FARKASOK ÓRÁJA

Esõs tavasz

Hetek óta esik, hetek óta

csukaszürke az ég.

Katonák menetelnek, a nóta

ugyanaz, ami rég.

A rügyek kibomolnak, a lombok

üde zöldje virul.

De az árnyak, a gondok, a rongyok

hada is kivonul.

Kenyeret kotorász a kukából

a biciklis öreg.

Teli szatyra a cmer a zászlón, -

hol a régi szinek?

Parizer, nem a vér, a piros ma,

a fehér meg a géz;

s mi a zöld? Kenyerünkbe torozva

bevonult a penész.

Hazamennek a büszke vadászok,

kiürül izibe'

a vadon, - s ki magaslesen állott,

lesi, elviszik-e?

Szopogatja a zápor a fákat:

csak a csontja maradt

ama tegnapi, dús lakomának.

Meg a csonka falak.

Adu, ász kitertve - kifosztják,

aki nyerni akar.

S kiterítve - halott ez az ország?

S a világ ravatal?

Ma akadnak, a tort akik állják,

de utána vezekl-

eni kell, ha - benyújtva a számlát

jön a fin de sicle.

Csupa rom, csupa rím, csupa omlás

ez a vers, - magyaros

csak a rög, csak a rag, csak a romlás,

s noha nyers, takaros.

Hetek óta esik, hetek óta

kiderül, beborul.

De hiába ujul meg a nóta:

ami régi, se új.

1989. május

Századvégi szonettek

1

Esõ zuhog - nyeli a sok csatorna

s szétköpködi a menny hideg vizét;

villámlik - sárkány óriási torka:

lángoktól kormos és dagadt az ég.

Ugratja kõlovát Szent György, a város,

a dögre templomtornyokat szegezve, -

ha átdöfné, a rút sebbõl ragályos,

megromlott vér, genny, kénsav permetezne.

Váratlanul jött e vihar, letépte

Noá bárkáját is, pedig beléje

még csak a szú-pár költözött be, - ó,

mi lesz velük, ha majdan partra szállnak?

Lel-e uszadékfát az Ararát vad

csúcsán a szú-civilizáció?

2

Terülj-terülj asztal volt a világ.

Kemenceként duzzadt a város: benne

kalácsfonat futott a végtelenbe;

a Fõtér jószagú sütõlapát.

Zabáltunk hát, amg tartott a készlet;

tej-méz folyók és porka hó: cukor;

a térkép volt az étlapunk, s komor

fõpincér állt hátunk mögött: a végzet.

Csak ennyi volt? S a vérmocskolta abrosz...

E földi lakomát dicsérte Pangloss.

S miért ne? Hiszen itt legjobb a konyha.

S az Eszme? Egérfogóban szalonna.

De asztalt bont, feláll a jóllakott

század, s búcsúzva szellent egy nagyot.

Õsz van az ûrben

Hullnak a barna-piros levelek,

leválva a nyár faláról,

mint elhagyott öreg kazánról

festék- és rozsdarétegek.

Hullnak a barna-piros levelek;

a fára varjú száll, s hogy összetörje,

csõrébõl koponyákat ejt a kõre,

s fal édes agyvelõt: dióbelet.

Hullnak a barna-piros levelek,

ágak közt átszitál a kék üresség:

száraz avarra üvegcserepekként

Isten halott tekintete pereg.

Hullnak a barna-piros levelek,

hull a világ, és hullunk véle mi,

nedvét kiszvó levéltetvei;

õsz van az ûrben, a vég közeleg.

Farkasok órája

Felébredek.

A takaró lidérce

kilobban, újra csigaház-fehér,

s nem moccan többé. Becsapott az álom:

nem volt s nem is leselkedik veszély;

csak összecsúszkált s szarva gombszemével

nagyon soká meredt reám az éj;

de nyála - utcalámpa fénye - szárad,

foltot se hagyva, szõnyegén szobámnak.

Felébredek.

Most kellene kimennem

vizelni, inni, s a paplan alá!

S nem mozdulok... A vekkeróra jár,

közeleg-távolodik, mint a sínen

elkattogó, vörös tehervonat -

és murva-másodpercek hullanak

a töltésszélre... Ajtómat bezártam;

a fridzsiderben ébred csak az áram,

s vonít fel - tolvajt álmodó kutya -,

de tejhez, sajthoz, parizerhez ér

nyelvével, és ha mindent végigízlel,

elalszik újra - elméje fagyott

rekeszeiben a gondolatok

oly rendezettek, hogy szinte irigylem.

Felébredek.

Az éj végére jár;

tudom, a farkasok órája ez.

Az ablakon csontujjal ág neszez,

de senki más! Nem gyilkosok loholnak,

markolva pisztolyt, kést - a mát a holnap

felváltja csak, nem felkoncolja, bár

ki tudja? Mégis, oly jó lenne tudni -

mit is? Hogy meddig tart e rettenet,

s mért félek úgy, mért nem tudok aludni,

ha farkasok óráján ébredek?

Felébredek.

S úgy kerülget az álom,

mint robbanóanyag-raktárt az õr;

gyújtózsinóron - minden idegszálon -

a félelem lidérclángjai kúsznak -

magam a detonáció elõl

hová is menekítsem, hova fussak?

