött sorokban
távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
felfoghatatlanabbak, mint ami kettõnk között van.

Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.

Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
mi más õrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
Mivel az emlékezettel szemben az idõ vereséget szenved.
Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.

                                                                                                              1989. január 18.

VERTUMNUS

Gianni Buttafa emlékének

I

Elõször számodra idegen szélességi körön láttalak.
Lábad se tetted be oda; de dicsõséged elérte
a tájakat, hol a gyümölcsöket többnyire agyagból csinálják.
Térdig hóban magasodtál elõttem, hófehéren,
s mi több - mezítelen, a féllábú s szintén csupasz
fák társaságában, az alacsony hõmérsékletek specialistája
minõségében. "Római istenség"-
hirdette a kifakult tábla,
s nekem te isten is voltál, amennyiben a múltról többet
tudtál, mint én (a jövõ akkoriban engem
kevésbé érdekelt még).
Másrészt meg göndör fürtöd, széles arcod
miatt a kortársamnak tetszettél. S habár egy szót sem
érthettél helyi dialektusunkból, szót értettünk valahogy.
Kezdetben én fecsegtem; Pomonáról valamicskét,
folyóink kanyarairól, a szeszélyes idõjárásról, pénzrõl,
a zöldséghiányról, az évszakok szeszélyes
váltakozásáról - oly dolgokról, melyekrõl véltem, te is érted,
ha nem is lényegük tekintve, de a panasz hasonló
tónusa révén. Lassan-lassan (a panasz univerzális
õsnyelv; nem volt más, bizonyára, egykor,
mint "juj" meg "jaj") te kezdtél reagálni:
homlokráncolva, hunyorítva; arcod alsó része
mintegy felolvadt, s megmozdult az ajkad.
"Vertumnus" - préselted ki végül. - "Engem Vertumnusnak hívnak."

II

Télvégi, szürke, pontosabban színtelen napon volt.
Végtagjaid, vállad, törzsed, ahogyan témáról témára
szökdeltünk, lassan-lassan
rózsásak lettek és szövetbe burkolóztak:
ing, nadrág, tökfedõ, zakó, sötétzöld
télikabát, Balansiagi-márkájú cipõ.
Kívül is egyre langyosabb lett, s te idõnként, megdermedve,
feszülten hallgatóztál: hogy susog a park,
olykor ragacsos levelet sodorgattál, keresve
a pontos szót, a pontosabb kifejezést.
Mindenesetre, ha nem tévedek,
azon pillanatig, mikor felbuzdulva alaposan,
szónokoltam a történelemrõl, a háborúkról, éhínségrõl,
aljas kormányzatokról, elvirágzott már az orgona,
s te ültél a padon, emlékeztetve messzirõl
egy közönséges állampolgárra, kit meggyötört az állam;
a hõmérsékleted 36,6 volt.
"Menjünk!" - szóltál hozzám, a könyökömhöz érve.
"Menjünk; megmutatom neked a tájat, ahol születtem s felnõttem."

III

Az út oda, természetesen, felhõkön át vezetett,
melyek színe hol gipszre, hol márványra emlékeztetett, ám
olyannyira, hogy úgy tetszett, te éppen erre
gondoltál: elmosódott körvonalakra meg a
káoszra, a világ-romokra. De ez jelentette volna
a jövõt - abban az idõben, amikor te már
léteztél. Valamivel késõbb, kihalt kávéházban,
egy naptól fehérre hevített, alvó városka zugán,
hol egy túlbuzgó építész miatt most minden csupa boltív,
megértettem, hogy tévedek, beszélgetésed hallva
egy helyi vénasszonnyal. Ez a nyelv elegynek bizonyult:
az örökzöld suttogás és az örökkéken csevegõ hullámok
elegyének - s olyan sebesnek, hogy beszélgetésetek alatt
te a szemem elõtt többször is átváltoztál õbeléje.
"Ki volt ez?" - kérdeztem késõbb, mikor kimentünk.
"Ez?" - megvontad a vállad. "Senki. Istennõ - tenéked."

