[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Októberi vasárnap volt, az a semmiben lebegõ kora délutáni óra, az emésztés és az agyakra szálló piros köd órája, amikor a város lakói az ebéd utáni kávét kavargatják, pörköltek és sütemények ízével a szájukban, az asszonyok a mosogatásra, a férfiak a hamarosan kezdõdõ sportközvetítésre készülve; vasárnap délután volt, a város - közepén a fõtér elhomályosult tükrével - kiszikkadt mézeskalácsként villódzott a párás napfényben, és a kihalt utcákon csak néhány szüretrõl hazafelé tartó, hordókkal megrakott szekér zörgött végig.

A fiú ellépett a konyhaablaktól, kiöntötte az ebédmaradékot, és tányérját a mosogatódézsába rakva, visszament a szobájába. Kicsit már bánta, hogy nem ment el a szüleivel szüretelni - egy ismerõs család hívta meg õket minden évben, s ez volt az elsõ alkalom, hogy õ elmaradt -, reggel óta egyedül volt a hideg lakásban, és már elunta magát. Ugyanakkor viszolygással gondolt ezekre a szüretekre, melyeken a munkájára nem volt szükség, az ebéd utáni magyar nótás mulatozásoktól pedig irtózott. Azzal az elhatározással maradt itthon, hogy a Duinói elégiák-at fogja olvasni, de hamarosan ráeszmélt, hogy már nem képes arra az elragadtatásra, amit fél éve érzett, amikor elõször került kezébe a zöld fedelû Rilke-kötet. Önmagát próbálta okolni a révület elmaradásáért - nem lett volna szabad ébredés után engednie a paplanmeleg kísértésének és onanizálással kezdeni a napot; hányszor megfogadta, mióta Editbe szerelmes, hogy soha többé!... és ráadásul megint a szomszédban lakó harmincéves nõt kellett maga elé képzelnie, hogy eljusson a kielégülésig - ilyenkor sohasem tudott a nála két évvel fiatalabb, hosszú hajú, õzarcú lányra gondolni, akinek még alig domborodtak a mellei -, ám a bûntudatot nagy nehezen elfojtva is azt kezdte észlelni, hogy a misztikus szépségû verssorok egyre zavarosabbnak és fellengzõsebbnek tûnnek elõtte, mintha nem is ugyanazt a könyvet olvasná, amit fél évvel ezelõtt... Most ismét kezébe vette a zöld fedelû kötetet, és visszalapozott az Elsõ elégiá-hoz:

Ó, melyik angyal hallana meg, ha kiáltok, az égiek

rendjeibõl? és mégha szívére

vonna is hirtelen egy: viharzóbb léte hevében

égten-elégnék. Mert a Szép az Iszonynak

kezdete csak, ennyit még elviselünk és

bámuljuk közönyét, hogy össze se zúzza,

megveti lényünk. Iszonyú mindegyik angyal.

S így hát mit tehetek, komoran-zokogón...

... Hiába, nem ment. Ismét csömörérzés fogta el, de ebben most része lehetett a felmelegítetlenül befalt nehéz, zsíros ebédnek is, és abba kellett hagynia az olvasást. "Edit, igen, ha Edit meghallgatott volna... " - kapaszkodott a gondolatba, bár aligha tudta elképzelni, minek kellett volna történnie akkor.

Editet már két hónapja csodálta messzirõl, amikor egy tízpercben odament hozzá - a lány elsõs volt, õ harmadikos, s ez szinte eleve kizárta, hogy az ismeretség "rendes" keretek között jöhessen létre -, és dadogással küszködve elmondta neki, hogy régóta figyeli, és úgy érzi: nekik társaknak kell lenniük - ezt most nem tudja elmagyarázni, de Edit engedje meg neki, hogy leírja, amit errõl gondol, és ha elolvassa, akkor nem fog csodálkozni, és belátja... szerencsére csöngettek, és a lány azt mondta hûvösen, hogy jó, írja le, de másnap reggel, amikor a fiú megvárta õt a gimnázium kapujában, nem vette át a teleírt füzetet, és azt mondta, hogy ne haragudjon, de ennek semmi értelme.

A fiú lefeküdt, magára húzta a díványtakarót, mert hideg volt a szobában, de nem volt kedve begyújtani - a kis vaskályha még az utolsó áprilisi fûtés salakjával volt tele -, és a mennyezetet bámulta. Néhány perc múlva szorongás fogta el, felugrott, és járkálni kezdett, és most már rettenetesen bánta, hogy itthon maradt. "És ha véletlenül õ is ott van?" - jutott eszébe hirtelen, és bár ennek nem sok valószínûsége volt, az az érzése támadt, hogy már megint elmulasztott valami nagyon fontosat, és ettõl kétségbeesett. Átment a szülei szobájába, bekapcsolta a televíziót, de nem várta meg, amíg a képernyõ kivilágosodik - ahogy a bemondó hangját meghallotta, kikapcsolta a készüléket. Felhúzta a redõnyt, és kinézett az ablakon: az üres utcára felhõárnyék borult, és kétszáz méternyire, a sarkon már állt a köd. Egyszer csak rés támadt a nap elõtt vonuló fellegen, és vakító, széles fénysugár fúródott a ködbe. A fényben egy öregember alakja jelent meg: hátát a falnak támasztva a járdán ült, mellette egy felfordított, ócska kalap. Bár a jelenség csak a váratlansága miatt tûnhetett rendkívülinek, a fiú felkiáltott meglepetésében. És mivel mindenben elõjelet vélt felfedezni, elhatározta, hogy elmegy sétálni.

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page

Kiállítások