Egy keskeny, ûri résbe e világból

kisurrannék - de Pallasz szürke baglya

lelkem iramló egerét bekapja,

s még mielõtt az égbe visszahussan,

mint szõrcsomót, kiöklendi magából.

Felébredek.

Ma is, mint minden éjjel.

Tudom, a farkasok órája ez.

Áram vont fel, csontos ág neszez,

s kilobban paplanom gyûrött lidérce;

a szõnyegen a lámpa csiganyála,

síkos derengés dermed rá szobámra;

és jár a vekkeróra: vak vonat,

vakog az alvadtvér-zakatatak;

s markolva pisztolyt, kést, gyilkos lohol

álmom sikátorában valahol;

s Pallasz baglyának hányadéka, én

görgök, rút szõrgolyó, a föld szinén;

s törött ezüstmaszk: utcalámpa-rom

csillámlik jéggé dermedt arcomon.

Felébredek.

Már hamujába roskad

az éj.

Uram, irgalmazz farkasodnak!

Képeslap 1965-bõl

Mészöly Miklósnak

Ültem a mélyzöld eternitlapos

konyhaasztalnál s néztem, hogy a domb

mögé - az ûrbe - úgy bukik a nap,

mintha a világ vége volna ott;

s hol elsüllyedt, a felforralt sötétbõl

kimenekültek mind az angyalok,

félig megfõve már, - kendermagos,

fehér és barna szárnyak seregétõl

tarkállt a téli alkonyati ég;

csapkodtak, ám a köd-vattázta lég

elnyelte vad kavargásuk zaját,

csak szárnyhegyük koppant meg néha zárt

ablakomon, majd kékes fényre gyúlt

az üveg, és a pára, jégvirág

hártyáján fölfénylett az esti város:

egyszerre láttam most a Bartinát,

Baktát, Csatárt, a Jobb- s a Balparásztát,

a Sédet és a Vasuti Fasort,

s a bérházat, hol az a lány lakott,

akit nem mertem megszóltani;

és mindent megtöltött az angyali

szárnyverdesés, a hangtalan beszéd, -

láttam, hogyan szélednek szerteszét,

ksérnek át a pallón részeget,

csittanak elmérgesült vitát,

szórnak csipetnyi sót a bablevesbe,

s szerelmespárnak juttatnak szobát,

a nagymamát templomba küldve este;

láttam, hogy szunnyad el a kisgyerek,

ha anyja vállán át föléhajol

egy rézveres, de békés angyalorr;

az állomásra épp bezakatol

a vicinális Tolna-Mözs felõl,

s a forgalmista posztján, ott is egy

vasutassapkás angyal tiszteleg,

tollairól a zúzmarát lerázva;

ekkor fogtam fel: angyalok lakása

Szekszárd - a városom s a városod,

de csak amíg a hó, az éj, a csönd

párnázza, elfedvén a nappalok

lótás-futását, otromba, rekedt

lármáját, kútláncként csikorduló,

de hazugságot felvonó szavak

csörgését, - újra tó a Csörge-tó

halott vizének jégkérge alatt,

a régi házban verset ír Babits,

Liszt zongorázik Augusznál, s szikáran

Ülsz a sarokban s hallgatod te is...

Nem tudok rólad, félig tiltva vagy,

és nem tudom még, hogy Te vezeted

a leforrázott égi sereget:

megrontott mézü múlt napok hadát,

de már elõre megmosolygod a

Megbocsátás suta õrangyalát.

Õszi esõzés

Pálca-esõk verik, ázik a puszta,

duzzad az úton a sár;

csörgedezik patakokban a lusta,

szürke habú mocsok-ár.

Ázik a gát, hasadozva leválik,

omlik a vízbe a part,

ólom-esõkben a város elázik,

nyirkos a házfal, a park.

Koppan a földön a gesztenye gombja, -

inge kinyílt, csupa rongy;

vissza ki varrja a gombot a lombra,

nincs se szabó, se bolond.

Szálas esõ pereg: égi spagetti, -

tála a tér, köd a szósz,

falja csatornanyilás. De a resti

sörszagu mennybe hajóz.

Nyelve a járda kövére fityeg le -

mit motyorász a plakát?

mintha a fal maga jönne, lihegve

elpanaszolni baját.

Állnak a hdon a gépkocsik, ott fent

nincs ma beút, se kiút...

Buksza-üres szemü nénike töpreng:

holnap ebédre mi jut?

Búvik a méhe, ha fordul a naptár, -

méze-kifosztva ugyan,

ám ura híg szirupával a kaptár

télire még teli van.

Hát mi, ha int az idõ, hova bújjunk?

Bárha begyûjtve a méz,

még beledugni se tudjuk az ujjunk,

hogyha hibádzik a pénz.

Lágy ez a vers, puha ritmusa altat,

s mint az esõ, betert;

ágy ez a vers, aki benne elalhat,

álmaival betelik.

Pálca-esõ zuhog, ázik az elvert

város, elönti a sár;

gennye fakadt ki a régi sebeknek,

s máris az új sebe fáj.

1990. november