[Back to the JATE Library]

VIKTOR SZOSZNORA VERSEI

Válogatta, fordította és az utószót írta Baka István.

Bp. 1986, Európa Könyvkiadó (Új Pegazus)

AMIKOR A DÜBÖRGÕ TENGER

Amikor a dübörgõ tenger

sápasztja arcunk és kezünk,

evezz ! -

e villámló világban

fennmaradunk, ha evezünk.

Megigézett homokszemekbõl

nem villan biztos part elénk.

Féktelen örvénylõ vizekben

ne mondj imát - nem ad reményt.

Nem gyõzi le imád a tengert,

nem úszhatod meg szárazon.

Evezz! -

e villámló világban

számunkra nincs más oltalom.


ÕSZ MIHAJLOVSZKOJÉBEN

1

Hol a gótikus fenyõk

tûk merednek: zöld sereg,

ágak közt keleti díszben

harkályok bolyonganak.

Ott laknak a faparókás

tobozok, és lent a földbõl

kidagadt gomba-Szokrátész

elmélkedik az esõrõl.

Kardfogú vadászkutyák

futkosnak csaholva.

Megrettent nyulak

cárbajsza fölmered.

A dombokon - e hideg

templomokban, mint apácák,

sóhajtozva járnak-kelnek

gépi varjak...

Fagyott az áfonya, ám még

felröppen egy-egy levél.

Ó, Bolygó Hollandiak, csak

madarakat riogattok.

Az egek matrózai

vitorláikat kibontják,

elrepülnek, elrepülnek

léghajóikon a darvak.

2

Már elrepült madár, levél.

Az egek - vízjelek.

Járkál üveg mögött a kócsag,

fehérben, mint egy lány, fehérben.

Tüzek.

Ezer szemmel unottan

pislogó kandeláberek.

Egyedül vagy. És a faházban

körüldeszkáz a csend.

Elszálltak méhek, vadkacsák.

Az égben - ördögök hada.

S elmásztak tegnap a csigák is

a földgolyó dióbelébe.

Magad e fa-rideg világban...

Fekete villámként szalad

a varjútoll a papíron,

és soraid sötétlenek.

A méhek a kasban, a csigák a mélyben.

A madarak szárnya lehorgad.

Hol vagytok, vándormadarak?

A mennybolt utcái kihaltak.

Lépeget bál-fehér ruhában

üvegbörtönében a kócsag,

s a homályos üveglapokra

csõrével vízjeleket rajzol.

ALKONYAT

M. Jevszejevnek


Lángolt, azahogy pírban égett

az est a Ladoga felett.

Újabb pimaszsága a télnek:

cirkusznak nézi az eget.

Faházakat locsol a dér.

(Bízattak zordon kankutyákra.)

S egy holló,

bajnok-szaracén

járkál a réten sántikálva.

De nem jön varjú bajvívásra.

Magában tépázza a szél.

Szobámban érleli a lámpa

citromát.

Még zöldes-fehér.

S eltûnt a holló...

Parókában

az éj sábeszre lépkedett.

És közben csak a ceruzámnak

hegye görbült meg

némileg.

TÉLI ÚT

Téli rege!

Jégcsapfiolák,

békaporontyok tejesüvegben.

Milyen idõ!

Fák - palavesszõk - feketén merednek.

A szélben szomorú bokrok eveznek.

Az út felett - peneg a nap,

zengenek a

gitárhúr-sugarak.

S e sok szépségtõl részegülten

egy aszkéta-madár,

egy nyápic varjú a

havat csipegeti, fészkébe hordja

a tél fehérben tündöklõ fagyát.

ELMÉSZ

Elmész,

ahogy elmennek az égbe

a csillagok, a hajnal

eltévedt gyermekei,

elmész,

ahogy elhúznak az égbe

a madarak bukdácsoló hajói.

Mit kerestek az égben?

A mi homályunk erõsebb a hónál.

A mi napunk

mindörökre esendõbb, mint a szív.

És a daru

hajócskája se más -

csak egy

szélben megpörgetett madártoll.

Elmész.

S én elbocsájtlak,

mert kiürültek

darvaim-fogytán a szeptemberek.

Isten veled.

Álmatlan álmokig,

a hajnalig,

mely útját vesztve bolyong a világban.

HÉT NAPJA ÚSZOTT MÁR HAJÓNK

Hét napja úszott már hajónk,

hét napja úsztunk.

S nem volt se sziluett, se szó

a sûrû ködben,

s nem volt se menny, se nyugtalanság,

se "isten hozott", se "isten veled"

se múltunkban, se holnapunkban.

Ússzál, hajónk, csak ússzál,

s mi is veled,

e köd - micsoda moccanatlan

sóvárgás, csend-birodalom.

Sorsunk is - sûrû ködben,

fehér, akár a márvány,

amiben nem történt meg semmi sem,

csak ami megtörténhetett.

LEVÉL

Kertedben emlékezzél majd reám,

hol a hangyák rõt pajzsot hordanak,

s a verebek úgy tárják szárnyukat,

mintha liliom nyitná szirmait.

Hazádban emlékezzél majd reám,

honnan melegebb tájra szálltak a

madarak, s a torony csücskérõl az

aranyozott angyal is délre vágyik.

Kertedben emlékezzél majd reám,

ahol gyümölcs-harangok konganak,

lélekharangok,

és hálóikat

délkörökbõl szövögetik a pókok.

Könnyeidben emlékezzél reám,

ahol bilincs-fehér az éjszaka,

s esténként kék mundérba öltözött

paloták õrzik a lépteidet.

