FEGYVERLETÉTEL
TEMESVÁR. DÓZSA TÁBORA
Holnap - szügyig húsunkban
gázolnak úri mének.
Egy éj - s a virradat tüzes
billoggal csontig éget.
De ma - ma gyõztesek vagyunk,
jövõtlenek, de bátrak.
Hazudj hát még szebben, papunk!
Erjedj borrá, gyalázat!
Holnapra elvégeztetett:
bakó, bilincsek, börtön.
Hadd higgyük hát - ma még lehet -,
országunk volt e földön.
Ha gyõzünk - tán a gyõzelem
fordul majd ellenünk.
S ha nem - kitépett nyelvemen
dadog tovább hitünk.
Ha gyõzünk - vértõl részegen
királlyá tesszük Dózsát.
S ha nem - hát egy marad velem,
holtunkig osztva sorsát.
Vetéseket arat a tûz,
erdõn karóvá ég a fa...
Egedbõl nézz le ránk s utolszor
hazudj nekünk, Isten Fia!
1514
Hol arcomat megmerítettem
virradatkor, bedõlt a kút.
Tükörképem most lenn, a földben,
siratja az elhamvadt falut.
Szelek pányváján messze kószál
sorsomtól elkötött lovam.
Bújdosni így is jó leszek már
és Istenként asszonytalan.
De nem görbítem vissza mégsem
az envéremtõl sáros kaszát.
Inkább dobom a gabonába:
hullassa termõ bánatát.
Megyek toportyánnak, bokornak,
mg embergúnyám lelkemig szakad.
Megyek - s füvekkel, fákkal megosztom
növénnyé torzult árnyamat.
VÁLTOZATOK EGY KURUCDALRA I.
Zöld erdõ harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél.
Zöld erdõ harmatában
gázolt a ló alattam...
Édes Hazám, ki bûne,
hogy Benned nem maradtam?
Havas táj vicsort rám,
bújdosni kell halálra.
Bércek szaggatta kendõ
Magyarország határa.
Ki int vele? Ki intne?
Talán ha nem suhánggal...
Füttyömre nem felel már
lóhorkanás, madárdal.
Zöld erdõ harmatává
hívesül veritékem.
Piros csizmám nyomából
toportyán nyalja vérem.
VÁLTOZATOK EGY KURUCDALRA II.
Kikericsek lilája - holtak
földbõl kiöltött nyelvei.
A vadvizek rongyát a zápor
vasszürke cérnával szegi.
Hazámba bújdosom hazámból.
Istennel ámítom magam, -
de rothadó húsába gázol
sár-béklyós, elkínzott lovam.
Mondogatom - csak megmaradni!
Tavaszodik már a vidék.
A hóvirág - imára? késre? -
lehajtja reszketõ fejét.
Hazámba bújdosom hazámból,
ünnepek üszkével teli.
S ingemet asszonyom: a zápor
vasszürke cérnával szegi.
PRÉDIKÁTOR-ÉNEK
Ím, két lélegzetvételed
között a csend vagyunk, Uram!
Sorsunkká dermed némaságod -
fordítsd ránk kegyelmed, ha van!
A meggyötört arcú vizeknek
is kín, ha kiürült egek
tükrei csak. Ezt lássuk eztán
óvó tekinteted helyett?
Mint félig béna nyelv, sajogva
forgunk az éj szájüregében,
még motyogunk, kemény fogakba
ütközve, túl minden reményen.
Tárgyakká hûlnek a szavak
és tömlöcfalakká a tárgyak,
és szétszór közönyöd alatt
bennünket s elfelejt e század.
PETÕFI
Piros zászlók, világszabadság -
pipacs gúnyolja versemet.
Hazámmá rothadok - akárki:
barát vagy ellenség temet.
Megfulladsz vélünk, Magyarország,
minden folyód kötél, hurok.
Ledöfködik kozákdzsidával
erdõidet a záporok.
Egymásra rímelõ virágok:
sárgára sárga, kékre kék...
Mit meg nem írhatok, a dalt
teremné máris e vidék?
Piros zászlók, világszabadság -
pipacs gúnyolja versemet.
Hazámmá rothadok - ki engem
megtagad, õt tagadja meg.
