POST AETATEM NOSTRAM

A. J. Szergejevnek

                                                                I

"A Birodalom a hülyék hona."
Leállítják a forgalmat a Császár
érkeztekor. Az ünneplõ tömeg
nyomja a sorfalat - hangoskodik;
de a palankin zárva. A rajongás
tárgya nem a profán kíváncsiságé.

A palota mögötti, most üres
kávéházban csak egy görög csavargó
s egy rokkant dominózik. A terítõn
az utcafények hulladéka, és
az üdvrivalgás hangjától lebegnek
a függönyök. Drachmákat számol a
vesztes görög; a nyertes hadirokkant
keménytojást rendel csipetnyi sóval.

Az ágyasházban azzal szédíti
egy vén adóbérlõ a kis hetérát,
hogy látta az Uralkodót. A lány
nem hisz neki s kacag. Ilyenek itt
az elõjátékok a szerelemhez.

                                                        II / A palota

Márványba vésett nimfa és szatír
bámulja mélán a fürdõmedencét,
melynek vizén most rózsaszirmok úsznak.
A Helytartó önkezûleg gyapálja
a helybeli királyt a süteményben
megégett tollú három szép galambért
(felröppentek a tésztából, mikor
felvágták, ámde rögtön visszahulltak).
Az ünnep s tán a karrier befuccsolt.

A király némán vonaglik az izmos,
hatalmas helytartói térd alatt
a nyirkos kõpadlón. A rózsaillat
ködsûrû. Néznek, oly közömbösen,
maguk elé a szolgák, mint a szobrok.
A sima kõ se tükröz vissza semmit.

Északi hold homályában, a konyha
kéménye mellett kuporogva nézi,
egy macskát fogva, a görög csavargó,
hogyan viszik ki, gyékénybe tekerve,
a rabszolgák a szakács tetemét,
s hogy ereszkednek lassan a folyóhoz.
Kavics csikordul.
                         A tetõn a férfi
kezét a macska szájára tapasztja.

                      III

A borbély, akit elhagyott fiúja,
tükrébe bámul szótlanul - bizonnyal
utána búsul, s közben elfeledte,
hogy már beszappanozta a klienset.
"Fiúcskám tán nem is jön vissza többé."
Kliense közben békésen szunyókál,
és minden álma színtiszta görög:
szakállas istenarcok, khitarások,
gümnazeioni birkózók veríték-
szaga izgatja.
                   Most a mennyezetrõl
légy válik el, s egy tiszteletkört téve,
a szappanos, fehér pofára ül,
melynek gazdája alszik, s õ a habban,
mint Xenophón peltasztái az örmény
hegyek havában, lassan araszolgat,
sziklákon, szakadékokon keresztül
a csúcs felé, a száj barlangja mellõl
az orr hegyére hágva föl merészen.

Rettentõ, fekete szemét kinyitja
a görög, és a légy visítva elszáll.

                     IV

Ünnep utáni száraz éjszaka.
A kapualjban lópofáju zászló
levegõt majszol. Holdfény önti el
a sikátorok labirintusát:
a szörnyeteg, feltehetõleg, alszik.

A palotától távolodva fogynak
a szobrok. Lassan elmarad a stukkó.
És ha az ajtó a balkonra nyílik,
bezárják éjszakára. Nyugalom
csak a falaktól várható emitt is.
Baljósan visszhangoznak lépteink
és védtelenül is; a levegõt
már halszag járja át: a házsorok
se folytatódnak végül.
                                Ám a holdfény
ösvénye fut tovább. Éjszín felukka,
fekete macska, rajta átoson
s szétolvad a sötétben, így jelezve,
hogy továbbmenni már nem érdemes.

                       V

A hirdetõtáblákra kiragasztott
"Kiáltványában az uralkodókhoz"
a hírneves helybéli dalnok, forrva
a méltatlankodástól, vakmerõen
felszólít, hogy tüntessék el a Császárt
(egy sorral lejjebb) a rézgarasokról.

Gesztikulál a sokaság. Az ifjak,
galambõsz aggok, érett férfiak
s írástudó hetérák egyaránt
s egyhangúan bizonygatják, hogy eddig
"ilyen még nem fordult elõ" - de azt
nem pontosítják, hogy mi volna ez
az "ilyen":
              bátorság vagy talpnyalás.

A költészet valószínûleg épp a
pontos határok nemlétébõl áll.