HA NINCS HOLD AZ ÉGEN

A pitypangok belebújtak

hófehér szkafanderekbe,

a pitypangok belefújtak

aranyozott kürtjeikbe.

Elõmásztak a giliszták,

morcosak,

akár a talpfák,

de a pitypangok kivonták

kardjukat és mind leszúrták.

Póksuhancok - huligánok -

belekötnek a legyekbe,

öklét rázza - nézd a mákot! -.

virágokkal verekedne.

És az almák barrikádja -

reszkess,

uborka-brigád! -

készen állt a vad csatára.

Bab dobolta: rajta hát!

Barázdák közt botladozva

(ösvény erre nem vezet)

mentem s néztem én szorongva

holdja-nincs

sötét eget.

Ki rabolta el

a holdat?

Ki inti le e vidéket,

hol megveszve a sötéttõl

dulakodnak a növények?

RAGYOGJ, RAGYOGJ CSAK, CSILLAGOM

Ragyogj, ragyogj csak, csillagom!

Áraszd szét fényedet!

Vár száz sziget - szikláikon

Scyllák s Charybdisek.

Barlangok sztoikus, sivár

ûrében, hol remeg

a szépség - féreg éjszakák

falták a lelkemet.

Marcangolták, de megmaradt,

ím, elpusztíthatatlan,

se versemet, se magamat

én soha meg nem adtam.

Nem fordult visszájára még

dalom - leshette fegyver.

S ha dicsõítette az éjt,

dicsérte gyûlölettel.

Az éj, mint egy komor sebész

bordáimon kopogtat,

te

nem ismerhetsz csüggedést,

égj, csillagom,

ragyogj csak!

II

REGE KITYEZS VÁROSÁRÓL

Ím, visszatérek Kityezs városába,

oda, ahol születtem.

Lebukom az örvénybe, hol az õrség

kaput kerített.

És visszatértemet az õrség

fogadja úgy, akárha volnék

ellenhadak vezére,

pislog

reám gyanakvón.

És föllelem a feleségem

házam homályán.

- Hol vannak barmaim? - ezt kérdem én.

- Az õrség felzabálta,

bõrükbõl csizmát készített.

- Hol a fiam? - ezt kérdem én.

- Felnégyelte az õrség,

a kapukra szegeztetett.

- Hol a leányom? - kérdem én.

- Az õrség meggyalázta,

három váltás, száznegyven õr

végigment rajta sorban.

- S te, asszony? - kérdezem

a feleségem.

S a háznép?

A cimborák?

- A háznép hallgatott - ezt feleli a feleségem -,

s a cimborák

beálltak õrnek, hogy ne férjen

hozzájuk a gyanú árnyéka sem,

s én hozzámentem az uralkodóhoz -

ezt feleli a feleségem.

Így térek vissza Kityezs városába

melyet vezettem,

s amellyel veszkõdött a háznép

s a cimborák.

És nem bírták a mongolok sem

megtörni városunkat,

hol minden elsõ ember hõs volt,

ahol minden

második halhatatlan.

Hozzájuk szólék:

- Cimborák,

mondjátok meg, de szívbõl:

rabok legyünk-é

vagy elmerüljünk szabadon?

És megsütöttünk élve

ezerszer száz bikát!

Visító vadkanokból

százszor százezret is.

A legutolsó marha

ontott oly éktelen

pokoli bûzt és füstöt,

hogy úgy kúszott az égen

a nap, mint két poloska.

Az éjbe elmerültünk. Egy szálig mind. Egészen.

Utánunk nem maradt, csak a bíbor bõdülése,

s pórok regéi,

pórok regéi

a halhatatlanok,

a Hõsök Városáról.

Ím, visszatérek Kityezs városába,

a Hõsök Városába.

Beh más orcát is öltött

országom népe!

Egyetlen láng sem ég mocsári mélyben.

A nappalok fakultak.

Ló nem nyerít.

Sarló se peng.

A zsír se serceg.

Az orrok gallyakként konyultak,

porhadt a porcuk,

és megpiszültek

halmódra végleg,

holdforma bajszok

már csontkemények,

az állkapocs még emberi,

de bévül halkopoltyúk:

ímé, ily orcát öltött

országom népe.

De visszatérek Kityezs városába,

hol egykoron a hûség

egyenlõ tiszteletben állt a

gabona isteneivel.

A városban nem várt rám senki.

És aki várt - elárult.

S én magamhoz veszek tizenkét

fej hagymát, hogy az én

fejemmel együtt

épp tizenhárom fej legyen.

Hiszen a hagyma -

az élõ természet növénye

e korban is

könnyekre bírhat bárkit.

S így szólék az uralkodóhoz:

- Te itt valóban

uralkodol?

Uralva mindent?

- Uralkodik az õrség.

S magam is uralkodgatok.

S urául engem

a nép elismer...

ezt mondja az õrség.

És én a térre kiteszem -

könnyet facsarni -

hagymáimat,

az élõ természet naiv emlékeit.

E tájon,

hol annyi éve

hordják a vígság maszkját,

ahol minden megváltozott,

ahol egyetlen

könnycseppért fejed vétetik,

letépik, mint bocskort a lábról,

levágják, mint egy pörsenést -,

most zokogott az õrség!

És zokogásban tört ki

mindközönségesen a nép is.

Az uralkodó, komoly úr, kinek

a golyváján csillag fityeg,

nyeldeste könnyeit bajszát harapva,

és iszonyú haragra gerjedt.

De nem feledték ám, hogy a

vesztõhelyre vezessenek,

s a tizenkét hagymafejet elásták,

víz örvénylik felettük.

