[1] [2] [3] [4] [5] [6]

1896. augusztus 2-án Séner János nyugalmazott pénztárnok, a szekszárdi dalárda egykori karnagya a reggeli vonattal Budapestre utazott.

Erre a fiatalabb embernek különös fáradságot nem jelentõ, de az õ korában már kimerítõnek ígérkezõ utazásra egy levél késztette, melyet két napja vett kézhez. A levélben foglaltak azzal a reménnyel kecsegtették, hogy annyi hiábavaló kutatás után végre megszerezheti - illetve visszaszerezheti - Liszt Ferenc Szekszárdi misé-jének partitúráját, s ezáltal kézzelfogható közelségbe kerül évek óta dédelgetett tervének megvalósításához: a mise 1870 õszére kitûzött, de akkor különbözõ okokból elmaradt bemutatójának megtartásához - méghozzá ott, ahová a nagy zeneköltõ maga szánta: a szekszárdi újvárosi templomban. Ennek érdekében ugyan Sénernek vissza kell lépnie a dalárdába, mellyel mintegy húsz éve minden kapcsolatot megszakított, és rávennie az új tagokat (a régiek közül már egy sem él), akik sem õt, sem a dalárda alapításában és négy évtizedes vezetésében kifejtett érdemeit nem ismerik, hogy vállalják e korántsem könnyû mû betanulását, de Séner ezt tartotta a kisebb akadálynak. Hiszen ez az esztendõ nemcsak Magyarország ezeréves fennállásának ünnepe, hanem egyszersmind Liszt Ferenc halálának tizedik évfordulója is - volna-e méltóbb tisztelgés a szekszárdi dalárda részérõl a legnagyobb magyar zeneszerzõ emléke elõtt, mint az õ Szekszárdnak szentelt, az újvárosi templom felavatására írott mûvének megszólaltatása? Annak idején ugyan ez a dalárda - Séner máig nem múló szégyenére - alkalmatlannak bizonyult ily magasrendû zenemû elõadására, de ma már bizonyosan megbirkóznék vele. Schrõderné levele július 31-én érkezett - ezen a gyászos emlékezetû napon hunyt el Liszt Ferenc -, s a dátumok ily csodálatos egybeesésében Séner égi jelt látott: most sikerrel kell járnia, bár az asszony fogalmazásából nem derült ki egyértelmûen, hogy valóban birtokában van-e a keresett partitúrának.

A levél, amely kerekdedségüket - feltehetõleg papírra vetõjükhöz hasonlatosan - épp elveszíteni kezdõ, reszketeg betûkkel íródott, az alábbiakat tartalmazta:

Tisztelt Uram!

Istenben megboldogult férjemnek címzett levelét bátorkodtam felbontani, miért is elnézését kérem, de talán megbocsátja nékem ezen indiscretiot, ha tudomására hozom, hogy drága halottam utolsó akaratát teljesítettem általa.

Elhunyt hitvesem ugyanis, midõn szenvedései fokozódásából végórájának közeledtére következtetett, engem - mint mellette minden körülmények közepette kitartó és néki holta után is engedelmeskedni kész feleségét - bízott meg azzal, hogy függõben maradt üzleti ügyeit elrendezzem, és nevének tisztaságát életem végéig fenntartsam.

Szerény üzletünket feledhetetlen emlékezetû párom még betegsége kezdetén felszámolta, de a hátramaradott és a közönség érdektelensége miatt eladhatatlannak bizonyult áruk tömkelegében, melyeket lakásom egyik száraz és rágcsálóktól védett helyiségében tárolok, tudomásom szerint Liszt úrnak némely compositioi is megtaláltatnak, köztük az Ön által keresett Messe Szexardique, de errõl, sajnos, szemeim megromlása miatt magam nem gyõzõdhetem meg. Ám ha Ön nem sajnálja a fáradságot, hogy Budapestre felutazván, engem lakásomon fölkeressen, állok rendelkezésére, és Ön az áruban szabadon válogatva kikeresheti fent nevezett zenemûvet.

Alázatos szolgája

özvegy Schrõder Gusztávné

Halvány reménysugár, de Séner János számára talán az utolsó, és ráadásul ama nevezetes napon csillant meg - így hát Séner elszánta magát, és bement a városba telegrafálni.