IV

Kissé hûvösödött már. Velünk szemben gyakran
bukkantak fel járókelõk. Néhányan biccentettek,
mások meg félrenéztek, csak profiljuk látszott.
Azonban valamennyi fekete hajú volt.
Mindegyikük háta mögött kifogástalan perspektíva,
a gyerekek mögött is. Ami meg az öregeket illeti:
övék mintha begörbült volna kissé, mint a csigaház.
Valóban, a múltból mindenhol sokkal több volt,
mint a jelenbõl. Több évezred,
mint csillogó autócsoda. Az emberek s a szobrok,
közeledésük s távolodásuk mértékében,
nem növekedtek és nem kisebbedtek,
megértvén, hogy nagyságuk változhatatlan.
Furcsa volt téged természetes környezetben látnom.
De az a tény kevésbé furcsa volt, hogy szinte mind
értettek engem. Ezt bizonyára az ideális
akusztika okozta, az architektúra mestermûve,
vagy - a te beavatkozásod; az abszolút hallás
tehetsége a tagolatlan hangokat megérteni.

V

"Ne csodálkozz: specialitásom a metamorfózis.
Bárkire nézek - tüstént azzá lesz, mi én vagyok.
Tenéked ez kapóra jön. Külföldön legalábbis."

VI

Negyedszázad múltán hallom a hangodat, Vertumnus,
ahogy e szavakat kiejted, s érzem magamon
dél szülötténél szokatlanul szürke szemed fürkészõ
tekintetét. A háttér - pálmák,
akár a tramontána által összeborzolt
kínai hieroglifák, és ciprusok,
mint egyiptomi obeliszkek.
Délidõ; roskatag balusztrád;
és Lombardia napjától befröcskölt halandó arcmása
az istenségnek, mely számára ideiglenes,
de számomra az egyetlen. Kopaszodón, bajusszal,
inkább à la Maupassant, mintsem Nietzsche,
erõsen - tán a nagyobb kamuflázs kedvéért -
kitágult törzzsel. Másrészt nem nekem kell
az átmérõvel dicsekednem, Szaturnusznak tettetnem magam,
a teleszkóppal kacérkodni. Semmi sem adatik ingyen,
az idõ különösképp. A mi gyûrûink -
inkább a fák évgyûrûi a tönkök távlatával,
semmint falusi körtáncé vagy
az ölelésé. Érinteni téged éppen olyan, mint
a sejtek asztronómiai összegét érinteni,
melyeknek ára örökkön - a sors,
de amellyel csakis a gyöngédség arányos.

VII

S berendezkedtem a világban, melyben gesztusod s szavad
csalhatalanok voltak. A mimikrit, az utánzást
lojalitásnak tartották. Elsajátítottam a tereppel -
úgymint bútorzattal és redõnnyel - való összeolvadás mûvészetét
(ami évek során hatással volt a ruhatárra is).
Ajkamról beszélgetés közben az egyes
számú névmás helyett a többes számú szólalt,
s ujjaimban a galagonyabokor élénksége ébredt.
Az óvakodó figyeléssel is felhagytam. Ha dobogást hallok
hátam mögül, nem remegek. Lapockáimmal, mint a cúgot,
érzem hogy oszlopsor-benõtte utca húzódik mögöttem,
hogy messzi végén ugyancsak az Adria
hullámai kéklenek. Összegük, feltétlenül,
a te ajándékod, Vertumnus. Ha úgy tetszik - visszajáró,
aprópénz, amellyel a gazdag végtelenség
a végest elhalmozza olykor. Részben - babonából,
részben, bizonnyal, amennyiben egyedül
a véges az, mely a boldogság érzékelésére képes.