VÖRÖSMARTY. 1850
I
A cserjés börtönrácsba horgad.
Már negyedik napja virrasztok
s nézem, az úton hogy vonulnak
szürkületté fakult parasztok.
Hogy hozzámvénült ez az ország!
Elerõtlenedtek a fák.
Ó, erdõk, falvak, ki parancsolt
vigyázzban állnotok tovább?
Dereng a kút ráncos vize:
garasra préselt unalom.
Nézek rá, mint a semmibe,
melyen még gyûrüzik dalom.
És megszállják az eget szürke
egyenkabátos fellegek...
Hogy hozzámvénült Magyarország!
Erdõk, fák, falvak, emberek.
II
Zsandárköpenyként gyûretik
a víz a szélben, - nádasok
õrláncai állják körül
a benne bújdosó napot.
E tó az ég kifolyt szeme
vagy Istené. Továbbmegyek.
A réten prokrusztész-kaszával
egyformára nyesett füvek...
Nyesettek? Így nõnek. Miért is
képzelsz oda erõszakot,
hol gyomként teremnek a bátrak,
s pipacsszinük is átkozott.
E tájhoz hozzáöregedni
lehet csak. Ráncos az idõ.
Bánatunk üres szemgödör - hiába
néz farkasszemet vélünk a jövõ.
VÁZLAT A VÉN CIGÁNYHOZ
1
Ki tette le a fegyvert
Világosnál? A versek?
A verseim?
Ki ûzött
e vadonba, ahol
minden levélrés
egy áruló szeme? Minden fûszál
kettétört kard. Minden lehullott
gally koldusok kiszáradt, alamizsnáért könyörgõ
karja. Minden zörej, még a lepergõ
levelek alig hallható
nesze is puskadördülések
visszhangja vagy a homlokba fúródó
lövés maga.
Ösvények hurkai
fojtogatják az erdõt.
Tisztássá irtódott a holnap.
Nincs menedék, fegyvertelen
csöndjét a rengetegnek ágak
pattogása töri -, pisztolyt emelnek
önmagukra a fák?
A rétek
már kezesedve
ringatják csendõrlovak árnyát.
A tó,
reszketõ varrólány, az ég
hóhéringét ráncolja gondosan
báli ruhák fodraivá.
E tájba
volna még visszaút, tudom.
2
Sortûz elé? Esõ kopog,
pergetve tompa dobverõit.
Fogaim közt virág vacog;
tán azt hiszi, havasok õrlik.
Zöld szárát rágom - keserûség
itatja át minden szavam.
De hát miféle havasok közt
õrölsz te engemet, Uram?
Mint én e gyomot, úgy szorítod
összezárt szádba sorsomat.
Csillogjatok keserû nyáltól,
virág-kínlódású szavak!
Oda az emberek vetése. -
Míg gyászba varrják az eget
az éj vastûi, rongy virágom
szorongatom és rettegek.
FEGYVERLETÉTEL
Azt hittük, sorsunk szálait
jövendõvé szövi e kor.
Megszõttek szõnyeggé, mire
a hódító tipor.
Harcolni? Itt, ahol a domb
s a rétek kendõjén a dér
a gyõzteseknek felkínált
só és kenyér?
Gyászunk sötétlik, mint a vérben
megalvadt rög feketesége.
Szétporladunk vagy eljutunk a
zsarnok szivébe?
Mint sziklák közt a tûz, lapuljon
fogaink mögé a nyelvünk!
Égessen, mit kimondani
nem lehet, legalább mibennünk!
VÉGVÁRI DAL
Csend támadt - a feldúlt vidékrõl
a zivatar már elvonul,
s ágak nyérõl vicsort ránk
esõcsepp-fogsorral az Úr.
Végigezüstlik a tócsán
a rettegés, szellõ ha rebben.
Hõköl a ló... Továbbereszt vagy
szétszaggat bennünket az Isten?
A rongyos, megfakult mezõket
rólunk, Uram, letépheted -
Magyarország határait
ránk rajzolták a sebhelyek.
Annak oltalmazzuk, ki tõlünk
elhódtotta - legalább
kardunk élén csillogjon ez az
esõcsepp-gyöngysoros világ!