Elképesztõen kék a láthatár.
Hullámmoraj. A napsütötte sziklán
elnyúlva, mint a gyíkok márciusban,
egy csupasz férfi piacon lopott
mandulát majszol. Pár lépésre tõle
két összeláncolt rabszolga szeretne
fürödni, szemmel láthatólag, és
egymást nevetve egymás rongyait
cibálja le.
              Elképesztõ a hõség;
a szikláról lecsusszan, szemgolyóit
kifordítva a görög: olyanok most,
mint drachmapár a Dioszkuroszokkal.

                       VI

Csodálatos akusztika! Tizenhét
évig etette Lémnoszon a mester
a teveket. De, úgy látszik, megérte!

S remek nap a mai. A sokaság a
stadion öntõformáját kitölti,
s lélegzetét is visszafojtva, némán
hallgatja most, a küzdõtérre lépõ
két bajvívó hogyan becsmérli egymást,
hogy tûzbe jõvén kardot rántsanak.

E viadalnak nem ölés a célja,
hanem a méltó, logikus halál.
A sport a dráma törvényére épül.

Csodás akusztika. A tribünön
csak férfiak. A nap bearanyozza
a kormánypáholy oroszlánjait.
A stadion egyetlen óriás fül.

"Dög vagy!" - 'Te vagy a dög." -
                                        "Dög és szemét vagy!"
S ekkor a Helytartó, akinek arca
gennyedzõ tõgy, visítva felröhög.

             VII / A torony

Borongós délelõtt.
A Vártorony felhõkben elveszõ
vastûben kicsúcsosodó tetõje
több célra szolgál: villámháritó,
világítótorony s az állami
zászlót is erre húzzák ünnepekkor.
A Torony minden emelete: börtön.

Kiszámították, hogy átlagosan -
a satrapák s a fáraók alatt,
s késõbb is: Krisztus, Mohamed után -
kivégezték vagy börtönökbe csukták
a népességnek úgy hat százalékát.
Száz éve épp ezért a mostani
császár nagyapja a törvénykezésben
reformokat hozott. Törölte a
halálbüntetés nemtelen szokását,
s egy különleges törvénnyel a hat
százalékot kettõre szoritotta,
de persze, eztán életfogytig ült,
kit érintett ez. Mindegy, bûnös-e
vagy ártatlan; a törvény éppen úgy
behajtatik, akárcsak az adó.
És akkor építették ezt a Tornyot.

Kápráztató a krómozott acél.
A negyvenedik emeleten egy
kanász, a világítóablakon
kidugva arcát, mosollyal köszönti
látogatóba érkezett kutyáját.

                   VIII

A szökõkút, mely tenger habjait
hasító delfint ábrázol, kiszáradt.
Ez teljességgel érthetõ: a kõhal
víz nélkül is jól megvan, és a víz
szintén - hal nélkül, mit kõbõl faragtak.

A döntõbíróság ítélete
ilyen. Mert az is épp ennyire száraz.

A palota fehér oszlopsora
alatt, a márványlépcsõn ülve, tarka,
gyûrött köpenyben, napcserzette bõrû
vezérek várják a királyukat,
mint egzotikus csokor a terítõn -
a váza poshadó vizében ázva.

Jön a király. Vezérei felállnak,
megrázva jól a lándzsákat. Mosoly,
csók, ölelés. Ám a király zavart;
de íme, ez a barna bõr elõnye:
nem látszanak a véraláfutások.

A görög csavargó egy kisfiút
kérdezget. "Mit pofáznak?" - "Kik ezek?"
"Aha." - "Megköszönik neki." - "Ugyan mit?"
A gyermek fénylõ szemmel néz reá:
"Hogy törvényt hozott a koldusok ellen."

               IX / Az állatkert

A rács, mely elválasztja az oroszlánt
a látogatóktól, vasváltozatban
a dzsungelek zûrzavarát idézi.

Moha. Fémharmat súlyos cseppjei.
Lián, mely körülöleli a lótuszt.

A természetet olyan szeretettel
utánozzák itt, amire az ember
képes csak, akinek sosem közömbös,
hol téved el: az erdõ rejtekén vagy
a sivatagban.

                X / A császár

Atlétaizmú légiós ezüstlõ
mellvértben strázsál az ajtó elõtt,
amely mögött szünetlen víz csobog,
míg õ az ablakból a nõkre bámul.
Egy álló óra eltelt már, mióta
ott ácsorog, lassacskán úgy tünik, hogy
nem más és más szépasszonyt lát alant,
csak ugyanaz az egy jön erre folyton.