Egyszer majd, egyszer még, igen,

valamikor bizonyosan,

fölkelnek a város felett

a hagymafejek, mind a tizenkettõ,

s fölkél fölébük majd az én fejem

fenyegetõen, jóslatul:

nem az utolsó voltam a vesztõhelyen,

nem az utolsó!

***

De azt mondják, hogy Kityezs városát

nem látta senki.

Ha nem, hát nem, tegyük fel:

nem látta senki.

Tegyük fel...

LOVAS VAGYOK. HARCOS.

Lovas vagyok. Harcos. A puszta nevelt.

Még számon a horda szabad dala zeng.

Lovas vagyok. Harcos. Napvirradatot

még fölemelt fõvel, büszkén fogadok.

Lovas vagyok. Harcos túl minden koron.

Bal oldalamon lóg boroskulacsom.

Fülesbagoly alszik a bal vállamon,

s peng-csörren kengyelem vasa.

De nem a hadfi szlávokkal rokon,

vagyok a tavaszi föld lovasa.

ÉGJ LE, NAPVILÁGÚ FÁKLYÁM

Égj le, napvilágú fáklyám, égj le már!

Voltakat s a holtakat siratni kár!

Cigánylányok, kocsmák, dínomdánomok,

három trojkám

borfolyó partján robog.

Három trojka - sár a sorsom, siralom,

három holló gubbaszt mindhárom bakon.

Milyen karaván ez, milyen hallali?

Tõbõl tépett fejeket visz, jó öreg.

Szemüket a holló csõre vájta ki,

gödrükön zöld lámpás lángja szédeleg.

Minden lámpás zölden égõ bánatom!

Szép mesét szõj, lenge lányka, hallgatom,

hogyan lett a svábbogárból cinege,

sárkányháton hogy repült el messzire...

Múlj mulatva, én utolsó bánatom,

úgy mulass, merülj el, mint Oroszhonom!

IRIGYLED, FEGYVERTÁRSAM

Irigyled, fegyvertársam, képzelet

emelte váramat? Az ég felé

tör büszkén, bár bástyái fellegek,

s álmok tárháza - vagy könyveimé.

Lépj csak be, és meglátod, nálam a

hivalkodó fényûzést nem leled,

madaraim (a mennyek bánata!)

ódon melódiákat zengenek.

Váram, jaj, éppoly dús, mint dísztelen,

dús, mint a pitypang, s mint halál, rideg.

Nincs lenge lány, se rózsa-édenem,

nászágyamon hatszárnyú vad piheg.

Ne irigyelj! Minékünk nem terem

sem töviskoszorú itt, sem babér.

Csak faladon sorjázó sok szivem:

e fonnyadó hagymákból font füzér.

ZÁPOR ZÚDUL

Zápor zúdul sehová, sehonnan,

herseg, mint zabáló sáskahad.

Mintha óra tiktakolna rajtam,

esõcsepp kopog - a pillanat,

s vernek lankadatlanul a cseppek,

sorsomtól mert így rendeltetett,

talán tölggyé terebélyesednek,

talán testeddé növekszenek.

Erdõ reszket átázott ruhában.

Mi voltunk mi, kedves? - verebek.

S nem tudom, e növényi homályban

öltelek-e vagy öleltelek?

Feláldoztam otthont és családot.

Cél ha ez - ne érjem el soha!

Mindegy, eb csahol rá, varjú károg,

kinek a vihar az otthona.

Zápor zúdul egyre sebesebben,

népek zászlótlan, vezértelen.

Törzsek rohamoznak minden cseppben,

és szóródnak széjjel jeltelen.

Hol vagyok? Ki vagyok én? Hová tart

utam, célja - fény vagy éjszaka?

Esõcseppek kavargó hadában

rám találsz-e, kedves, valaha?

Kardom tiszta. Ezrekkel a horda

támadhat rám - nem tántorodok.

Magam vagyok. Kardlapként suhogva

zápor ver, esõ zuhog, zuhog.

ELSÕ IMA MAGDOLNÁHOZ

Szeptemberi leveleken

a harmat tejfehér.

Az ágakon ezüstösen

fénylik-ragyog a dér.

Emlékezz rám, Magdolna, ám

ne hidd, hogy van remény.

Bort látok viskód asztalán.

Nem támadtam fel én.

Csak árny vagyok. Ne jöjjenek

rajongó némberek.

Te se emelj rám serleget.

Ne örvendezzenek.

Árny vagyok én. Sok õsi arc

silány visszfénye csak.

Ajánljad hát fel sorsodat

a föld ifjainak.

A vigaszt szívükben leled.

Nem kell. Ne mondj imát.

Te az én kétségeimet

minek is osztanád.

Mért rettegted bíráimat?

Bennük volt félelem.

S érettem ne gyötörd magad,

nõvérem, kedvesem.

Életük korbács és robot,

s szûken mért élvezet.

Nem én - sunyi alázatuk,

mi megfeszíttetett.

Nõvérem! Ne zokogj, ne csüggj

fájó emlékemen.

Gúnyolnak - ne törõdj velük,

imádkozz csendesen.

De kínzó kétségeimet

ne gondold át soha.

Mesét, mesét kell költened

énrólam, Mária.

MÁSODIK IMA MAGDOLNÁHOZ

Madarak szállnak az ablakodra.

Árad a menny feketén a holdra.

Viskóiban a holdas világnak

gunnyasztanak éji emberárnyak.

A sötétben nem ismerheted meg

madárrajait az embereknek.

Csókolj meg! Én karomat kitárom

messzirõl...