A sors játéka folytán az õ élete és a nagy Liszté egyébként is bámulatos egyezéseket mutatott. Mindketten 1811 októberében születtek, csak Séner két nappal késõbb: 25-én - talán ez volna az oka, hogy az õ pályája annyira másként alakult? -, s mindkettejük apja gazdatiszt volt; igaz, Schéner Ferenc - Liszt Ádámmal ellentétben - sohasem ambicionálta fiának zenei kiképeztetését, holott a kis Hans is igen korán jelét adta e téren kiemelkedõ képességeinek - nyolcéves korában napok alatt tanult meg hegedülni egy kiöregedett és - kegyelembõl befogadtatván - a pajtájukban haldokló cigányprímástól -, de neki végül is be kellett érnie a számára kiszabott sorssal: jegyzõséggel a Vármegyén s a mûkedvelés akkortájt leginkább hazafiasnak számító formájával: a dalárdai tevékenységgel.

Sokáig nem is vágyott többre. Életét betöltötték a politikai harcok és az esti közös éneklések, s ami a legfõbb: a magyarrá válás folyamata, amely elõbb nevének írásmódját, majd beszédét változtatta meg, s végül a politikai nézeteit, melyek negyvennyolcban aztán a pákozdi csatatérre vezették, ahol egyszerre kezdõdött meg és fejezõdött be számára a szabadságháború.

Liszt Ferenc elõször 1846 õszén látogatott Szekszárdra, Augusz Antal vendégeként. Séner ez alkalommal nem hallhatta a hírhedett zongoravirtuózt, mert édesanyja betegsége és halála elszólította a városból, s október 18-án - Liszt elsõ szekszárdi hangversenyének napján - déli 12 órakor talán ugyanabban a pillanatban koppant meg az elsõ rög a tüdõvészben elhunyt Petrits Mária koporsóján a tolnai sváb temetõben, amikor Liszt Ferenc csontos, vékony ujjai a billentyûkre csaptak. Séner János bûntudattal elegy türelmetlenséggel gondolt arra, hogy ha most lóra szállhatna, még elérné a koncert második részét - ám a sírásók kínos lassúsággal dolgoztak, s amikor a borravalóval a zsebükben végre elindultak a kocsmába, Séner apja továbbra sem mozdult a sír mellõl, és Séner Jánosnak ott kellett maradnia vele a szemerkélõ esõben, miközben a Vármegyeháza dísztermében a Puritánok-fantázia futamai viharzottak. Hosszú idõ elteltével mozdult meg Schéner Ferenc, és fia támogató karját elhárítva, lehajolt a sírhoz, fölvett egy apró rögöt, és mintha ostya volna, a nyelvére tette. A fiú megremegett és sírva fakadt, és zokogás közben egyre erõsebben érezte, hogy könnyei - bármennyire szerette is édesanyját - nem a halottnak szólnak, hanem a véle együtt sírba szállt ambícióknak, mert a temetés és a Liszt-koncert egybeesése ezt példázta a számára.

1865-ben, Liszt második látogatásakor már Séner János vezényelte a dalárdát, midõn a mester köszöntésére az Augusz-kúria elé vonultak. A Himnusz-t, a Húzd rá, cigány és a Szent érzet címû kórusmûveket adták elõ, utána az abbé az ablakhoz tolatta a zongorát, és Reményivel egyik rapszódiáját, vejével, Bülow-val a Rákóczi-induló négykezes változatát játszotta viszonzásul. Sénert, aki elõször hallotta Lisztet, lenyûgözte a nagy mûvész virtuozitása, ugyanakkor csalódást is érzett - õ valami mást, valami mélyebbet várt tõle ezen a fenséges estén, melyet a fáklyák hullámzása a mennyekbe készült ragadni, nem ezt a felszínes csillogást -, ámbár, igaz, mi mást is nyújthatott volna Liszt az õ mûveletlen s csak a nevéért és magyar voltáért lelkesülõ szekszárdi közönségének?