Hatalmas, arany M betû diszíti
az ajtótáblát, ám ez, lényegében,
csak vázlat, hogyha összevetjük azzal
a másikkal, mely az erõlködéstõl
kivörösödve görnyed most a víz
fölé, hogy benne tükörképe minden
kis részét megvizsgálja gondosan.

Végül is, ez a víztükör se rosszabb
a szobrászoknál, kik telefaragták
e képmással az egész birodalmat.

Áttetszõ, lágyan suttogó az ár.
Fölötte fejtetõre állt Vezúv
merengve tétovázik még kitörni.

Ma szinte minden csikorogva jár.
A Birodalom olyan, mint a gálya,
mely szûk csatornán próbál áthajózni.
Az evezõk a partot verdesik, s a
fedélzetet felszaggatják a sziklák.
Nem, azt nem mondhatják, hogy megrekedtünk!
Van haladás, a haladás nem áll meg.
Mégiscsak úszunk. És nem ér utol
még senki sem. De, ó, jaj, mily kevéssé
hasonlít ez a régi gyorsaságra.
Sóhajtva gondolunk a múlt idõkre,
mikor simán ment minden.
                                       Még simán.

                    XI

A szürkületben mécs erõlködik.
A lámpabélrõl füst száll vékonyan
a mennyezet felé, melynek fehére
a rémisztõ sötétben bármilyen
parányi fénnyel kiegyezne már.
Ha kormol is.
                    Az ablak-túli éjben
a gyomlálatlan kertre Ázsia
zápora zúdul. Ám az elme száraz.
Annyira száraz, hogy az ölelés
halvány, hideg tüzétõl is kigyullad,
elõbb lobban fel, mint a papiros
vagy mint a korhadt rõzse.

De nem látja a mennyezet e lángot.

Maga után se kormot, se hamut
nem hagyva, fölkel és kimegy a férfi
a nyirkos éjbe, kertkaput keresgél.
De bent a lappantyú ezüstösen
rikolt és visszarendeli.
                                 Megázva
szót fogad, ismét a konyhába lép,
s övét kioldozgatva, megmaradt
drachmáit mind az asztallapra szórja.
Aztán kimegy.
Most hallgat a madár.

                  XII

A disszidálni készülõ görög
kerített egy bõszájú zsákot, és a
piac környékén összefogdosott
tizenkét macskát (feketéket); ezzel
a karmolászó, nyávogó teherrel
ért éjjel az erdõs államhatárra.

Hold fénye áradt, ahogy júliusban
szokott csak áradni. Az õrkutyák
bús csaholása visszhangzott a szurdok
minden zugában: elcsitultak a
macskák, megdermedt szinte mind a zsákban.
S a görög így szólt halkan: "Jó utat!

Athéne, most ne hagyj el! Járj elõttem,
vezess!" - magában hozzátette még:
"Hat macska épp elég lesz erre a
határszakaszra. Minek pazarolni?"
A kutya nem szalad fel a fenyõre.
S a katonák - e népség babonás.

Ment minden, mint a karikacsapás. Hold,
macskák, kutyák, babona és fenyõk -
a mechanizmus mûködött. Felért
a hegygerincre. Ám e pillanatban,
midõn már egyik lába másik állam
földjén állt, rádöbbent, hogy mit mulasztott:

megfordult, s megpillantotta a tengert.

Ott hullámzott alant, a messzeségben.
Az állatoktól eltérõn az ember
elhagyni képes azt, amit szeret
(így tér el méginkább az állatoktól).
De, mint kutyát a nyálcsurgása, élõ
természetét elárulják a könnyek:

"Thalassza!..."
                     Ám e szörnyeteg világban
soká nem ácsoroghatsz nyílt szinen,
a hegygerincen, holdfényben, hacsak nem
akarsz céltábla lenni. Vállra véve
terhét, vigyázva indult lefelé,
a kontinens mélyébe, és elõtte

feltûnt a horizont helyén a fenyves.

                                                 1970

           A szerzõ jegyzetei

A cím fordítása: Idõszámításunk után.

Dioszkuroszok: Kasztór és Polüdeukész (latinosan: Castor és Pollux), a görög mitológiában a megbonthatatlan barátság jelképei. Az õ képmásukat helyezték el a görög pénzérméken. A klasszikus kor görögjei istenkáromlásnak tartották az uralkodók képmását az érméken; azok csak isteneket vagy jelképeiket ábrázolták; valamint a mitológia alakjait.