Már bánom gyávaságom.

Kételyeim borát ittam egyre,

s belefáradtam a kételyekbe.

Révbe nem jut - út a férfi sorsa!

Zaporozsje!

Nem Jordán folyója!

Árulj el, ha árulás a vágyad,

csak siessél! Ez nem az a század!

Nem lesz most harminc ezüst a béred,

van már Júdás, önzetlen, temérdek.

Kakas szól a Golgothán. Siessél!

Szentség voltál, hát megszenteltessél...

FEHÉR ESTE

Fehér este, fehér este,

fénykalász pereg.

Nem tücsök cirpel felettem,

csengettyû csereg.

Fehér este, fehér este,

birkabégetés.

S gyertyák soraként derengve

áll a kerités.

Miért susugnak a nyírfák

oly bánatosan?

Nékem súgják: végsõ órád

jõ hamarosan.

Jöjjön hát a végsõ óra,

én nem remegek.

S nem is készítek az útra

kardot, serleget.

Könyv, évfordulók - szivemben

nincs hiú remény.

Hófehér halotti ingem,

ím, felöltöm én.

Fehér este, fehér este,

fénykalász pereg.

És csengettyûként felettem

tücsökszó csereg.

MIÉRT SÍR AZ UHU?


Miért sír az uhu?

Mert nincs többé mennybolt,

mert tizenkét csillag

pislog csak az éjben.

Jár tizenkét csillag,

játszva azt játsszák:

egér ette, holló

csípte meg a holdat.

Az idõt a holló

messze röpítette,

sír-rí puszta tájon

az uhu magában.

Miért sír az uhu?

Csöpp e föld jajának,

mezõn csak egerek,

a csillagok láncszemek...

Amikor a hold hunyt,

és a nap olvadt,

s szellõs volt a szél is,

akár a pitypang,

amikor vörös ló

vágtatott az égen,

a kacagta huszonkét

nappali madár...

Hogy az uhu úgy sírt,

mert a madárrívás

vergõdõ virrasztás,

se több, se kevesebb.

AJÁNLÁS

Tíz esztendõt adjál még nekem,

tizet,

künn a sztyeppén,

nyeregben.

Tíz jó könyvet adjál még nekem,

s tollat,

ostorommá

az legyen.

Adj még ráadásul tíz nyakat,

tíz nyakat

meg tíz hideg vasat.

Elsõ nyakam levágod - kacagok,

ötödiket - még élve maradok,

esõvizet magamra locsolok.

Tizediket levágod -

meghalok.

Ne add nekem akkor az élet vizét,

se ellobogó nap erõs sugarát,

egy forrást csak,

szeptembert,

s ökle erejét

az örök napnak.

Semmi mást.

BOJÁN HALÁLA

Halicson túl, hol elágazó

az út, egy vendégfogadó áll.

Az uraknak

vendégfogadó,

de a pórnépnek

csak korcsma.

Ételt-italt kap muszka és polyák,

s ha arra kószál,

a mosdatlan nomád,

mind, akit odavetett a sorsa.

Bükkfából faragott padok -

tartósak, tükrösre gyalulva -,

emelte ezt a fogadót

a kópé Sámuel zsidó.

Hol a furulyáját fújja,

hol meg fülesbagolyként huhog...

Hahotától harsog az ivó:

- Megpukkadok!

Rég nem járt már a

kópé zsidónál

Boján barátja,

a novgorodi dalia, Potok.

Hajlong a házigazda:

elébe tálal

görögdinnyét,

vodkát,

püspökfalatot.

S a nóta,

a nóta,

a nóta betölti vidáman

pattogva a füstös ivót,

vad iramában lópata dobog.

Elégedett a gazda:

pajesza felfénylik csigásan.

Zavarodott a gazda:

Potok, mint kisgyerek, zokog.

- A homokra épült Csernyigovban

a piactér gödrös, teli sárral,

könnyen orra bukhatsz a mocsokban,

s betörheted a homlokod.

A piacon,

vízkereszt

vigíliáján,

végeztek Bojánnal,

Bojánt lefejezték,

s engem tettek meg bakónak ott.

Összefutottak a göthös,

csontos pofájú fonóasszonyok,

taknyos, soványka kölykök

csücsültek vézna vállukon.

Ott állt elõttük

a vérpad, rámeredtek réveteg,

a könnyük hullt, záporozott,

s a hóhért káromolták, engemet.

S a város,

a város,

a város

polgárai csak fecserésztek,

hogy nem kell ám Boján az égnek,

a kénköves pokolra jut Boján.

Lesték a bárdot,

s rágcsálva a tányéricamagot,

találgatott

mind: balra hull a fej

vagy jobbra tán.

Aztán szétszéledeztek

mormolva Boján sorait -

mentek hajlongani ikonjaik

elõtt az ólmeleg szobákban.

Marina pedig,

akihez annyi verset írt Boján,

most is, mint minden éjszakán

Sztavrral feküdt le, a bojárral.

Én elloptam az õrök

elõl Bojánnak guszlicáját s gyûrûjét,

s - pokolba Csernyigovval!

már alig vártam a virradatot...

Pofa be, részeg bugrisok!

Oroszhonunkban a Dalnak vették fejét.

Boján

örökre

elhallgattatott.

Születik majd talán

új guszlár, bûvöl édes éneke,

de a merész, kötekedõ daloknak

beáldozott...

Azon az éjszakán

lázongani kezdett

Jaroszláv tizenhét ezrede.

Egy csöppet lázadoztak,

de reggelre mind meg-

hunyászkodott.

