[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Arra ébredtem, hogy egy hatalmas, fekete kutya ül az ágyam elõtt. Fel akartam kapcsolni a kislámpát, hogy elûzzem a látomást, de amint megmozdultam, iszonyú fájdalom hasított a fejembe. Visszahanyatlottam a párnára, és lüktetõ halántékkal, kalapáló szívvel feküdtem percekig, s csak lassan, óvatosan mertem a fejem elfordítani. A kutya - borjú nagyságú uszkár - nyugodtan ült a szõnyegen, a körvonalait élesen kirajzoló holdfényben, és komolyan nézett maga elé. Kiszáradt a szám. "Ne bántsuk egymást, jó?" - suttogtam. A kutya bólintott, és szétfoszlott a levegõben. Abban a pillanatban megszûnt a fejfájásom; felkapcsoltam a villanyt, és remegõ lábbal kimentem vizelni.

Reggel észrevettem, hogy a kvarcórámról eltûntek a kijelzések, ezért munkába menet bevittem az óráshoz elemet cseréltetni. Az ajtócsengettyû hangjára alacsony, hajlott hátú öregember csoszogott ki a kis mûhelyt kettéválasztó spanyolfal mögül. Egész lényében volt valami megfoghatatlanul különös: borostás arca, fekete gombszemei, kiugró, boltozatos homloka az éjszakai látogatót idézték emlékezetembe, de ennek akkor még nem tulajdonítottam jelentõséget.

- Nem szeretem az ilyen modern vacakokat - morogta az órás elutasítóan, majd így folytatta: - Mennyivel elegánsabbak voltak a zománcfestményekkel díszített, múlt századi svájci és angol zsebórák, a nürnbergi tojás legnemesebb leszármazottai, amelyek diszkréten meglapultak az órazsebben, és csak a finommívû ezüstlánc könnyed himbálódzása emlékeztetett a jelenlétükre; vagy azok az elbûvölõ, XVI. Lajos korabeli aranyozott bronz díszórák, melyek nagyúri kandallók párkányán állottak, és menüettet lejtõ, kecses táncospárok vonultak rajtuk körbe-körbe; s még inkább a túlságosan befûzött derekú, molett hölgyekhez hasonlatos homokórák, melyekben a borban kilencszer felforralt s aztán a napon megszárított márványpor könyörtelen pergése oly szemléletesen figyelmeztetett a mulandóságra, minden földi vágyunk és törekvésünk hiábavalóságára!...

- Akkor hát nem vállalja? - szakítottam félbe türelmetlenül, mert a fiókkönyvtárnak, ahol dolgozom, perceken belül nyitnia kellett, és Márta megint szemrehányó pillantással fogad majd, és csak azért nem tesz megjegyzést, mert mióta elhagyott a feleségem, úgy érzi, nagyobb elnézést kell tanúsítania irántam. Kinek van kedve ilyenkor egy locsogó vénembert hallgatni, akinek a szájából dõl a pálinkaszag?