VIII

"Ebben az értelemben van az ilyeneknek, mint én,"-
kuncogtál - "a magadfajtából némi haszna."

IX

Évek múltával úgy tetszett nekem, hogy az életöröm
mintegy a második természeteddé változott.
Még meg is játszottam magam, valóban oly veszélytelen
az istenségnek az öröm? Nem öröklétével fizet
vajon végeredményben életöröméért
az istenség? Te csak legyintettél. De senki,
senki, Vertumnusom, nem örült úgy a tündöklõ vizeknek, a
bazilika téglájának, a fenyõk tûleveleinek,
a kézírás makacsságának. Jobban, mint mi! Sokkal
jobban. Már úgy tetszett nekem, megfertõzött téged a mi
mindenevõ természetünk. Valóban: a kilátást
a balkonról a tágas térre, a kongó harangokat,
a halak áramvonalát, a csak profilban látható
madár megszakadt koloratúr-áriáját,
a babér ovációvá erõsödõ ütemes tapsát,
bankjegyek zizegését - azok tudják megbecsülni csak,
kik tudják, holnap, legjobb esetben holnapután
mindennek vége lesz. Lehetséges, hogy éppen tõlük
tanulnak örömet, mosolyt a halhatatlanok.
(Hiszen a halhatatlanoktól idegenek az efféle aggodalmak.)
Ebben az értelemben van a magamfajtájából hasznod.

X

Senki sem tudta sohasem, hogy töltöd éjszakáid.
Ez nem is olyan különös, ha számításba vesszük
a származásod. Egykor, éjféltájt, a világ közepén,
homályos csillagok közt leltem én rád,
s te rám kacsintottál. Titkolódzás? De a kozmosz egyáltalán
nem titkolódzás. Épp fordítva: a kozmoszban minden
látható szabad szemmel, és takaró nélkül alszanak.
A közönséges csillag izzása olyan,
hogy ha kihûl, ábécét képes alkotni meg a
növényzetet, az idõ formáját: azaz bennünket a
múltunkkal, a jövõnkkel, jelenünkkel
satöbbi. Mi csupán hõmérõk
vagyunk, a jég fivérei s nõvérei,
és nem a Betelgeuze. Téged a melegbõl alkottak,
s attól vagy mindenütt jelen levõ. Nem könnyû elképzelni
téged valamely különálló, ráadásul fénylõ pontban.
Ezért vagy láthatatlan. Az istenek nem hagynak nyomot
a lepedõn, utódaikról már nem is beszélve,
beérik a kézalkotta hasonlósággal,
egy kõfülkében vagy a fasor végén,
boldogok lévén, hogy kisebbségben maradtak.

XI

Jéghegy úszik a trópusok felé. A teve, füstöt eregetve,
valahol északon egy betonpiramist reklámoz.
Te szintén, ó jaj, kitanultad már, hogy nézd le
igazi kötelezettségeidet. Egyre inkább
egymásra hajaz a négy évszak, összekeveredve,
akár egy szenvedélyes utazó kopott
pénztárcájában a frank és a líra,
korona, márka, font és rubel.
A hírlapok "melegházhatásról" s a "közös piacról" fecsegnek,
de sajognak a csontok, akár otthon, akár egy külhoni ágyban.
Figyeled, még a naplopó Christo aknamezõn futó
elõdje is elpusztul-széthull az évek során.
Az eredmény - a madarak nem kelnek útra
idõben Afrikába, a hozzám hasonló pasasok
mind ritkábban s ritkábban térnek meg haza,
a lakbér meredeken felszökik. Nem elég, hogy lakni kell valahol,
de ráadásul jó sokat leperkálhatsz havonta.
"Minél banálisabb a klíma" - ahogy megjegyezted -,
"a jövendõ annál elõbb jelenné változik."