III

A FEBRUÁRI ÜVEGEK

A februári üvegek

fénylettek a napon.

A lámpaoszlopnál hevert

didergõ angyalom.

Hazája-háza nincs neki.

Nem bírta már az ég.

Letörtek büszke szárnyai,

s idezuhant közénk.

Zajongott zagyván a világ,

hol szolganép sürög.

De nem kellett a líra, hát

kezében széttörött.

Szállt, míg szerette õt az ég,

a kékség vándorát.

Elõbb a lírát törte szét,

aztán saját magát.

A februári virradat

elkullogott vakon.

A lámpaoszlopnál maradt

haldokló angyalom.

Csak Isten, õ istenkedett:

"Élj, mindig van remény!"

De együttérzõ lelkeket

hol lelsz e föld szinén?

Jó-rosszról verseket az Úr

nem írt, nem értheti,

hogy aki égbõl földre hullt,

a mennyet megveti.

A hálók ablakán kihunyt

a halvány lámpafény.

Szunnyadt a rettegés, aludt

a bú. S aludtam én.

Egy angyal (furcsa figura)

elégve ott hevert

az utcán. És álmomban a

halálom megjelent.

NEM KÉPZELGÉS

Nem képzelgés! Már túl az éj felén...

Valóra vált! - te, én, e két magány.

gy rendeltetett! Itt vagy hát. De én -

csak kaparászom rablétem falán.

S az éjszaka! A paplan-sómezõ,

a lámpajég, éhes szemünk, alélt

ajkunk, a homlokfagy, s kín, égetõ,

hogy megkezdõdött és véget is ért.

A MÛVÉSZ PRÓBÁLGATTA A TOLLAT

A mûvész próbálgatta a

tollat, mint határõr a plombát,

mint röpülést a madarak!...

S én szóltam hozzád: hagyd a próbát,

nem kell "kifejteni az eszmét",

botorság "keresned magad",

s mivégre a "tökéletesség",

hagyd ott a bõsz tollnok-hadat!

A mûvész próbálgatta... mint

kisded sírást, bakó a bárdnak

élét, atléta izmait,

s revolvert a halálraszántak.

S én így szóltam hozzád: merészelj

nem "próbálgatni" - meglakolsz

elõbb-utóbb, ha fecserészel,

ha dicsõség után loholsz,

ha bálvány lesz a toll, s merengni

fogsz folyton a szabályokon...

Holott nem kell más semmi, semmi,

csak lélegezni szabadon.

TÓPARTI HÁZ

Rajzok az asztalomon.

Légy-feszület falamon.

Pára.

Tejszinü holdsugarak

tengere. Fák, mohosak.

Lázas

illatot ont a virág.

Tó-kifutóra kacsák

gyûlnek.

Horga kivetve, fura

ó ladikon ki fia

görnyed?

Vadra az erdeje vár,

fészken ül égi madár,

rakva

mézzel a méhkasok is,

csak neki, csak neki nincs

vacka.

Senki se küldi el õt:

- Menj ne fecséld az idõt

többet!

Arra a hal sose jár,

reszket uszója, akár

könnycsepp.

Itt a falon csuda van:

óra a súlyaival

koccint.

Bámulom ezt a csudát

és ama senki fiát

ott kint.

Bûnös-e, szent a világ?

Ólban a lomha kocák -

szfinxek.

Szunnyadozó tehenek,

almot az éj meleget

hintett.

Alszik a borban a láz.

Holnapi harc a darázs

álma.

Fûbe a mag lepereg,

fordul a föld, fut az est

árnya.

KÖNNYCSEPP AZ ERDÕBEN

Fészkébõl földre hullt a szárnyatlan madárfióka.

De lábra állt, csõrével csipegetve útnak indult.

Táplálta földi féreg. Torkába repült a szúnyog.

Erõsek lesznek csontjaid, madárka. Fölszállsz,

piciny, tollaska lélek, a magasba.

Honap: szerelmi viadal vár, morzsa-harcok,

hófúvás, nap verése - egyszóval az élet...

Júniusvég. Tücsöklovasság

topog a fûben. Halovány még a szamóca.

A földi éjben gombák fészkelõdnek.

Leveleket lapoz az ágak ujja.

A harmat holdasan ragyog. A békák

a pókokat ugatják mohapárnán...

S a légy? Surrogva száll, akár a labda.

Hová tart? Hol merészen a zenit felé,

hol meg hajszálrugóként visszapattan.

Min tépelõdik? Hogy - még fészke sincs?

Hogy - mindig egyedül van? Hogy - csak állva alszik?

Én sem tudom. De csitt, ti Földnek, Égnek

teremtményei... Ott valaki jõ...

Úgy láttam, könnycsepp bandukolt a fák közt.

De ki hullatta el? Az erdõbe ki küldte?

Mint meztelen nõ, csupaszon ment és mezitláb.

S úgy fénylett, mint a szem. De hova párolgott az arc?

Borzadva görnyedett a teste - itt a vég.

Valaki elejtette õt, de õ maga

könnyet hogy ejt? Hisz nincsen néki másik

könnycseppje, hogy az ösvényre peregjen!...

Mire nyomába értem, eltûnt. Én pedig

fejem csóválva ballagtam tovább:

miért a tûzõ napra ment? hiszen a nap halál.

ELHALT A MÁSVILÁGI KARDAL

Elhalt a másvilági kardal,

elhallgattak a madarak.

A varjak és a verebek

elszálltak és elszenderültek.

Hatalmas égi csillagok

fénylettek át a lucfenyõkön.

