ISTEN FÛSZÁLA
DALOK HARMINCÉVESEN
I
A nyirkos égen fellegek:
penészes, süppedt szalmazsákok,
dér hull belõlük: fénytörek, -
beh sivár, Uram, a lakásod!
Itt varjakkal gombolt, fehér
köd-ingben vár reád a rét,
domb térdel, nyújt feléd esengve
imára kulcsolt jegenyét.
Hiába kérlelünk, Uram, -
világod ily hamar meguntad?
Ajtódra, látom, most akasztod
a biztosítólánc-Tejútat.
II
Csillagok, csillagok, Mennyország
kõkerítésén üvegcserepek,
elvérzik rajtatok a zsoltár,
Isten elébe nem mehet.
Bordáimat ki lajtorjának hittem
mennyekbe, most magamba visszahullva
nézem, hogy könyököl ki Isten
a holdra, mint homályló kocsmapultra.
Tenger és ég ablaktáblái között
vergõdõ légy volt énekem,
végtelenbõl csak a határtalanba, -
szavaim nem szabadulhatnak sosem.
A NAGY VADÁSZ
Poharát duhajul az ég
tükrébe vágta, és lõn éjszaka,
csak tükörcserép-csillagok, csak a
telihold csorbult szélû pohara
világít, ám ha gally reccsen, ha a
vadvizeket zápor hugyozza, Õ
jár-kél közöttünk, és szemeibõl
ólomsörét pislog, s mi kushadunk.
Mert tekintetétõl a nyúlprém
felbukfencezik kabátostul, és a gyertyaláng,
mint asszony a kéjben, felszítva ráng
fenséges horkantásai szelében.
Mert állunk mindenütt a négy
égtáj célkeresztjén, hiába
lengünk ki jobbra-balra, telibe találja
az utolsó szavunkat is.
Jár-kél köztünk a Nagy Vadász, az ég
tükörromja alatt, s iszákjából a megsörétezett
hajnalok vére a földre csepeg,
s éjszakává visszafeketedik.
POHÁRKÖSZÖNTÕ
A poharakban bealkonyodik
a vörösbor elkorhadtak a fény
mestergerendái hamarosan
fejünkre szakad a sötétség
a föld már síkos testtel a vihar
kezében vergõdik s mint kés alól
kipergett pikkelyek csillognak a tavak
villámok krétavonásaival
felíratik a palaszürke égre
egy láthatatlan kéz télete
EMELJÜK HÁT POHARAINKAT
mert többé nem fûzzük a prímás
vonójába a térkép lapjait
bankó helyett s malacformájú felhõk
szájukban hold-citrommal nem lebegnek
többé az alkonyatban mert mi lettünk
a tavak melyekbõl a hajnalt
kimerték s mi vagyunk az Isten
hóbefútta lábnyomai
a mi vérünk alkonyodik a borban
IGYUNK HÁT EZ AZ UTOLSÓ POHÁR
ÉJSZAKA
A holdon mint egy léken át
elfolyt a fény bora
s dohszag maradt utána és
a hordó-éjszaka
s valami furcsa percegés
a mennybolt dongái mögött
talán egy patkány rágicsál
talán Isten zörög
vagy talán egy patkány az Isten
de mindegy is hiszen
mindegy kihez imádkozunk
egy hordó mélyiben
s hová jutnánk a korhadó
dongákon túl ki tudja
a Mennybe-e vagy egy sötét
és nyirkos pincezugba
TÉLI REGGEL
Behavazott táj abroszán
a hajnal vörösborpecsét.
Elmúlt a mámor, poharam
földhöz csapom - szilánkja jég.
A SZÁZADVÉG KÖLTÕIHEZ
A húsként pirosló alkonyatot
ellepték csillag-kukacok, - hiába
vágjuk a holdfényt hagymakarikákra:
nem nyomja el a rothadásszagot.
ZRÍNYI
Az alkony feltépett hasából
kifordult felhõk lóbelek a láthatáron
gyûrûznek véresen miért is látom
mindenben ütközet nyomát
én kinek könyvtárszobám lett a világ
s nem ütközöm csak erdei vadakkal
s zörög a sok pergamensárga nappal
lapozhatom unottan ez maradt
s egy öregedõ asszony szoknyasuhogása
ahogy esténként teremrõl teremre járva
kioltja a fáklyákat mintha a
szférák fekete ruhás angyala
oltogatná a csillagokat
és költhetem megint a verseket
de engem már a vers nem költ meg újra
s túl könnyû volt rímekbõl rakni várat
követlek hát a sûrûségbe bújva
soká rejtõztél tõlem Istenem
most végre szemtõl szemben állsz velem
FELISMEREM VADKANPOFÁDAT
ISTEN FÛSZÁLA
József Attila emlékének
Nézem, ahogy a nyári alkonyat
pirosló nyelve nyalogatja a
fény sótömbjét, és lassan rám tapad
cserepes ajkakkal az éjszaka.
Micsoda szomjat kell majd oltanom
a véremmel! Ostoba, hogy hihettem,
hogy én vagyok e világ szomja, - most
látom már: félhold-szarvat hord az Isten,
s patanyomában összegyûlt esõvz
a tenger, kérõdzése ritmusára
váltakozik a nappal és az éj, s mint
vakondtúrásra, lép egy-egy világra.
Nem tudtam én, hogy nyáluszályaként
leng a Tejút... De most mindent megértek.
Sötét van, és Isten fûszála, én,
ringok puha alsóajkán az éjnek.