XII

Forró júliusi reggel a tested hõmérséklete
lejjebb zuhan, hogy elérje a nullát.
A hullaház horizontális tömege
úgy néz ki, mint a kertszobrászat
nyersanyaga. Kezdve a szívrohammal
s végezve a merevséggel. Ezúttal nem hatnak
többé a szavak sem: a nyelvem
számodra többé már nem idegen,
hogy kifüleld. És nem lehet
még egyszer ugyanabba a felhõbe lépni. Légy bár
isten. Annál inkább, ha nem vagy.

XIII

Télen a glóbusz gondolatban belapul. A szélességek,
különösen szürkületkor, egymásra csúsznak.
Az Alpok nem akadály. Az eljegesedés szaga terjeng.
Szaglik, tenném hozzá, a neolit és a paleolit.
Köznyelven - a jövõ. Mivel az eljegesedés
a jövõ kategóriája, amely oly idõ,
mikor többé már senkit sem szeretsz,
még magadat sem. Mikor a holmid magadra öltöd,
még nem számítasz rá, hogy le is dobhatod hamarosan
valakinek a szobájában, aztán nem jöhetsz ki
a házból egy szál kék ingben, nem is beszélve
arról, hogy anyaszülten sem. Sokat tanultam
tõled, de mégsem ezt. Bizonyos értelemben
nincs a jövõben senki sem; bizonyos értelemben
senki se drága nékünk a jövõben.
Persze, ott mindenütt morénák és cseppkövek derengenek,
mint louvre-ok s felhõkarcolók szétfolyó körvonalai.
Persze, mozog valaki ott: vagy mamutok vagy
bogár-mutánsok alumíniumból, némelyek - sítalpon.
De te a szubtrópusok istene voltál, felügyelet
jogával erdõvel vegyes feketeföld-zónák felett -
hona felett a múltnak. A jövõben nyoma sem lesz,
s te semmit sem tehetsz ott. Lassan elfoglalja
télen az Alpok láncait, a kedves Apennineket,
elragadva hol az erdei tisztást virágostul, hol egyszerûen
valami örökzöldet: magnóliát, babérágat;
és nem csak télen. A jövendõ mindig
bekopogtat, ha meghal valaki.
Különösen, ha ember. Még inkább, ha isten.

XIV

A hajnal színeire kipingált kutya
az éjszaka-színû járókelõt csaholja.

XV

A múltban nem halnak meg, akiket szeretsz!
A múltban õk lesznek a távlat, vagy mögéje bújnak.
A múltban a hajtókák szûkebbek; egyetlen félcipõd
a radiátor elõtt gõzölög, akár a bugi-vugi romja.
A múltban a kihalt parki ülõpad
keresztlécei sokaságával az egyenlõség
tébolyult jelére emlékeztet. A múlt szele
mindmáig felkavarja a latin
s a glagolita elegyét a lecsupázott parkban:
zsé, csé, sá, scsá plusz iksz, ipszilon és zé,
s te hangosan kacagsz: "Ahogy e vezetõtök mondta volt,
nem ismerek az abrakadabránál semmi jobbat."

XVI

Negyedszázad múltával egy hátgerinchez hasonló
villamos szikrát lobbant az alkonyi égen,
akár polgári díszlövést egy örökre kihunyt
ablak tiszteletére. Egy caravaggio két berninit ér,
gyapjúsállá vagy pedig egy opera-
áriává átalakulva. S ezek a metamorfózisok is
felügyelet nélkül maradva mára,
tehetetlenség folytán folytatódnak. Más tárgyak, amúgy,
megkövülnek abban az állapotban, melyben hagytad õket,
ezért aztán senkinek a zsebéhez
nem mérhetõk. A ragaszkodás demonstrációja? Vagy csak hajlam
a momumentalitás iránt. Vagy az ajtót pimaszul
betöri a jövõ, s az el nem adott lélek
szemünk elõtt nyeli el a klasszika,
a piros fa és a Fabergé-tojás státuszát?
Legvalószínûbb az utóbbi. Ami metamorfózis ugyancsak,
s ugyancsak a te érdemed. Nem nekem kell a koszorúdat
fonnom, hogy halántékod ékesítse e rendkívül
aszályos esztendõ végezetén.
Egy otrombán berendezett, de nagy lakásban,
mint juhászkutya, kit gazdája elhagyott,
négykézlábra ereszkedem,
s a parkettet kaparom, mintha alatta volna elásva -
mivelhogy onnan árad a meleg -
a te mostani létezésed.
A folyosón, a másik végén edények csörögnek;
az ajtón túl ruhaszegély suhog, s hideg huzat jár.
"Vertumnus" - suttogom, a barna padlódeszkához tapadva,
verejtékesen. - "Vertumnus, térj vissza hozzám!"