Mint furcsa karácsonyfadíszek,

függeszkedtek az ágakon.

S az erdõ kis csillagai,

szállongó szentjánosbogárkák,

úgy pislogtak, mint õrtüzek

egy kitalált birodalomban,

ahol

a sötétségben számlapokként

foszforeszkáltak a bagoly

kocsikeréknagy szemei,

ahol

a hernyók ágról-ágra, mint

legenda, terjedtek a fákon,

ahol

szilárd talapzaton magaslott

a fák oszlopsora, ezüstbõl

kiöntött szoboralakok,

ahol

a lepke két fehérke szárnyát

pengette hószín hárfaként,

ahol

a bogyók csillagrendszerében

percenként fejlõdtek ki az

élet serény molekulái,

ahol

a gombák, e fehérkövû

templomok

ezüsttel-arannyal

borított kupolákkal álltak,

ahol

a parányi hangya-barátok

olyan fegyelmezett sorokban

vonultak esteli imára,

ahol

a hangyzsolozsmát kacagta

egy gyufaszálsovány tücsök,

csak éppen vékony volt a hangja,

s bizony

csöppet sem dallamos.

ERDEI ALKONYAT

Lepihenhet a bolyban a hangyacsalád.

Elenyészik az ekhó.

Csalogány dala lakja e sok kupolát?

Vagy a póri kakukkszó?

Milyen ó muzsikus siratódala száll

a szunyog-fuvolákról?

Nem öl álomi rém, ha tetõdre kiáll

a cicád s lenyivákol.

Idehallik a darvak, e guszla-szavú

madarak sürü krú-ja,

e nem emberi kórus olyan szomorú,

s olyan édes a búja.

Sietõs soraink - temetõi világ,

csupa dics, csupa tüske.

Haloványul-elalszik a versben a láng,

a betûk csak az üszke.

Soraink - csupa csörte, kakasviadal,

de se kéje, se tétje.

Csak ahogy denevér fura szárnya kavar

szeleket bagoly-éjbe.

Kalapács is alig töri szét a diót,

de belül hol a magja?

Megesik, hogy a májusi büszke hahót

csak a tél hava hallja.

A vizekre zizegve hajolgat a nád.

A halak grimaszolnak...

Körözöl, kicsi pók, buborékba bezárt,

szabadulsz-e maholnap?

Az olajszinü égbe a nap lebukott.

Csak a nyír susog egyre...

De te félsz, ugye? Nem, a szivem se dobog,

menedék ez az este.

HOLDAS ÉNEK

A dombokon lámpák gyúlnak... Az udvaron levegõzöm,

fölöttem meggyszínû ózon.

Augusztus tizenhetedike, nulla óra, hét perc, hét

másodperc... Vendégeket várok. Az égbõl. De nem jönnek.

(Megadott tájékozódási pontok: tetõm csücske, lámpám,

ablakom.)

A hold emberfénye (álca, délibáb) a dombokba szúrta

kardjai karmait.

Hajam foszforeszkál az éjben. Jobbomban mérlegserpenyõ

(idõ: idõ!). Ki ne löttyintsem a pohárköszöntõt!

Nincs magány: kettesben vagyunk a Holddal. Én most az

egynél kevesebb vagyok. Õk pedig (a Földet ismerjük!)

a Holdban sincsenek.

Ó, felhõk, két metafora-sárkány! (Hét szárnyam van

magamnak is!)

A fák mind karmosok - de nem sasok: a virágok

turbánosak,-

de egy se prófétál sokat: a fû tövén tücsökvihánc, - lánc

csörren, ám nem óralánc. S a tájon csak kettõ az eb, az

egyik otthona Nyugat, a másiké Kelet, egyik visong:

"Aj-ja-jaj!", másik busong: "Baj-baj-baj!"

Úgy látszik, fél tõlem a Hold.

Ne félj! Istenség nem vagyok, sem ki az Istenrõl gagyog...

Éjszaka mégis (bár nem koldusasszony - Mnyisek Marina

inkább hercegkisasszony Tarakanova, börtönbe zárt

Második Anna (ki cárnõ, s cárnõ volt az anyja!) - fél tõlem

a Hold.

Lámpák gyúltak... Tévedtem: egyetlen lámpa gyúlt ki

- nálam.

Hallom a csillagcsörgést - seregeim tengerhabja, a Nagy

Medve száll most hadba, varangyvilág vad vezére, ívet

rajzol görbe kardja valamennyi égre. Jönnek vendégeim

- nem jönnek, most - vagy most sem, a kard kivonva!

Hová legyek a szavaimmal? Hová legyek a szemeimmel?

Hová legyek ennenmagammal? Pulzosomon skrupulózus

karperec! Várok, mint Giordano. Búcsút vesz most érverés

és remegés: éjjel minden egyforma kéjjel verekszik és reszket

is (éjjel, nem nappal!... Ne félj! Te - Te vagy (félre az

indulattal!), én meg - nyelv nyélbe ütve!... Nyilván!

Élek-e? Félek-e? Ne vedd fejét a szentjánosbogárnak!

...Az ösvényen kövek hevernek, akár héjukba zárt tojások.

EDGAR POE OLVASÁSA KÖZBEN

Oly jó volt: asztalom üres.

Nem írok. Senki sem keres.

Szobám a csönd megülte.

Azt hittem: nem kell az ima.

Ám ekkor ablakomon a

Fehér Galamb repült be.

Légy-nem-kavarta félhomály.

Csillag szilánkol, szerteszáll.

Csak szentjánosbogárka-

villanytücsök! De nyitva volt

az ablak - behatolhatott!..