- Dehogynem - mondta az órás sértõdötten, és bevonult az órámmal a spanyolfal mögé. Körülnéztem. A mûhely minden zugát különféle óraszerkezetek töltötték meg, de csupa ócskaság, egy sem az öreg által emlegetett mûremekek közül. A legtekintélyesebb egy embermagasságú, ódon állóóra volt: farészeit sötétbarnára pácolták, rézlapos ingája kulcsra zárt üvegajtó mögött villódzott sejtelmesen, mint aranyhal az akváriumban, ám a számlapjáról hiányoztak a mutatók, az idõt nem lehetett leolvasni róla, akárcsak a falon függõ kakukkos órákról, e groteszk madárodúkról: ingájuk lengett, toboz alakú súlyaik szinte érzékelhetõen kúsztak föl- és lefelé, de mutatóik nem voltak; s ugyanez a furcsaság jellemezte a vitrinek kincseit: az olcsóbbfajta díszórákat - az egyik antik szentélyt formázott, virágfüzérekkel ékesített korinthoszi oszlopokkal, a másikon rózsás arcú biedermeier kisfiú ringatózott rozsdás acélrugóra függesztett hintáján -, valamint a több polcot elfoglaló, különbözõ márkájú és korú vekkereket. (Közülük legjobban az az ütött-kopott darab ragadta meg a figyelmemet, melynek számlapján fehér fõkötõs néger mosóasszony hajolgatott külön fémlemezbõl kivágott felsõtestével a dézsában dagadó ruhák fölé, s amely eredetileg egy virginiai gyapotültetvényes éjjeliszekrényén állhatott.) Nem láttam mutatókat a szanaszét hányódó rozsdamart zsebórákon, összekaristolt üvegfedelû karórákon, nyakba akasztható, de többnyire láncukvesztett, parányi nõi órákon sem, habár az egész helyiséget betöltõ többszólamú ketyegésbõl, kattogásból, zörgésbõl, nyikorgásból és vartyogásból arra a következtetésre jutottam, hogy járt valamennyi...

- Készen vagyunk - rezzentett fel az órás. - A kollekciómban gyönyörködik?... Ó, a mutatók?! Magam szedtem le õket. - S értetlenségemet látva újabb eszmefuttatásba kezdett: - Minek, fiatalember, minek? Hiszen az idõzónák csak egyezményesek, a világ minden pontján más és más a helyi idõ, s ugyan ki tudná eldönteni, hogy azok közül melyik van a nagy kozmikus óra járásához igazítva, s van-e ilyen egyáltalán? Az emberek, mert percnyi létezésükhöz fogódzkodókra van szükségük, s mert állandóan az a soha nem szûnõ félelem hajtja õket, hogy lekésnek valamirõl, megpróbálják felszeletelni az idõt, mint holmi görögdinnyét, holott az egy és oszthatatlan világidõben az örökkévalóság minden pillanata egyszerre és együtt van jelen. De nem folytatom, látom, ön is siet...

Ideges mozdulattal nyúltam az órámért, futó pillantással ellenõriztem: rendben volt, a másodpercek számjelei fürgén váltották egymást (már húsz perce a könyvtárban kellett volna lennem), automatikusan állítottam át a dátumra, s csak amikor a tárcám után kotorásztam, villant el a tudatomig, hogy az óra valami egészen képtelen dátumot mutatott. Még egyszer megnéztem: a kijelzés szerint 1965. február huszadika volt, szombat.

Az órás a fejét csóválta:

- Ejnye, ejnye, ilyen szórakozott volnék? - Visszavette az órát, de rögtön félre is rakta, és bizalmaskodóan rám kacsintott: - Ha már így sikerült, nem óhajtaná-e uraságod, hogy valóban 1965. február huszadika legyen?

Elképesztett a pimaszsága, fojtott hangon válaszoltam:

- Biztosan jó lenne, tizenhat évet fiatalodnék egy szempillantás alatt, de, sajnos, az a helyzet, hogy engem ma várnak a kölcsönzõk a felsõvárosi fiókkönyvtárban, s jó lesz sietnem, mert már így is késésben vagyok.

- Ha nem, hát nem! Csak aztán meg ne bánja! - vonta meg vállát az öregember, és kedvetlenül átállította a dátumot. - Most pedig menjen, nem tartóztatom, bár volna a maga számára egy kedvezõ üzleti ajánlatom. De talán majd máskor, ha jobban ráér. Elõbb-utóbb úgyis eljön hozzám - adta vissza az órámat, és búcsúzóul ismét rám kacsintott.

"Mit ajánlhat nekem ez a habókos?" - dünnyögtem bosszankodva, de már az utcán. Ki kellett lépnem, ha nem akartam, hogy Márta bejelentsen a központnak.

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page

Kiállítások