                                                                                           München, 1990. december

A szerzõ jegyzetei:

Vertumnus - a római mitológiában a változások istene (mind az évszakok, mind a folyók áramlása, mind a gyümölcsérés és az emberi hangulatok változásáé). A termékenység istennõje, Pomona egyik férje volt.

Gianni Buttafava (1939-1990) híres színházi és filmkritikus volt, valamint az orosz irodalom elismert mûfordítója.

A "caravaggio" és a "bernini" szavak szándékosan íródtak kisbetûvel, mivel egy aukción az egyikük mûvét kb. 100 millió, a másikét mindössze 50 millió lírára értékelték.

LIDO

Rozsdás román tartályhajó bukdácsol a tengeri kékben,
mint félretaposott cipõ, amit leráncigáltak éppen.

A matrózok egy szál gatyában - onanisták, szoknyapecérek -
napoznak a fedélzeten, ha már e déli tájra értek,

de nincs egy kanyijuk se, hogy a városba kimenjenek,
amely a messzeség ölén, akár egy képeslap, remeg

az alkonyathoz gombostûzve; míg felettük felhõnyájak
vonulnak, hónalj-veritékszag és pengése egy gitárnak.

Ó, Földközi-tenger! a te sivatagod után úgy
vágyik az utcák pókhálójába gabalyodni a lábuk.

A fedélzeti felépítmények és a lerobbant bázis
a kikötõt bámulják kukkeren, mint teve az oázist.

Jaj, csak homokban elporladva, szétszórva fejékedet,
juthatsz a tû fokán keresztül, más mód erre nem lehet,

hogy a kerek asztalhoz ülhess, valami helybéli édes
leánnyal, s girlandok alatt hallgathasd a gyönyörûséges

kék déli égen, melyet a nap fényessége jár át,
hogy zizegnek, mint bankót nyálazó ujjak, a pálmák.

                                                                                                             1993

MIHAIL BARISNYIKOVNAK

Régen a gyepet kannarózsával locsoltuk.
A szúnyogokra elöltöltõs puskát fogtunk.
A bogarat, mint törököt húztuk karóba.
S nem dongott a bogár, szúnyog se szállt zokogva.

Most minket öntöznek, s mind ritkábban - a zápor.
Sebet kapunk akárki agyarától.
Mit érdekel a bogarak dongása minket -
már gépek plagizálják õrületeinket.

Fut az idõ, s nem körbe ám, hanem elõre.
S aszongyák, nem csúcsra jutunk, hanem gödörbe.
És azt mesélik, akik most érkeztek onnan,
hogy jobb ott az idõ, amikor nálunk rossz van.

Emlékszel-e a múzeumra, hol láthattad
sokszor egy realista remekét: "Nem adtak?"
Múzeum volt-e? S múzeumnak miért ne hívnánk
azt, ami most les vissza itt ránk?

Utazzunk el talán Hispániába, ott a
spanyolok mindig kaphatók a táncra és a bokszra,
s úgy áll a lábuk, mint a vázában a rózsa,
s ledöfik a bikát, egy csöppet sem habozva.