Lémnosz: sziget az Égei-tengeren, számûzetés helyéül szolgált és szolgál.

Thalassza: tenger (görög).

                                             EGY ZSARNOKRA

E kávéházba járt: itt görnyedett;
civilben még - kopott posztókabátban.
Késõbb a jámbor törzsvendégeket
lecsukta mind, a világkultúrával
így végzett, bosszút állt (nem rajtuk ám,
csak az Idõn), mert nem volt rangja, pénze,
unatkozott, s a huszonegyezésben
játékot veszített egymás után.

Nem élte túl a bosszú az Idõt.
Most zene harsog, tréfákon derülnek
az emberek nyüzsögve. Ám elõbb
körülsandítanak, mikor leülnek.
Körül matt mûanyag, nikkel vakít;
brómnátriumszagú a sütemény is.
Záróra tájt, színházból jõve, mégis
- inkognitóban bár - õt látjuk itt.

Felpattan mind, amikor õ belép.
Ki kötelességbõl, ki az örömtõl.
De õ egy csuklómozdulattal rögtön
leinti õket: ennyi épp elég.
Kávéját issza - jobb, mint hajdanán,
elterpeszkedve perecet ropogtat,
oly finomat, hogy dicsérnék talán
õk is, ha feltámadnának a holtak.

                                     1972. január                        

                                               LEVELEK RÓMAI BARÁTOMNAK

                                                         Martialisból

Szél dühöng, hullám csap át a mólón, múlón.
     Itt az õsz, piktorként festi át a tájat.
Nem meghatóbb e színcsere, Postumus, mondd,
     mint midõn a kedves vált megunt ruhákat?

Örömet kínál a szûz szabott határig -
     térdnél följebb nem hatolsz s könyék alá sem.
Hogyha nincs gyönyör, jobb gyönyörût találni:
     nincs bár ölelés, de nincsen megcsalás sem.

Postumus, e könyveket küldöm tenéked.
     Hát a fõvárosban hogy vetik meg ágyad?
Caesar s udvara? Csak intrikák az élet?
     Nyilván most is intrikálnak és zabálnak.

Kertembe kiültem; serceg-ég a fáklya.
     Nincs itt ismerõs, se asszony, sem személyzet.
Távol az erõsek és gyöngék világa -
     csak rovarhad zümmög peplumán az éjnek.

Itt lelt nyughelyet egy ázsiai kalmár.
     Bölcs volt, buzgó, mégis szinte észrevétlen.
Láz ragadta õt el. Üzlet után járt
     erre; nem meghalni készült semmiképpen.

Légionárius arrébb - sírja durva -;
     Õ, ki részt vett annyi véres küzdelemben,
vénen halt, bár sokszor megölhették volna.
     Nem érvényes a szabály, Postumus, itt sem.

Lehet, hogy a tyúk nem is madár valóban,
     de tyúkésszel élni mégse volna kedved.
Ha már itt születtem, e birodalomban,
     jobb provinciában lakni, tenger mellett.

Távol Caesartól és a hóviharoktól,
     nem kell nyalni gyáván, sürögni-forogni.
Azt mondod, hogy tolvajok mind a helytartók,
     a tolvaj is jobb, mint Róma vérszopói.

Megvárom tevéled, míg a zápor zeng-dõl,
     hetéra, de most maradjon el az üzlet:
pénzt kérni a téged eltakaró testtõl -
     mintha zsindelyét kérnéd el a tetõnek.

Azt mondod, beázom? Hol a pocsolyám hát?
     Hogy én tócsát hagyjak - képtelenség volna!
Majd ha megtalálod kurta élted társát,
     tócsányit ereszt talán a takaródra.

Életünk felét mi ketten már leéltük.
     Taverna elõtt így szólt egy vén rabszolga:
"Csak romokat látunk, hogyha körbenézünk."
     Barbár nézet, mégis minden igazolja.

Hegyre hágtam. Szedtem színes-tarka csokrot.
     Keresek egy vázát, vízzel töltve színig...
Mi van Líbiában, Postumus, vagy volt ott
     egykoron? De csak nem harcolunk még mindig?

Postumus, emlékszel helytartóm húgára?
     Vézna volt ugyan, de vastag volt a lába.
Te még háltál véle... Papnõ lett a drága.
     Papnõ, Postumus, s csak istené az ágya.

Jöjj el hozzám; bort iszunk kenyér vagy szilva
     mellé. Te az új pletykákat elmeséled.
Kertemben terítek, s mi az égre írva -
     megnevezek néked minden csillagképet.