Az ezen estét követõ napok egyikén vitte el Sénerhez Lisztet Augusz báró, és ekkor nyílott alkalma arra, hogy Reményi, Plotényi és Kristofek társaságában Beethoven F-dúr vonósnégyesét játssza a nagy mester elõtt. A gordonkára és a kották tömegére Reményi figyelt fel, s megállapítván, hogy éppen elegen vannak egy kvartett megszólaltatásához, õ javasolta a házi muzsikát, amire az abbé szórakozottan bólintott. Sénernek minden erejét össze kellett szednie, hogy a megtiszteltetés és a nagy lehetõség keltette szédülést legyõzze. De a rögtönzött hangversenyen végül is - ezt tudta, érezte! - sikerült méltó partnernek lennie a nagy Reményi, Plotényi s az akkor ígéretes tehetségként induló, de késõbb a vidéki élet mocsarába süllyedt Kristofek mellett. Az abbé türelmesen végighallgatta a Beethoven-mûvet, aztán udvariasan megköszönte a kapott mûélvezetet, Sénernek külön is a szíves vendéglátást, és már búcsúzott is, anélkül hogy beszélgetést kezdeményezett volna. Séner ott maradt kiégett és üres szívvel, felzaklatva és kielégítetlenül, s csalódásánál csak a szégyenérzete volt nagyobb - hiszen magában õ már készítgette a beszédfordulatot, amellyel majd rátér saját szerzeményeire, és haragudott Auguszra, mert nem segített ebben neki, és bizonyára a látogatás elõtt sem hozta szóba hírneves vendége elõtt a kis vidéki hivatalnok ambícióit - aztán meg már azért szégyellte magát, mert egyáltalán reménykedett a nagy Liszt figyelmének feléje fordulásában. Honnan is sejthette volna õ, milyen nagy dolog az itt, Szekszárdon, hogy valaki lapról játssza Beethovent - õ, aki a világ legnagyobb elõadómûvészeinek hallatán is csak udvariasságból mondhat dicséretet, lévén mindazok hozzá képest porszemek.

Az 1870. évi templomszentelés elõkészítésében Séner ismét teljes lelkesedéssel vett részt. De ezúttal még súlyosabb kudarc érte - a dalárda, melynek tagjai többsége kottát olvasni sem tudott, az õ minden kétségbeesett próbálkozása ellenére sem volt képes arra a szintre emelkedni, amely a Liszt-mise elõadását - akármily középszerû hangzásban - lehetõvé tette volna. Sénertõl visszavették a partitúrát, és a megbízást átadták a budaiaknak, s ha a francia és olasz események - III. Napóleon és a pápai állam bukása - miatt maga az avatás is el nem marad, Séner talán nem is élte volna túl a szégyent. Így sem mert sem Liszt, sem Augusz báró szeme elé kerülni, s a dalárdát is csak az abbé távozása után hívta össze újra. Ekkor tartott beszédében tanulásra szólította fel a tagokat, nem is annyira az õket ért megaláztatásra, mint inkább a haladásra, a körülmények megváltozására s az ebbõl eredõ új követelményekre hivatkozva. A reformkorban vagy az önkényuralom idején - fejtegette - a dalárdák valóban megelégedhettek a kimûveletlen, de minden ízében magyar muzsika s ezáltal a nemzeti érzés ápolásával, de 1867 óta - mikor is a magyar nemzetnek legalapvetõbb jogai visszanyerésével lehetõsége nyílt a haladottabb nemzetek sorába emelkednie, mind ipara, mezõgazdasága, mind pedig kultúrája tekintetében - ez már nem elegendõ. A dalárdisták többsége már ekkor felzúdult, hát még amikor arról kezdett beszélni, hogy ideje lenne a külhoni klasszikusok - Bach, Beethoven, Mendelssohn stb. - mûveit, legalábbis a könnyebbek közül némelyeket elsajátítani. - Német voltál, és az is maradtál! - ugrott fel Halász, s a többiek zajosan helyeseltek. Arra már nem is volt módja, hogy a magyarságát büszkén vállaló Lisztre, illetve az õket a Liszt-mise által ért kudarcra hivatkozhassék. A huszonötbõl öten álltak melléje, s ez vezetett a késõbbi szakadáshoz. Ez az öt férfiú, név szerint Schõner István, Gerenday Lajos, Jeszenszky Ákos, Szandtner Antal és Rüll Lajos vállalkozott 1874-ben Séner férfikari rekviemjének elõadására, amelyet Séner maga - ha nem is teljes õszinteséggel - csak mint a Liszt mûre való elõkészületet igyekezett feltüntetni. A rekviemnek a belvárosi templomban végbement bemutatója sikerrel járt, egy véletlenül Szekszárdon tartózkodó, zeneértõ zsurnaliszta révén még a fõvárosi lapok is tudomást szereztek róla, de - amit Séner remélt - a dalárdát nem sikerült többé a vezetése alá vonnia, a tõle elszakadt dalárdisták az igazi magyar stílus ápolása címén egyre inkább cigányzenés, mulatozó társasággá alakultak, s köztük a rohamosan öregedõ s mindig is kicsit puritán Séner már akkor sem érezhette volna jól magát, ha visszafogadták volna.