Hacsak felhõk nem zavarják meg a pilótát;
mintha valaki kezébe venné a spongyát,
hogy letörölje krikszkrakszát a fénynek,
mi oly erõs, mint ami a lelkünkben égett.

                                                                                                               1993

   RITRATTO DI DONNA

Nem elsõ frisseségû - mint virágai
kezében. S bennük is - önáltatásai
élnek s jövendõszomja. Barna szempár
vizslatja a jövõt merészen,
ahol vázáról, vízrõl szó se lészen.
Herbárium vár.

Ettõl a ráncai. Elõbb a száj,
aztán a bordó taft, mely arra vár,
hogy mint a függöny, libbenjen magasra,
s feltárja járás-mechanizmusát, ahogy
a sorsa zsákutcába jutott;
a jóst is megzavarva.

Harisnyás lába úgy csillog, akár a
vizes palack - most úszott át talán a
Boszporuszon, és Európa aszfaltját
kívánta meg, vagy épp ellenkezõleg,
Ázsia pusztaságait, de fõleg
homok- s bazaltját.

Dekoltázsában kámea. Alatta a
csipke fehére s napok halmaza,
mit Nap nem érhetett,
s nem tudja azt sem, hogy a csont miféle,
ami marokban el se férne;
fehérítõ-terek.

Mi van mögötte - tõrökön s fali-
szõnyegen kívül? A tegnapjai.
Évtizedek. Petrov személye
s Szidorové, nem is beszélve már
Ivanovról, kikért - hiába bár -
lángolt a vére.

Mi áll elõtte? Isztambul. A tél.
A konzul vigyora. Bazári dél
zsibongása. Minaretek,
föld-föld vagy föld-turbán (másképpen:
felhõ) osztályúak az égen.
Más rasszjegyek.

Plusz ez a mohazöld, a lapu vad
karéját formázó kalap.
Fecsegõ piktor. Karszék. Az efféle
tárgyat szerette egykor Anglia.
Asztalkán Ámor: egyetlen nyila
áll tegezében.

Kifestett, összezárt ajak
kiáltja: néki fontosabb a "majd"
a "mostan"-nál és fontosabb még
az "akkor"-nál is! Mert a vászon út,
amelyet végigjárva odajut,
hová nem juthat másképp.

Így költöztek be istenek a kõ-
be és a fába, míg helyükre õ
nem jött: az ember. Végül
a metamorfózis-inerciák
sziénaszíne, rózsalakk, mi ránk
tekint a képrõl,

s nem õ maga. Mert õ maga
megvénül, megbomlik agya,
meghal golyótól vagy kerék alá gurulva.
De ott, ahol nem úr az aggkor,
s nincs szükség testre, az marad, mi akkor
volt Isztambulban.

                                                                                                             1993

AUDENBÕL

Stop all the clocks, cut off the telephone.
                                                   W. H. Auden

Az órát állítsd meg, feledd a telefont,
S hogy ne nyüszítsen, ott a kutyának a csont,
Takard le zongorádat; szipognak, amíg
Dob perdül tompán, s a koporsót kiviszik.

Rajzolja repülõ a magyarázatot,
Miért üvölt a mennyekben, hogy "Õ halott",
S a gyászszalag is elrejti bánatodat,
S rendõrök sötét kesztyûkben hadd álljanak.

Õ Északom volt, Dél, Kelet- és Nyugatom,
Hatnapi munkám s édes-szép vasárnapom,
Szavak s motívumok, a névmás-ötvözet.
A szerelemnek vége nincs, hittem. De lett.

Oltsd ki a csillagképeket, s ne nézz soha
Föl. Szedd szét a napot, és csomagold be a
Holdat. Teáscsészéd tengerrel töltve meg.
Mostantól bennük semmidet se lelheted.

