DÖBLING
Ilia Mihálynak
'S nem különben, mint a' kiégõ üstököscsillag iszonyú forgásában se határt se utat nem tart, de mint átok a' végtelen üregben maga magát emészti 's napsystemákat rendt meg, ugy bolyong czél 's törvény nélkül a hazátlan, hiv jobbágyokat csábt el, megelégedett polgárba nyugtalan bizalmatlanságot önt 's végre maga kétségbe esvén nem ritkán önkezivel végzi örömtelen éltét.
(Széchenyi István: Hitel)
Vannak, akik azt mondják: az ember ebben az életben sohasem tudhatja, vajon halála után elkárhozik-e, vagy sem, én sem tudhatok tehát semmit elõre. Ezeknek azonban ezt válaszolom: megnyílt elõttem az ég, és az Orion csillagképében ugyanolyan világosan olvashattam, mint a saját lelkiismeretemben, hogy én itt a földön meztelenül, a végsõ kétségbeesésben, a saját szennyemben fogok elrothadni és tönkremenni, hogy a másvilágon az örök kínra ébredjek, s ezeket a kínokat nem a kicsiny Föld, hanem a csillagok és a világmindenség dimenzióihoz mérten fogom szenvedni egyre növekvõ mértékben, amihez képest a saját nyelvem kiharapása valóságos gyönyörnek számtana.
Ó, Isten, miért is születtem én, nyomorúságos féreg, miért is emelkedtem ki a semmibõl?
(A döblingi önvallomásokból)
I
Éjszaka van magamra hagytak végre
az orvosok az ápolók sehol
körülnézhetek Döbling ez vagy Magyarország
vagy a Döbling-Magyarország-Pokol
Csend van tán Isten elharapta nyelvét
csillag sem csikordul tengelyén
hallgass te is aludj Széchenyi István
legnagyobb magyar szerencsétlen gazfi én
Beh jó hogy el van zárva minden ablak
beh jó hogy itt benn minden óra áll
míg így marad nem férkõzhet be hozzám
a park ösvényein settenkedõ halál
Éjszaka van magamra hagytak végre
az orgyilkosok árulók sehol
körülnézhetek Döbling ez vagy Magyarország
vagy a Döbling-Magyarország-Pokol
II
Aludj aludj ne ébredj fel soha
a hold ezüstlõ ingalapja lassan
lengjen csak a részvéttelen magasban
tebenned végre minden óra áll
nem láthatod hol erdõkkel sötétlik
mint ágyékszõrzettel a láthatár
megnyílt a menny és méhébõl kihullott
s már éhesen bõg a kisded halál
nem hallod mert számodra nincs halál
hallgass csak és szorosra zárd a szádat
különben belsõ éjed szerteárad
és nem lesz többé napja a világnak
nyugodj meg Döbling anyaméh s te a
Sátán magzata el ne hagyd soha
csak ringatózz az alkony vérpiros
homályában megszületned tilos
aludj a percek gyertyái kioltva
Döbling vén embriója és bolondja
aludj aludj felébredned tilos
III
Mióta ülök e karszékben nem tudom
Magyarország nincs többé már csak bennem él
ülök hát mozdulatlanul nehogy elrebbentsem folyóit
a havasok cukorsüvegét föl ne nyalják
a hajnalok ülök csak mozdulatlanul
a függönyök elvonva nem hallhatom a závárzatok
zörgését ülök csak és ringatózom
mint egykor rosszul ácsolt tutajon az Al-Dunán
bolond-sityakom félrecsapva hetykén ülök és ülök
a holdfény hágcsója elõtt csak fel kellene állnom
s megindulhatnék fölfelé elhagyhatnám örökre
e világot e poklot ám én szólitom
szolgáimat még szorosabbra azt a függönyt
ne lássak semmit ne lássam a semmit
mi is lehetne még az ablakon túl
Mint a kiégõ üstökös mely iszonyú
forgásában se határt se utat
nem tart de átokként a végtelen
ûrben maga magát emésztve nap-
rendszereket rendt meg úgy bolyongnak
cél s törvény nélkül a hazátlanok
most én is így bolygok fényt vérzõ csillag
és iszonyú csóvám forog forog
Mi is lehetne még az ablakon túl
ne lássak semmit ne lássam a semmit
még szorosabbra azt a függönyt szólitom
szolgáimat a világot a poklot
elhagyhatnám örökre és megindulhatnék fölfelé
a holdfény hágcsóján csak fel kellene állnom
s csak ülök és ülök bolond-sityakom félrecsapva hetykén
s ringatózom mint egykor rosszul ácsolt
tutajomon az Al-Dunán s nem hallom a závárzatok
zörgését felnyalják a hajnalok
a havasok cukorsüvegét elrebbentették folyóimat
Magyarország csak bennem él nincs többé nem tudom
mióta ülök e karszékben iszonyú
forgásomban se határt se utat
nem tartva magam magamat emésztve
cél és törvény nélkül bolyongva mint
kiégõ csillag Isten eldobott
kesztyûjét csóvámat vonszolva a
végtelen ûrben mozdulatlanul
ülök csak ülök karszékemben és
