LISZT FERENC ÉJSZAKÁI
Liszt Ferenc éjszakája
a Hal téri házban
A gyertyaláng - rózsálló asszonyöl - ellobban a sötétség összezáruló combjai között. A levetett reverenda, mint kidõlt tintatartó, éjszakával szennyezi be a szobát. Némán fénylik Isten díszkardja: a Tejút. Most kellene meghallanom a szférák zenéjét, de a mennybe, mint õsszel felázott talajba a krumpli, belerohadtak az angyalok.
Csend van. Köröttem alszik Magyarország. S horizontja, e csókra csücsörítõ száj, nagyokat cuppant álmában, és nyálát csurgatja: Légy hálás, hogy a miénk vagy, Franci! S én hálás vagyok. Csak meg ne lásd, hogy a rapszódiák aranysújtása megfakult molyette díszmagyarodon, én szegény hazám. Bemuzsikáltalak az Európa
Grand Hotelbe, s nem vettem észre, hogy neked a konyhán terítettek. Most már mindegy. Aludj hát, és csak álmodd viszontcsókját az égnek. Én
föl nem riasztlak többé. Kulcsra zárva, mint koporsó, a zongora. A gyertya
megunt kísértését kioltva, némán
nézek a fenn rozsdásodó Tejútra,
s a térre, hol a halaskofák standjain pikkelyek csillagképei ragyognak - halbûzös, fejtetõre állított Mindenség, amelyben az angyalokból keményítõt fõznek vagy krumpliszeszt, és a kokárda a lõlap közepe.
Mefisztó-keringõ
És most a Sátán hegedûje
a brácsát nagybõgõt leinti
s a nyálzó klarinétvisítást
a párok döbbenten megállnak
de nem bír tiltakozni senki
mert ólomsúlya lett a tüllnek
s a hölgyek izzadt szirmai
mint párzás közben megfagyott
csigák tapadnak össze és
belõlük mégis oly bizsergés
fut szét a dermedett tagokba
hogy koszorúvá borzolódik
a hajzatuk s a férfitestek
drótvégen lógó bábui
szikrák kék záporába vesznek
S rákezd a Sátán hegedûje végigcsusszan a húrokon
a vonó és kettérepednek
a tükrök ablakok s a serleg
a kézbõl szétszilánkozik
bor fröccsen és brokát hasad
függöny hullámlik mintha ûri
szél fújna arkangyalhajat
a táncosok riadtan állnak
de egyszercsak középre lebben
az elsõ pár s a szerteáradt
zenére lassan körbering
és mint akik e jelre vártak felbolydult izgatott seregben
forogni kezd a többi mind
S húzza a Sátán hegedûje
liheg a nagybõgõ a brácsa
a klarinét lohol nyomába
remeg a bálterem remeg
s vonagló kékes ajkait
széjjelnyitja a temetõ
odvas fogai sírkövek
vacogva villannak elõ
örvénylik részegen a valcer
míg a föld megundorodik
és gyomortartalmát kihányja csontváz-szerpentin koponya-
konfetti esõzik a bálra
és örvénylik aranyfog rendjel
a holtak fökavart pora
S vonít a Sán hegedûje
nyüszít a brácsa felsikolt
a klarinét hörög a bõgõ
élõk között kering a holt
A. nagykövetné s B. a császár
ébenfa mellett rõt virágszál
a parketten száguldozik
C. államelnök görbe lábu
nejét forgatva Noszferatu
mily szép nyak elábrándozik
s mint hattyúdöggel a kanális fagylaltszinû ruhákkal máris
felhabzik forr a bálterem
s bár túlcsordul megállni nem
engedi a szilaj keringõ
S húzza a Sátán hegedûje
húzza de egyszercsak leinti
a nyálzó klarinétvisítást
a brácsát nagybõgõt megállnak
a párok már nem járja senki
s míg izzadt tagjaik kihûlnek
s csak lihegésük hallani
a Sátán meghajol kopott
frakkját végigsimítja és
eltûnik s ekkor új bizsergés
fut szét az elzsibbadt karokba roggyant lábakba folytatódik
a bál s a nõ- és férfitestek
drótvégen rángó bábui
új táncok mámorába vesznek
Balcsillagzat
(Liszt Ferenc: Unstern, Sinistre, Disastro)
Balcsillagom, te szárazon csikorgó
homokszem Isten fogai között
hová rohansz a kristályhéju, forgó
szférákon át, mint földi üldözött,
kitõl házat, hazát és anyanyelvet
elvettek, és körötte kürt rivall,
s mégis, mint víz alól, a mennyet
szippantja távcsõk nádszálaival
Balcsillagom, te égi eb, ki rúgott
beléd, miféle ütlegek elõl
loholsz, kilógó nyelvvel és behúzott
farokkal, s bár tetõled tündököl
a földi éj, a szégyened sugárzik
csak a sikátor-mindenségben, és
angyal röhög, felfegyverezve állig,
mögötted, s szárnya éles, mint a kés
Balcsillagom, szétszaggatott uszályod
vonszolva, véres öllel futsz tova,
akár egy égi Szúza meggyalázott,
zsoldos elé lökött menyasszonya,
s nincs menedék, a barbár palotában
dõzsöl a gõgös, parvenü görög...
Balcsillagom, lobogj az éjszakában,
gyalázatunk, akár a fény, örök
Szürke felhõk
(Liszt Ferenc: Nuages gris)
Felhõk lefittyedt bõrredõi
a golyvás alkonyati égen -
valaha másnak láttalak
most - lüktetõ hüllõtoroknak
- míg nézem hogy pattannak el
a fények mint zongorahúrok
lehajtod tarajos fejed
megvillan õsgyík-fogsorod -
valaha másnak láttalak
most - már tudom hogy elemésztesz
leszek hókása sár az olvadás
bádogzajában szürke zengés
- leszek a végsõt pattanó húr
vemhed az éjszaka elõtt
Gyászmenet
(Liszt Ferenc: Funérailles)
Sötétlõ sírhalmok között
vakon vonul a gyászmenet
hol a koporsó hol a holt
a pap s a kántor hol lehet
hol a gödör s ki ásta meg
Esõvert sírhalmok között
némán bolyong a gyászmenet
arcuk lezárt koperta nyelvük
pecsétviasszá dermedett
makognak bár ki érti meg
Felázott sírhalmok között
süketen áll a gyászmenet
lélekharang szól messzirõl
réznyelve hol s kiért rezeg
s kit hív ha egy se hallja meg
Besüppedt sírhalmok között
kõvé meredt a gyászmenet
kõhomlokokról víz pereg
ködfoszlány és varjúcsapat
rebben kering kiért minek
Megdermedt sírhalmok között
málladozik a gyászmenet
kõnéma kõvak kõsüket
körötte idegen nevekkel
állnak a fejfák srkövek
Dérlepte sírhalmok között
szétporladt rég a gyászmenet
harangszó csendül messzirõl
rézhangja lélekként lebeg
ki hallja még ki érti meg
PORUNKRA ÉGI SÍRGÖDÖR
CSONTKORHADÉKA HÓ PEREG