TÁJKÉP FOHÁSSZAL

Post aetatem vestram

- jegyzetek egy fordításkötethez -

Ezerkilencszáznyolcvannyolc telén

egy nagy sötétlõ erdõbe jutottam;

már túl lehettem életem felén

(vagy mégsem? így reménykedem titokban);

se igaz út, se csalfa messzi fény,

csak egy a biztos: Brodszkijt fordítottam,

ki számüzött, mint enmagamban én,

de boldogabb, mert én itt, õ New Yorkban;

emlékszem: hetvenegyben ott, a Né-

va nyirkos partján Post aetatem nostram

- latin nevû - poémáját elém

letette egy boglyas fiú a roppant,

Nyevszkij proszpekti ház emeletén;

egy japán diáklánnyal jártam ottan,

orosz szakos volt, most Párizsban él

barátommal, ki... eleget locsogtam

e tárgyról épp, de - ha már belefogtam -

hadd mondjam el: magyarra áttevém

e verset a minap, s nem is titokban, -

bizony, nem hittem volna akkor én

(bocsánat, hogy két rímet visszahoztam);

hol is tartottam? nyolcvannyolc telén

a hetvenegyes évbe így jutottam

vissza - virult a genszek, és remény

se volt, hogy egyszer az archívumokban

elsüllyedt akták - post aetatem vestram -

elõkerülnek, feldereng a fény,

s ex oriente Szamara de lux-ban

gördülnek új gen(min)szekek felém...

Örvendezünk hát, és nem is titokban,

de kis szobánkban, nyolcvannyolc telén

(ne számold, mennyi rímet visszaloptam);

elég is ennyi - némulok, szegény

magyar, ki - hetven éve már - sarokban

térdeplek Európa szegletén.

Mágikus szonettek

Pierre de Lorraine (1649-1721) nyomán

1

Végy egy palackot, tedd belé a rózsa

magjának eleven kivonatát,

hamvaszd el, aztán hûvös harmatát

egy nyári éjnek gyûjtsd a lombikodba,

s párold le, majd a hamuból kivont sót

a harmat párlatával összegyúrd,

zúzott üveggel, bóraxszal bedugd

s gõzölgõ lótrágyára tedd a flaskót,

hagyd ott egy hónapig, amg megérik!

S ha duzzadón a kocsonyás anyag

feszíti már a szûk üvegfalat,

sikerrel jártál - napsugár ha éri,

palackodban, dús szirmokkal tele,

megjelenik a rózsa szelleme.

2

Végy egy palackot: önmagad, s beléje

tedd napjaid élõ kivonatát,

hamvaszd el, aztán súlyos harmatát

pergesse rá kihûlt szerelmed éje,

párold le, majd a hamuból kivont szót

az emlék párlatával üsszegyúrd,

az öncsalás bóraxával bedugd

az enszennyedtõl gõzölgõ fiaskót,

s feledd egy hónapig, amg megérik!

S ha duzzadón a dúlt emlékezet

már szûköl és feszti lényedet,

sikerrel jártál - napsugár ha érint,

elmédben, metaforákkal tele,

megjelenik a líra szelleme.

A negyvenedik év szonettje

Markó Bélának, Marosvásárhelyre

Betöltöttem a negyvenedik évet

és engem is betölt a negyven év

s reám ki ifju nem vagyok se vén

akár a rím úgy kancsalít a végzet

mindennek vége ez talán a kezdet

mi kezdetik talán a vég talán

amiért Babilon falainál

elmém karom egykor munkába kezdett

Babilon Déva Jerikó hiába

nem dõl nem épül kürtöm nyers szavára

ó Isten adj ha vagy megint erõt

a templom áll habár a nemzet omlik

s a nyelv akasztott kéklõ nyelve romlik

rothad hiába éles mint a tõr

Szonett és ellenszonett

Döbrentei Kornélnak

1

Az alkonyat sebtében felragasztott

plakátján átüt még a fény-csiriz

végigsimítja s elbiciklizik

a horizonton a plakátragasztó

és most fölöttem rózsás húsu felhõ

fény-ujjal éjlõ ágyékán matat

elbûvölõ a festett pillanat

s be kár hogy lassan szétfolyik a delnõ

nézek a lágyan fénylõ rajzolatra

s találgatom mit hirdet mire hív

a sok puha idom és kecses ív

mit kössek és mivel teljék a kamra

s mint új Noé a garatra felöntve

mily tósztot mondjak majd a Vízözönre

2

A cukormázként csillogó igéret

csipkék habok és nõi kellemek

elárasztják az alkonyi eget

de foszlik sebesen mi megigézett

s még sebesebben a nyolcvanas évek

díszletei a dezodorozott

hónalj-üléstermek az elnyomott

bûz amely átitatja még a véget

sötétedik a mennyekre ragasztott

plakát se látszik már a fény-csiriz

felszáradt rég az órán este tíz

minden kihalt a város szélinél

papírszeméttel hempereg a szél

s hol volt hol nem a vén plakátragasztó

Thészeusz

A labirintus én vagyok csalás

hogy léteznék útvesztõ bármi más

a bikaszörny is énbennem lakik

én álmodom vérgõzös álmait

és én vagyok kit fel kell falnia

én Thészeusz Athén királyfija

a labirintus én vagyok az éj

sötétje megtölt és csupán a kéj

villámai világítják utam

míg járom tévelyegve önmagam

s ha ez a fény is ellobban örökre

elmerülök a bûnbe és csömörbe

a labirintus én vagyok a kéj-

vágyó királylány fonala a vér

ereim éjlõ alagútjait

befutva a Minótauroszig

szívemig vezet s nincs tovább utam

vagy megölöm vagy felfalom magam

a labirintus én vagyok csak én

a kín a kéj a vaksötét a fény

magamra rontok én az áldozat

a hõs vagyok ki vasfegyvert ragad

s a szörny akit meg kell gyilkolnia

én Thészeusz Athén királyfija

Tájkép fohásszal

Vonul a szürke téli ég:

kopottas rógépszalag,

sorjáznak a havas vidék

lapján a halovány szavak:

tanyák, zúzmarakoszorús

gyümölcsfák, bokrok, csenevész

akácok és a szigorú s

ritmikus kerités,

vasút, ahol vonat robog,

villanva, mint a képzelet,

csapszéktetõ, min tántorog

a kémény-ékezet,

a jéggel - hályoggal - lepett

tehénszemû tavak,

a horhos és a nyárliget:

szavak, szavak, szavak,

szavak, s belõlük összeáll

a strófa - rímei rögök,

zárójel-szárnyú varjú száll

barázda-verssorok fölött.

Vonul a téli szürke menny, -

mögötte ki hajol

a gép fölé, mely szüntelen

cseng, sort vált, zakatol?

Talán te írod, Istenem,

a föld szinére versedet?

Hozzád fohászkodom - nekem

add meg, hogy benne rím legyek!

És hogyha rímnek engemet

elég tisztának nem találsz,

beérem azzal is - legyek

versedben asszonánc!