                                                                                                   1994

MELPOMENÉ TEMPLOMA

Felszállt a függöny: ó, jaj, párbaj van a szinen.
A szekundánson barna, megfakult köpeny.
S valaki a hóba zuhan, s hörög: "Hát csak nem?"
De nem talál a célba senki sem.

Az ablaknál ül, a sála öleli át.
Míg létezik tekintet, létezik a táv.
Zongora torlaszolja el a szobát.
Belép a doktor, s szól: "Kár volna hát..."

A hófúvás olyan, mint mikor valaki tésztát szeletel.
Hideg van, s befúj, ahol csak egy résre lel.
Vetetlen ágy. A test mozdulatlan hever.
Nõ rázza vállát és kiált: "Michel! Michel,

ébredjen! Eltelt kétszáz év! A lényegét
nem az adja, hogy kétszáz. Hanem, hogy a szerepét
eljátszotta! A jelmezeket a moly rágta szét!"
Michel mosolyog, és kínját legyõzve még,

kezét nézõk felé fordítja, mintha kölcsönt kérne:
"Ha színház nincs, senki se tudná, hogy mi - én, te -
létezünk! És fordítva!" A teremsötétben
nem hangzik más, csak a nézõk mérsékelt hümmögése.

                                                                                                         1994. március

UTÁNUNK, TERMÉSZETESEN, NEM VÍZÖZÖN...

Utánunk, természetesen, nem vízözön,
s nem is aszály jön. Az igazság birodalmának inkább
mérsékelt lesz az éghajlata, mind a
négy évszakot megtalálhatod benne,
hogy a kolerikus, szangvinikus, flegmatikus és melankolikus
irányíthassa sorban: mindegyik
három hónapon át. Az enciklopédia szempontjából
ez jó sok. Bár, vitathatatlan,
a változó felhõzet, a hõmérséklet szeszélyei
megzavarhatják a reformátort. De a kereskedelem istene
örül csak a keresletnek a gyapjúholmik,
angol ernyõk és átmeneti kabátok iránt.
Legbõszebb ellenségei a stoppolt zoknik és a
kifordított zakók. Úgy tetszik, az ablakon kopogó esõ
a tájnak és az anyag egészének épp ilyen
megközelítésére biztat: mert ez a leggazdaságosabb.
Lám, mért is hiányzik az alkotmányból az "esõ" szava.
Sõt, általában, egyetlen cikkely se szól
a barométerrõl, sem azokról, kik görnyedezve,
éjféltájban, a zsámolyon, egy gyapjúgombolyaggal,
akárcsak a leleplezett Alkibiádész,
ütik agyon az idõt, divatlapokat lapozva az
eljött Aranykor gõzfürdõ-elõterében.

                                                                                                         1994

ROBINZONÁD

Új mennybolt hetedhét határon túl.
Kisdedek visítanak, hogy magukra vonják a gólyák
figyelmét. Az öregek szárnyuk alá dugják a fejüket,
mint a struccok, fúrva emellett csõrüket nem a
tollukba, hanem tulajdon hónaljzatukba.
Meg lehet vakulni az ultramarin bõségétõl,
mely nem ismer vitorlát. A fürge csónakok
hasonlatosak a jól körülrágott - ikráig lecsupaszított! -
halhoz. Evezõsök merednek belõlük, kiadva a
mozgás titkát. Hajótörés áldozataként,
húsz év alatt én eléggé belaktam ezt a
szigetet (amúgy, meglehet, hogy kontinenset),
és ajkaim maguktól mozognak, mint olvasáskor, kiejtve:
"trópusi növényzet, trópusi növényzet."
Ez bizonnyal a parti szél; a nap második felében
különösen. Azaz, amikor már
megüvegesedett tekintetem nem különbözteti meg
tulajdon lábnyomomat a homokban Péntek
lábnyomától. Ez tán az írásbeliség
kezdete. Vagy a vége.
Különösen az esti óceán szempontjából.

                                                                                                              1994