AZ APOKALIPSZIS SZAKÁCSKÖNYVÉBÕL

Örökség

Lágy részeit az angyalok lerágták:

meszes-fehér koponyaként borul

reánk az égbolt, és szemüregén

hol nap süt át, hol ólom-hold vonul;

élünk alatta, korhadó világban,

fogaiból bányászva érceket,

s nem tudjuk, hogy e koponya kié,

s nem sejtjük, hogy csak vágyak, érzetek

voltunk: Teremtõnk gondolatai,

míg élt, - de mára lecsupaszodott

Tejút-gerince, s éles csontszilánkok

a foszfor-villogásu csillagok;

s agyveleje, mely szétfolyt, elrohadt,

hajnalban a talajból felszivárog, -

eltévedünk ködgomolyaiban,

s érezzük: örököltük e világot;

élõsködünk, s nemcsak mi, ámde fenn

az angyal-regimentek is, - miénk lett

a bomló, édes, rég kihûlt tetem;

zabáljuk hát, mg át nem jár a méreg.

Sirálytó

(Olvastam, hogy Ferenc Ferdinánd fõhercegnek Chlumetzben volt egy tava, ahol egyszer egyetlen délelõtt 1600 sirályt kapott puskavégre.)

Úgy tetszik most: sirálytó a világ,

s partjáról Isten - Ferenc Ferdinánd -

lõdözget ránk, - és ebben az a jó,

hogy õt is leteríti Gavrilo.

Igaz, hogy akkor széthull odafenn

és idelenn a Világegyetem, -

mindegy - sirályok, szerteröppenünk,

s vagdosva egymást, ölünk s öletünk.

Az Apokalipszis szakácskönyvébõl

I

Megyünk az olvadás fegyverzajában,

mint harctérre vezényelt katonák,

magába harapó zsíroskenyéren -

hóolvadásos rétkaréjon át.

Az égre kúszó alkony-nyelv ledér

Ízlelõbimbóin a dér

porcukrát, délután ködtejfelét

átjárja szurdik-ínyfalból a vér

szivárgó, édes nedve. Homorún

borul fölénk, mint szájpadlás, a menny:

begyulladt boltozat, nyálgleccserek, -

nazális szél szipákol odafenn.

Az Isten téli szájában megyünk,

nyúlós latyakban, körbe-körbe, és

fogyunk - kenyér-szalonna katonák -,

menetelésünk: veszteglõ veszés.

De csak megyünk elõre, körbe, bátran

- világ-kígyónk farkába harapott -,

megyünk, megyünk, egy óriási szájban

lágyan forogva - ínyencfalatok;

amíg fogy egyre, elfogy már alólunk

a föld, a kõ s a benne rejtezõ

érc s kõolaj - a hús, a zsír, a só: mind,

mikbõl a Semmi lakomája fõ.

II

Zörög a fény, az égi sztaniol.

Bontogatják a megavasodott

bonbont - a Földgolyót - az angyalok;

nyáluk csurog, s kialszik a Pokol

egy percre, - ámde máris újralobban

s cukortól kéken ég a kárhozat

(mint akta új lapján az áthozat);

olt s szít az édes nyál, ha tûzbe pottyan.

Zörög a fény, a gyûrt ezüstpapr;

golyóba gyúrni - Nappá - régi móka, -

éj-csokoládénk épp olyan csalóka,

mint hámozatlan túlfelén a pr.

Csillag vakít, bolygói fénylenek:

Tejút-karácsonyfánk áram alatt...

Megrágnak, Föld, az égi tejfogak,

angyali óvodák emésztenek.

Zörög a fény, hengergetik javában

a sztaniollá fémesült reményt, -

a doktor Isten kitöltötte vényt

nem váltják be a földi patikában.

III

Gyerekkoromban felszöktem gyakorta

a padlásra, hol a dió lakott

kosárban, összeöntve nagy halomba,

mint teremtés elõtt a csillagok

s bolygók. A tartógerenda tövén,

fagy- és porszagban, még nem bejglibe

darálva, még nem nyúlós tésztafény

hájjal bekent göngyölegeibe

tekerve, tornyosult a lakoma

nyersanyaga; s az élesztõ: a Szent-

lélek üvegbúra alatt pihent

a boltban még, mely a Mennybolt maga.

Egy-egy diót - bolygót vagy csillagot -

szétroppantottam lopva - Lucifer

a nagy kosárból épp így lopkodott,

bár tudta õ is: fenekére ver

az Úr, ha rájön. Szégyelltem, de nem

állhattam ellen. Édes Istenem,

elnézed-é, hogy süteményedet

megdézsmáltam elõre, rossz gyerek;

s felnõttkoromra morzsa sem maradt

üdvösségembõl Ûreged alatt.

Égi zsebóra

Ha felpattan a nappal nikkeles

hátlapja, és elénk tárul az égi

zsebóra: csillag-fogaskerekek,

tejút-rugók villódznak; s nézi, nézi

az Órásmester, felcsippentve, mint

lupét, a Holdat; s én is idelenn

találgatom - mért késik vagy siet?

Mint hidegben a sínek, a Jelen

miért húzódik össze, míg a Múlt

habzó teje a lábasból kifut,

és rákozmál a Jövõ plattnijára, -

kapargathatod késsel is, hiába.

Felpattintja a nappal nikkeles

hátlapját Isten, kezébe veszi

a kronométert, piszkálgatja, majd

fejét csóválja, és zsebre teszi.

S a dohánymorzsák, a pipaparázs-

égette fekete lyukak között

ketyeg a Menny, s ide-oda gurul

Jézuska üveggolyója: a Föld.

Kerti óda

Giliszták, eleven, tekergõ

cipõfüzõk, ti! a rögök

bakancsát hogy tartjátok össze?

Hogy szét nem mállott még a föld,

s fák lépegetnek benne nyárba

tavaszból s õszbõl tél fele,

rózsás zsinórok, hála, hála

tinéktek! ezzel van tele

a szívem, mg a kertet ásom,

miközben tûz reám a nap,

s eszembe villan - tán a mennybolt

gilisztái a sugarak, -

a kékséget furkálva egyre

(ezért oly porhanyós a lég)

lehullnak végül fára, gyepre,

és féreg-testük ott elég.

Elégedett az égi kertész,

és tán a mennyek susztere

is, ki a legfénylõbb sugárral

Isten bakancsát fûzi be.