De az igazi csapás mégsem az õ részükrõl érte. Néhány hónappal rekviemjének elõadása után hozzájutott Liszt Ferenc férfikari rekviemjének partitúrájához, melyet - bár Liszt mûve keletkezett korábban (1868-ban) - addig hírbõl sem ismert. A Liszt-mûben egymás után fedezett fel az övével rokon motívumokat, de a hasonlóságok ellenére is összemérhetetlenül különb megformálásban. Szinte ugyanaz a négy-öt hangból álló hangsor - s a végeredmény mégis mennyire más! Bizony, be kell látnia, az õ munkája fércmû, ha a nagy Liszt fenséges alkotása mellé állítják. Ez így van, s még az sem vigasztalhatta, hogy az abbé egy egészen bizonyosan tõle, pontosabban az õ Szent érzet címû kórusmûvébõl származó dallamtöredéket is felhasznált rekviemjében, mely valószínûleg ama emlékezetes, 1865. évi estén ragadt meg a fülében.

Séner hetekig gyötrõdött a gyûlölet és irigység fenevadjaival viaskodva, melyek szétmarcangolták a szívét, és mocskos karmaikkal felszántották az agyát, mígnem sorsfordító elhatározásáig eljutott: kéri amúgy is esedékes nyugállományba helyezését, és szõlõjébe visszavonulva hátralévõ éveit a zeneköltõ-óriás Liszt Ferenc mûvészetének tanulmányozásával fogja eltölteni. Ez a gondolat csak csírájában volt penitenciafélének tekinthetõ. Az önmagával és a világgal megbékélt Séner, hogy istenhitét el ne veszítse, kudarcos, de a fenséges Liszttel párhuzamos pályán induló életében inkább volt kész a Kiválasztott szolgálatára való elrendelést látni, mintsem hogy az Úr gúnykacaját kelljen kihallania belõle, ki õt - bár silány sorsra szánta - a nagyság benne is meglévõ, de másban megvalósuló jeleivel kicsúfolta volna, alantas komédiát játszatván véle - mintegy kacagtató közjátékként egy hatalmas dráma szüneteiben.

Több mint húsz esztendeje élt már kis szõlõjének lakhatóvá alakított présházában, egyre magányosabban és egyre szegényebben, mert a csekély nyugdíj melletti egyetlen jövedelmi forrása, a szõlõ nagy károkat szenvedett a kilencvenes évek elején Szekszárdot is elérõ filoxérától, melynek munkáját az ugyanezen években pusztító jégverések már csak betetézni tudták. Utóbb már napszámosokat sem fogadhatott, élt hát, ahogy tudott, bezárkózva a kották, Liszt Ferencrõl szóló könyvek és megmaradt hangszerei közé, folyton készülve valamire - hogy mire, maga sem tudta; nagyralátó álmai kivitelezhetõ tervek híján egymásba torlódtak, színes kavargásuk alaktalan szürke masszává folyt össze - mindaddig, amíg a Szekszárdi mise bemutatásának gondolata fel nem bukkant és meg nem gyökeredzett benne.

A vonat a menetrend szerint 7 óra 49 perckor indult, de Séner hat óra után nem sokkal már kint volt az állomáson. A fülledt éjszaka elviselhetetlenül forró napot ígért, ezért, beülvén egy harmadosztályú vagonba, az ablak mellett foglalt helyet, és miután álmatlanul töltötte az éjszakát - legalább százszor újraolvasva Schrõderné levelét -, nyomban elszenderedett. Azt sem vette észre, hogy a vonat lassan megtelik, csak a mozdony erõs rándításától riadt fel, amikor a horvát ágyúk eldördültek, és belõle önkéntelenül felszakadt a kiáltás: "Testvérek, ne lõjetek! Nekem is horvát volt az anyám..." Zavartan pislogott, míg az ellenséges szuronyok csillogása megállapodott a vasutas indítótárcsáján - onnan tûzött szemébe a nap -, és elõvette a zsebkendõjét, hogy megtörölje verítékes arcát.

MEGJEGYZÉS: A novellában szereplõ Palóczy Lipót szövegének nagyobb részét a valóban élt Palóczy Lipót Ezredéves Kiállítási Kalauzából, valamint korabeli újságcikkekbõl, ünnepi beszédekbõl állítottam össze. (B.I.)

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page

Kiállítások