AZ APOKALIPSZIS SZAKÁCSKÖNYVÉBÕL
Örökség
Lágy részeit az angyalok lerágták:
meszes-fehér koponyaként borul
reánk az égbolt, és szemüregén
hol nap süt át, hol ólom-hold vonul;
élünk alatta, korhadó világban,
fogaiból bányászva érceket,
s nem tudjuk, hogy e koponya kié,
s nem sejtjük, hogy csak vágyak, érzetek
voltunk: Teremtõnk gondolatai,
míg élt, - de mára lecsupaszodott
Tejút-gerince, s éles csontszilánkok
a foszfor-villogásu csillagok;
s agyveleje, mely szétfolyt, elrohadt,
hajnalban a talajból felszivárog, -
eltévedünk ködgomolyaiban,
s érezzük: örököltük e világot;
élõsködünk, s nemcsak mi, ámde fenn
az angyal-regimentek is, - miénk lett
a bomló, édes, rég kihûlt tetem;
zabáljuk hát, mg át nem jár a méreg.
Sirálytó
(Olvastam, hogy Ferenc Ferdinánd fõhercegnek Chlumetzben volt egy tava, ahol egyszer egyetlen délelõtt 1600 sirályt kapott puskavégre.)
Úgy tetszik most: sirálytó a világ,
s partjáról Isten - Ferenc Ferdinánd -
lõdözget ránk, - és ebben az a jó,
hogy õt is leteríti Gavrilo.
Igaz, hogy akkor széthull odafenn
és idelenn a Világegyetem, -
mindegy - sirályok, szerteröppenünk,
s vagdosva egymást, ölünk s öletünk.
Az Apokalipszis szakácskönyvébõl
I
Megyünk az olvadás fegyverzajában,
mint harctérre vezényelt katonák,
magába harapó zsíroskenyéren -
hóolvadásos rétkaréjon át.
Az égre kúszó alkony-nyelv ledér
Ízlelõbimbóin a dér
porcukrát, délután ködtejfelét
átjárja szurdik-ínyfalból a vér
szivárgó, édes nedve. Homorún
borul fölénk, mint szájpadlás, a menny:
begyulladt boltozat, nyálgleccserek, -
nazális szél szipákol odafenn.
Az Isten téli szájában megyünk,
nyúlós latyakban, körbe-körbe, és
fogyunk - kenyér-szalonna katonák -,
menetelésünk: veszteglõ veszés.
De csak megyünk elõre, körbe, bátran
- világ-kígyónk farkába harapott -,
megyünk, megyünk, egy óriási szájban
lágyan forogva - ínyencfalatok;
amíg fogy egyre, elfogy már alólunk
a föld, a kõ s a benne rejtezõ
érc s kõolaj - a hús, a zsír, a só: mind,
mikbõl a Semmi lakomája fõ.
II
Zörög a fény, az égi sztaniol.
Bontogatják a megavasodott
bonbont - a Földgolyót - az angyalok;
nyáluk csurog, s kialszik a Pokol
egy percre, - ámde máris újralobban
s cukortól kéken ég a kárhozat
(mint akta új lapján az áthozat);
olt s szít az édes nyál, ha tûzbe pottyan.
Zörög a fény, a gyûrt ezüstpapr;
golyóba gyúrni - Nappá - régi móka, -
éj-csokoládénk épp olyan csalóka,
mint hámozatlan túlfelén a pr.
Csillag vakít, bolygói fénylenek:
Tejút-karácsonyfánk áram alatt...
Megrágnak, Föld, az égi tejfogak,
angyali óvodák emésztenek.
Zörög a fény, hengergetik javában
a sztaniollá fémesült reményt, -
a doktor Isten kitöltötte vényt
nem váltják be a földi patikában.
III
Gyerekkoromban felszöktem gyakorta
a padlásra, hol a dió lakott
kosárban, összeöntve nagy halomba,
mint teremtés elõtt a csillagok
s bolygók. A tartógerenda tövén,
fagy- és porszagban, még nem bejglibe
darálva, még nem nyúlós tésztafény
hájjal bekent göngyölegeibe
tekerve, tornyosult a lakoma
nyersanyaga; s az élesztõ: a Szent-
lélek üvegbúra alatt pihent
a boltban még, mely a Mennybolt maga.
Egy-egy diót - bolygót vagy csillagot -
szétroppantottam lopva - Lucifer
a nagy kosárból épp így lopkodott,
bár tudta õ is: fenekére ver
az Úr, ha rájön. Szégyelltem, de nem
állhattam ellen. Édes Istenem,
elnézed-é, hogy süteményedet
megdézsmáltam elõre, rossz gyerek;
s felnõttkoromra morzsa sem maradt
üdvösségembõl Ûreged alatt.
Égi zsebóra
Ha felpattan a nappal nikkeles
hátlapja, és elénk tárul az égi
zsebóra: csillag-fogaskerekek,
tejút-rugók villódznak; s nézi, nézi
az Órásmester, felcsippentve, mint
lupét, a Holdat; s én is idelenn
találgatom - mért késik vagy siet?
Mint hidegben a sínek, a Jelen
miért húzódik össze, míg a Múlt
habzó teje a lábasból kifut,
és rákozmál a Jövõ plattnijára, -
kapargathatod késsel is, hiába.
Felpattintja a nappal nikkeles
hátlapját Isten, kezébe veszi
a kronométert, piszkálgatja, majd
fejét csóválja, és zsebre teszi.
S a dohánymorzsák, a pipaparázs-
égette fekete lyukak között
ketyeg a Menny, s ide-oda gurul
Jézuska üveggolyója: a Föld.
Kerti óda
Giliszták, eleven, tekergõ
cipõfüzõk, ti! a rögök
bakancsát hogy tartjátok össze?
Hogy szét nem mállott még a föld,
s fák lépegetnek benne nyárba
tavaszból s õszbõl tél fele,
rózsás zsinórok, hála, hála
tinéktek! ezzel van tele
a szívem, mg a kertet ásom,
miközben tûz reám a nap,
s eszembe villan - tán a mennybolt
gilisztái a sugarak, -
a kékséget furkálva egyre
(ezért oly porhanyós a lég)
lehullnak végül fára, gyepre,
és féreg-testük ott elég.
Elégedett az égi kertész,
és tán a mennyek susztere
is, ki a legfénylõbb sugárral
Isten bakancsát fûzi be.