LEGENDA, HÁT LEHULLASZ

NYÁR. DÉLUTÁN

1

A fû komoly, meleg szagában

megyek a dörmögõ mezõre

a fák közül, hol már homály van

s szorongva alvad rá a földre.

Ha most csak ketten énekelnénk!

Hogy lobbanna piros harag!

De pipacs lett az is - letépem,

és szoknyája ölig hasad.

2

Emlõnyi  árnyú lomb itatja

a gödrök ritkuló sötétjét,

s levélrés-szájához tapadva

tûnõdve csókolja a kékség.

Ezer szemével néz a bodza.

S mit lát? A tó tükrén lebeg,

alatta felhõ túr habosra

zölddé penészedõ eget.

3

Vigyázz! Leejtett cigarettád

elfonnyaszt egy poros virágot.

Így gyötri asszonyod szerelmét

ölében hamvadó magányod.

S hová árnyad vetült, a hûvös

érintéstõl lehull a harmat,

és ezüstjén egy pillanatra

megvillan véletlen hatalmad.

4

Vízben fuldokló lombjukért

hogy remegnek a parti fák!

Sötétség öble már a rét,

magánnyá  merevült a nád.

A bogarak, gombok a fán,

elalszanak a zöld kabáton,

s a talpig lekaszált füvek

fájdalmát elnyomja az  álom.

5

És száll a csend - a hold mosatlan

ablaka mögé lép az Isten;

egykedvûen néz - túl homályos

üveg, hogy lásson és segtsen.

S engem gyanakvó csillagok

követnek már a tájban,

kutatva, merre ballagok

a megjelölt homályban.

AZT HITTÜK, HOGY A DZSUNGELEK

Azt hittük, hogy a dzsungelek

szobánkban folytatódnak,

hol partizánmód rejtezik

s szép tervet szõ a holnap.

De - míg kirakatok jegére

dermedtek rá a városok -

otthonunk búvóhely-homálya

megszelidült s hozzánk szokott.

S éjszaka, míg a székre tett

ruhákban megköt a sötétség,

álmunkban már megvásárolható

formákba öltözik a szépség.

Azt hittûk, hogy a dzsungelek

szobánkban folytatódnak,

s most rettegünk, gerillaként hová 

rejtõzhet még a holnap.

OLY BIZONYTALANNÁ

Oly bizonytalanná tehet

egy ilyen esõs, õszi nap,

ha most behunynád a szemed,

homálynak hihetnéd magad.

S a befüstölt, hideg szobából

csak nézed, míg esteledik,

ahogy az ablakon a zápor

parasztarca veritékezik.

DAL

Ó, virradati rétek:

átizzadt, szürke ingem,

kiterített magányom!

Hová vezettek engem?

A rengeteg szivébe,

mely õzekkel dobog,

de minden levélrése

kéklõ farkastorok?

- Vissza az éjszakába!

A sötét ég alatt

te vonszolod a holdat,

mint vasgolyót a rab.

ERDÕ, ERDÕ

Erdõ, te zöld reménytelenség,

vadak félelmével teli!

Fél lábon  álló tölgyeid

rokkantak emlékmûvei.

Az éj, e csillaggal kivert

vaskesztyû Isten kezén,

áganként tördel. Kínjaid

rõzséjét gyûjtögetem én.

Ösvényeid korbácsütések

mindig kiújuló nyoma.

Mért hittem: zászlóforma szélnek

lehetnél tartóoszlopa?

Erdõ, te zöld reménytelenség,

te szorongásommal teli!

Téged is, engem is szoborrá

dermesztnek Isten kezei.

ITT

Itt minden gyom örül a délnek,

hogy nem kell másra vetnie

parányi  árnyát. E vidéknek

holtan se lennék semmije.

Minden bokor magának térdel,

esdvén az Istentõl esõt,

s ha küld - kuporgatja a tócsák

ezüstfilléreit a föld.

S azt is tudom, mindegy e tájnak,

leszek vagy nem leszek jelen;

csecsemõ arcáról a légy:

elröppen emlékezetem.

Csontjaimmá  szikkadt magányom

nem mállik szét soha e földben, -

a kiürült jövõbe lépek

mégis, hogy sorsommal betöltsem.

LEGENDA, HÁT LEHULLASZ

Pass Lajosnak

Legenda, hát lehullasz,

jövõnkbõl varrt ruha!

Erdõvé válhatunk mi,

szarvasokká  soha.

Havas táj keszkenõjét

bevérezzük ma még.

Holnapra lágy humusszá

feled már e vidék.

Szél leng az alkonyatban:

ingünk volt -  ám mi többet

magunkra föl nem öltjük.

Soká  késett az ünnep.

Legenda, hát lehullasz,

sorsunkká  nyûtt ruha!

Állunk, mint holtra dermedt

erdõk agancs-sora.

MIÉRT HALLGATSZ, TAVASZI ERDÕ

Miért hallgatsz, tavaszi erdõ?

Én együtt suttognék veled.

Imádkozom vagy átkozódom,

mindegy nekem. Mindegy neked?

Lázadj föl, rengeteg! Reménnyé

gyötrött zöldedre kérlek én.

Zizegsz csak - s megadás-fehéren

virágzik szilva és kökény.

Mindegy - benned leltem hazát, itt

legalább megtûr a közöny.

A fák közt szél vesszõfutása:

beléálmodhatom dühöm.

Hogy hittem én tebenned, erdõ!

Hallgass csak! Ím, letérdelek.

Imádkozom vagy átkozódom,

mindegy nekem. Mindegy neked.