S Õ besuhant szobámba.

Nem Ararátról olajág-

hozó, olimposzi sasát

hozzám Zeusz se küldte,

nem angyal, poklokból jövõ,

nem postás... Nem elõkelõ

éttermek drága sültje.

Ismertem Õt. Vörös szemét

Álmomban rám mereszti rég,

karmai - farkaskörmök.

A tintatartómba hajolt,

kacsingatott és grimaszolt...

Én tudtam - Õ a Küldött.

Tudtam, ki Õ. No, rajta hát!

Minek idõzni, ha lejárt

idõm? Eb, aki bánja!

Nem esdeklek - "Jaj, Istenem!",

sebészkedjék csak lelkemen

kirurgusok királya.

Sûrû sötétség. Rezeda-

illat! S Õ csõr-szikével a

bordáim szétnyitotta.

Én csak feküdtem. Elhagyott

erõm. Többé már nem tudok

felugrani sikoltva.

S õ szétbogozta szívemet,

kivette élõ lelkemet,

s én szóltam hozzá: "Jól van,

ha kell a lelkem, fogja már,

Ön hószín mennyei madár,

én emberfia voltam.

Lélek? Minek is az nekem?

Elsüllyedt már a reggelem

a kerti rõt avarban..."

S Õ (Gamajun!) a lelkemet

elvitte, bár még remegett.

S én egyedül maradtam.

Így lelt a mindennapi nap.

Nem olvasták soraimat.

Mint akire dolog vár:

loholtam, préselt a tömeg,

s éreztem, testek közt csak egy

testforma test vagyok már.

Keringek, föld a nap körül,

magam s magamnak tükörül.

Kospata és toportyán-

fogak. Magamnak bégetek,

s vonítok sziklás táj felett:

magamban - minden órán.

KRISTÁLYA VÁGYNAK ÉS REMÉNYNEK

Kristálya vágynak és reménynek,

száz hófúvás, száz holdgaras!

Maradjak, menjek, sose kértek,

én hajszoltam magányomat.

Állok mélység felett. Az égen

két griff száll. Kékség tengere.

Ó, hullámok, csipkés enyészet! -

nincs rátok szó és nincs zene.

Kristálya kínnak, feledésnek,

kongó, komor harang-imák!

Hol hold derengi e vidéket,

hol nap forralja, mint a vágy.

Itt állok. S nem lépek a mélybe.

De serlegem Rád emelem.

Iszom bronzát a bornak, és e

bronz fénye boldog énekem.

Dalolok. S nem a keserûség

kottázhatatlan énekét.

Túlérett felhõ hozza hûsét,

frissítõ záport küld az ég.

Itt állok. Poklaim ledõltek,

nem vesznek rajtam már erõt.

Kristálya légnek és idõnek,

ó, vágy- és létezés-erõd!

VIKTOR SZOSZNORA

Utolsó egyetemi évem mindkét szemeszterét Leningrádban töltöttem. Szekszárd és az akkor még szintén kisvárosias Szeged után egy idegen nagyvárosba csöppentem, de különös módon itt sohasem éreztem azt az idegenkedõ szorongást, amely Budapesten ma is mindig elfog, amint kilépek a Nyugati pályaudvar elõtti térre. Leningrádban talán azért éreztem mindjárt otthon magam, mert Pétervár-Leningrád emberibb léptékû város: ott nem dölyfösködik annyi irdatlan századvégi bérpalota (hiszen sokáig nem is volt szabad a Téli Palotánál magasabb házakat emelni), a forgalmas, zajos sugárutakról néhány perc alatt el lehet jutni a legközelebbi csöndes, meghitt parkig, s a keskeny csatornák mentén sétálgatva is gyakran úgy érezhettem magam, mintha otthon, a Séd partján ballagtam volna...

Puskin, Dosztojevszkij, Blok Pétervárját könyvekbõl már ismertem; Mandelstam Leningrádjával akkor (1971-72-ben) találkoztam elõször - s már nemcsak a frissen megismert versekben, hanem a valóságban is. A korai téli szürkületek ködön átszivárgó halvány lámpafénye és a fehér éjszakák kísérteties éjféli derengése ma is felsugárzik bennem, ha Mandelstamot olvasok...

Viktor Szosznora költészetével két évvel késõbb, még a csodálatos város iránti honvágytól gyötörve ismerkedtem meg - egyik leningrádi barátom ajándékozott meg a költõ Aiszt (Gólya) címû kötetével, amelybõl én tüstént le is fordítottam néhány verset. (Nem tudtam, hogy ezzel én lettem Szosznora elsõ és még évekig egyetlen magyar fordítója.) A leningrádi költõ verseiben eleinte a szeretett város hangulati képei kaptak meg: a téli alkonyat haván sántikáló öreg varjú groteszk és ismerõs képe, a Leningrád körüli erdõk, tavak hideg lehelete, az elvágyódás és honvágy egymást váltó-kiegészítõ szomorúsága:

Hazádban emlékezzél majd reám,

honnan melegebb tájra szálltak a

madarak, s a torony csücskérõl az

aranyozott angyal is délre vágyik.

...................................................

Könnyeidben emlékezzél reám,

ahol bilincs-fehér az éjszaka

s esténként kék mundérba öltözött

paloták õrzik a lépteidet.

(Levél)

Blok és Mandelstam világa volt ez, de az elõdöknél fanyarabb hangvétellel, groteszk képekkel megjelenítve, Hlebnyikovra emlékeztetõ nyelvfacsarásokkal, szinte vagy egészen lefordíthatatlan szójátékokkal, alliterációkkal fûszerezve.