szemem lezárva ajkaim lezárva
IV
Egy hosszú-hosszú kátránnyal befestett
deszkakertés és elõtte a
sikátor ernyedt magatehetetlen
porában futkározó kutya
Sovány gacsos lábak fakóvörös szõr
ernyõvázként nyló-csukódó bordák
Nápolyban láttalak vagy Debrecenben
te loholtál le és föl Magyarország
Mit kutakodtál boldogabb fogakkal
lerágott Európa-csontokat
szaglásztad félszegen az éjszaka
kátrányával bemázolt Mennyország-falat
De rés sehol de rés akkorka sem
amin egyetlen csillag fénye át-
türemlik szûkölünk csak Európa
küszöbeitõl elvert kutyák
Rohangásztál le-föl mg meg nem untad
mindegy Nápolyban-e vagy Debrecenben
aztán elült a fölvert fénytelen por
elkullogtál a szürkületben
V
Döbling Döbling éjfélt üt az óra
összeér két villám-mutatója
Döbling Döbling Döbling dõl a zápor
reszket a föld varangy-iszonyától
megrázkódik holtjait kihányja
csontszilánk-esõ zuhog a tájra
Döbling Döbling éjfélt üt az óra
összeszikrázik két mutatója
bokor-csontparipát regulázva
lovagol az erdõk õszi váza
hadonásznak ördögmancsok ágak
angyalhaj-viharba markolásznak
Döbling Döbling Döbling dõl a zápor
reszket a föld varangy-iszonyától
poklok és a mennyek összecsapnak
villám reccsen és kettéhasadnak
felhõ-angyalingek angyalborda-
xilofont ver a sátáni horda
harangszoknyák alá nyúl a dögnép
kitépi a kongás ágyékszõrét
Döbling Döbling éjfélt üt az óra
összeforr két villám-mutatója
súlyos kriptafedelét a holdnak
félrehengertették a holtak
s mélyébõl sivalkodva kitörnek
az Orion-csillagbeli szörnyek
elözönlik a levert vidéket
Haynau- és Bach-pofáju rémek
Döbling Döbling Döbling dõl a zápor
függöny lebben ablakom kitárul
s bandái a felbõszült dögöknek
rozzant karszékem körül pörögnek
orromat fricskázzák és röhögnek
s óbégatnak te tetted te tetted
te aki e népet fölemelted
tenkezeddel srba is te lökted
Döbling Döbling éjfélt üt az óra
csótányként bagzik két mutatója
s mg összetapadnak büdös kéjben
seregek rohamoznak az éjben
ágyú morran és dörög a dobbõr
jönnek föld alól és fellegekbõl
a vetések lángtalppal taposva
sercegve ég az Isten-borosta
Döbling Döbling Döbling dõl a zápor
csárdás döng a föld-ég reng a tánctól
röpülnek a párok vgan ropja
akasztott emberrel a bitófa
dübörög a csárdás lángban állnak
villámsújtva a nagycenki hársak
Döbling Döbling éjfélt üt az óra
elszenesedik két mutatója
Döbling Döbling Döbling dõl a zápor
megrázkódom varangy-iszonyától
Döbling Döbling megszökött az Isten
pisztolyon az ujjam mint kilincsen
Döbling Döbling Döbling angyalborda-
xilofont ver a sátáni horda
Döbling Döbling köröttem pörögnek
Haynau- és Bach-pofájú szörnyek
Döbling Döbling Döbling dõl a zápor
dübörög a tánc a deszka lángol
Döbling Döbling összekapaszkodva
angyallal az ördög ropja ropja
Döbling Döbling Döbling körbefognak
s óbégatnak rémek és a holtak
te tetted te tetted és röhögnek
fölemelted srba is te lökted
zápor dõl a pokol tüze lángol
LUCSOK S PERNYE MARAD A VILÁGBÓL
VI
Mióta ülök e karszékben nem tudom
elmúlt az éj és elszállt a vihar
virrasztásommal Isten mit akar
azt sem tudom élem vagy álmodom
és csigaként tapogatózva lassan
mászik már elnyûtt függönyeimen
a hajnalfény a nyálkás förtelem
s minden a megszokott elunt alakban
rószerek s a könyvek szétdobálva
az asztalon a pohár peremére
mint tüdõbeteg felköhögött vére
vörösbor szárad sarkukig kitárva
az ablakaim de már nem az éj
poklára nylnak messze-messze jár
a zivatar a kísértõ halál
s nincsen pokol mert nincsen semmi sem
nem fegyver csörren és nem ló dobog
nap-zsandár váltja csak hold-silbakot
nincsen pokol mert pokolibb a menny
Mióta ülök e karszékben nem tudom
már elhalványult rég az Orion
elszállt az éj elmúlt a zivatar
virrasztásommal Isten mit akar
virrasztásommal Isten mit tehet
aludnék már s tudom hogy nem lehet
vén embrió Döbling méhébe zárva
ki szülhet engem újra e világra
Mint a kiégõ üstökös mely iszonyú
forgásában se határt se utat
nem tart de átokként a végtelen
üregben magát emésztve halad
kiégõ csillag ezt az aluvó
naprendszert újra megrendtenéd
aludj inkább és hunyj ki jeltelen
amg a virradat vörös csuklyás bakó
az égi vérpad grádicsára lép