Fürgén, Postumus, barátod összeadni
     szeret, ám adós maradt a kivonással.
A párnám alól kotord ki a pénzem: annyi
     épp csak - eltemetsz belõle bátran.

Hollószõrû kancádon loholj sietve
     városfal tövén, hetéra-házba,
Annyit majd nekik, amennyiért szerettek,
     abból éppen telni fog a siratásra.

Babér zöldje, mely már reszketni se restell.
     Tágra tárult ajtó, porlepett kisablak.
Karszékem magánya és az árva fekhely.
     Szövetek, beszíva hõjét déli napnak.

Zúg a Pontus, túl a pínea-sövényen.
     Fokon túl vitorlás vergõdik viharban.
Plinius, a vénebb - száraz kerti széken.
     Feketerigók csicsognak ciprus-hajban.

                                                                                     1972. március

                                               GYERTYASZENTELÕ

Midõn a gyermeket elõször vitte
templomba, azok termettek elõtte,
akiknek ez a hely jelentett életet:
     Anna prófétanõ és Simeon, a Szent.

S az agg átvette Mária kezébõl
a kisdedet; s a három ember végül
úgy fogta õt körül, mint hullámzó keret,
     azon a reggelen, mely homályba veszett.

A templom rengeteg, alig dereng föl,
a földi s mennyei tekintetektõl
rejtette a sötét falak közé bezárt
     Annát, az aggot és fiával Máriát.

És csak a kisded fejbúbjára pergett
egy fénysugár; de õ még mit se sejtett
arról, mi várja, csak szipogva álmosan
     szendergett Simeon erõs karjaiban.

De rég tudtára adatott az aggnak,
hogy addig a napig nem lel nyugalmat,
míg szemével nem látja Istennek Fiát.
     Beteljesült. S az agg így szólott: "Ma tehát,

egykor kimondott szavadat betartva,
elengedsz engem, Uram, az utamra,
hogy végre-valahára megláthattam én
     e gyermeket: ki folytatásod és a fény

forrása a bálványimádó népnek
s Izrael dicsõsége benne." - Ekkor végleg
elnémult Simeon. És rájuk szállt a csend.
     Csak e szavak visszhangja, ott lebegve fent,

keringett egyre, aztán nemsokára
fejük fölé ereszkedett, akárha
fáradt madár, a templomi boltozatok
     alatt felszállni sem, leszállni sem tudott.

S oly furcsa volt nekik. A csend se furcsább,
mint a beszéd. Zavartan hallgatott hát
Mária, csodálva a furcsa szavakat...
     S így szólott Máriához fordulva az agg:

"E most karodban alvó egyeseknek
emelkedést, másoknak bukást jelenthet,
szóváltás tárgya és viszályok ürügye.
     S ugyanazon fegyverrel, Mária, mely e

testet szaggatni fogja, a te lelked
is sebzetik majd. Ez a seb tekintet:
láttatja véled, hogy mi rejlik mélyiben
     az emberek szívének, lát majd, mint a szem.

Bevégezte s elindult kifelé, a
nyomába Anna, a görnyedt próféta,
s Mária nézett, és mindkettõ hallgatott.
     A tekintélye s a teste megfogyott

e két asszony elõtt az oszlop-árnyban.
Hajtotta szinte õt szemük sugára,
A templom-ûrön át szó nélkül ballagott,
     amíg a napsütött kijárathoz jutott.

S járása öreges-határozott volt.
Csak amikor a háttérbõl felhangzott
az ismerõs hang, lett a lépte lassudabb,
     de ott nem õt hívták már, hanem az Urat

dicsérte a prófétanõ dalával.
S már itt az ajtó. Homloka s ruhája
immár a szélben, s fülébe a makacson
     zsivajgó élet tört be túl a falakon.

Meghalni ment. S nem az utcák zajába
lépett, az ajtót szélesen kitárva,
de süketnéma tájra várta a halál.
     Csak ment, a biztos földtõl rég megfosztva már,

hallván, az idõ hangját veszítette.
S a kisded arcát, dicsfénnyel övezve
a fejebúbján, vitte-vitte Simeon
     szentséges lelke a halálos utakon,

mint mécsest, ama árnyaknak honába,
ahol idáig másoknak a lámpa
világa szûkös ösvényen homályba fúlt.
     A mécses égett, s szélesebbre nyílt az út.

                                                                                             1972. március

Baka István home page

Kiállítások