Póksuhancok - huligánok -

belekötnek a legyekbe,

öklét rázza - nézd a mákot! -

virágokkal verekedne.

És az almák barrikádja -

reszkess'

uborka-brigád! -

készen állt a vad csatára.

Bab dobolta: rajta hát!

(Ha nincs hold az égen)

Késõbb tudtam meg, hogy az Aiszt az 1936-ban született Viktor Szosznora negyedik kötete (az elõzõek: Janvarszkij liveny [Januári zápor], Triptyih [Triptichon], Vszadnyiki [Lovasok], s a hozzám legközelebb kerülõ, óorosz tematikájú Boján-verseket is késõbb ismertem meg: elõször az 1977-es válogatott kötetbõl (Sztyihotvorenyija [Versek]), majd a teljesen e témakörre épülõ korábbi könyvbõl, a Vszadnyiki-ból, melyet már a költõ maga juttatott el hozzám.

Szosznora lírai hõse és sokhelyütt hasonmása Boján, a legendás dalnok, akire az Igor-ének szerzõje ugyanolyan megtagadó elismeréssel hivatkozik, mint Anonymus a "hazug" jokulátorokra. Szosznora az õ élettörténetét találja ki, az õ elveszett dalait írja meg (akárcsak Weöres Sándor Psyché verseit), s nemcsak hallatlan stílusérzékrõl tesz tanúságot (nem véletlen, hogy könyvéhez D. Lihacsov, az óorosz irodalom tudós kutatója írt elõszót), hanem egyúttal olyan maszkot is talált, amely tökéletesen az arcára simult - a mi líránkban Ady kurucverseiben találkozunk ilyen meggyõzõen teljes azonosulással.

Szosznora Bojánja, mint "történeti" személyiség, a nép énekese, bár toronyként magasodik környezete fölé; a bojárok ellensége és rendíthetetlen ostorozója, akit szókimondása örökké bajba sodor s végül a vérpadra juttat - legjobb barátját kényszerítik rá, hogy lefejezze (Boján halála); méltó társat sem a szerelemben, sem a barátságban nem talál; otthon helyett ideiglenes menedékre is csak a kocsmákban lelhet - villoni sors és a modern ember életérzése ötvözõdik alakjában. A róla szóló verseknél is jelentõsebbek a nevében írott énekek (Zápor zúdul, Elsõ ima Magdolnához, Égj le, napvilágú fáklyám stb.), melyekben már szétválaszthatatlan a legendás dalnok és a mai költõ személyisége. A Boján-énekek az óorosz motívumokat a népköltészet (és Jeszenyin) hangján szólaltatják meg:

Égj le, napvilágú fáklyám, égj le már!

Voltakat s a holtakat siratni kár!

Cigánylányok, kocsmák, dínomdánomok

három trojkám

borfolyó partján robog.

(Égj le, napvilágú fáklyám)

Viktor Szosznora nemcsak merített az óorosz irodalom (Igor-ének, Zadonscsina, Rege Kityezs városáról) gazdagságából, hanem új értelmezést is adott egyes legendáknak (Rege Kityezs városáról), illetve - Majkov és Zabolockij példáját követve - modern nyelvre is átköltötte a leghíresebb középkori eposzt, az Igor-ének-et. Lihacsov akadémikus Szosznora Kijevi Oroszország-képérõl szólva kiemeli, hogy abban már nyoma sincs a múlt században elterjedt idealizálásnak: kegyetlen és igazságtalanságokkal terhes világ ez, a Honvédõ Háború keserû emlékei hagytak nyomot rajta. (Szosznora hatévesen élte át a leningrádi blokád 41-42-es telét, majd a németek által megszállt Kubanyba került, ahol a szeme láttára végezték ki a nagybátyja által vezetett partizánosztag tagjait.)

A válogatott versekkel egy évben megjelent Krisztall (Kristály) címû kötet, majd az 1982-ben kiadott Peszny lunnaja (Holdas ének) a negyvenes éveinek derekára érõ költõ letisztulásáról tanúskodik. A groteszk látásmód immár érett bölcsességgel párosul, a világra szegezett tekintet csúfondáros szigorát a lemondás és az öregedõ férfi szomorúsága enyhíti:

Így telt el a mindennapi nap.

Nem olvasták soraimat.

Mint akire dolog vár:

loholtam, préselt a tömeg,

s éreztem, testek közt csak egy

testforma test vagyok már.

(Edgar Poe olvasása közben.)

Viktor Szosznora költészete nem harsogva zajló szibériai folyó, mint nemzedéktársai közül Voznyeszenszkijé vagy Jevtusenkóé; búvópatak inkább, amely az orosz költészet legtisztább forrásainak vizét viszi tovább, megõrizve tisztának és életadónak. A pétervár-leningrádi líra legjobb hagyományait folytatja, hozzáadva a maga fanyar-groteszk látásmódját - nem véletlen, hogy népszerûsége Leningrádban a legnagyobb.

Én úgy érzem, hogy Szosznora költészete a mai magyar líra sok törekvésével is rokonítható: szerepversei Weöres Sándor, életérzése hol Pilinszky, hol Nagy László, nyelvi játékai és képisége Bella István felé mutatnak, s így a magyar olvasó ismerõs világra lel a leningrádi költõ mûveiben.

Hadd tegyem hozzá: az a tíz év, melynek során vissza-visszatértem Szosznora olvasásához és fordításához, számomra sem volt tanulságok nélküli, hatását saját verseimen is érzem.

Baka István


Baka István home page Kiállítások