SZAKADJ, MAGDOLNA-ZÁPOR

ÉJSZAKA, FEKETE MÉNES

Ó, éjszaka, fekete ménes!

Mezõimet végigtapostad,

de csikószem-csillagaid

mégis nekem világítottak.

Ó, éjszaka, fekete kendõ

parasztasszony-erdõk fején!

Szövetkezem a virradattal,

és gyászodat letépem én.

Sovány cserjék hófödte tájon -

porcelán tálban õzgerinc.

Sötétség, véres lakomádon

csontig pusztítasz engem is.

Bokorrá bûvölt paripám

sörényét szélvésszel cibálod.

Én erdõkkel, tornyokkal mégis

szétszaggatom hóhérpalástod.

IMA

Tömjénfüst-szürke fellegek.

A zápor olvasóját

morzsolják ráncos fák. - Miket

motyogsz Anyóka-ország?

- Könyörgök, holtjaim porából

hogy kendert ne növesszen,

kötéllé õket meg ne fonja

nyakad köré az Isten.

A keskeny hold fehér sebére

könyörgöm hajnalok varát.

Itt minden fûszál penge éle:

szétszabja a tücsök szavát.

Kötényemen vigyázva járkálj,

félve sandíts az égre éjjel!

Megvakít a tábornok-Isten

ezernyi csillag-rendjelével.

Vigyázz Te is, haló porodból

hogy kendert ne növesszen,

kötélnek téged meg fonjon

nyakam köré az Isten.

INGEMET VARRJÁK

A zivatar ezernyi tûje

kihímezi a réteket.

Kinek készítik e palástot -

elhagyja Isten az eget?

Vagy sebet ütnek, s nemsokára

ezer pipacsból vérzik el

a táj? Ki öleti virágba

viharok sortüzeivel?

Tû szaporáz - ingemet varrják;

golyó kopog - gyilkoltatom.

De csontjaimnál is fehérebb

esõk mosdatta holnapom.

KÖNYÖRGÉS LÁNYOM ÉLETÉÉRT

Halálunkat örökölted?

Csak annyit, hogy meghalunk majd,

rettegésünkbõl csak ennyit,

sorsunkból csak azt a percet,

amit kettévágnak õrült

ollóként a mutatók - csak

ennyit, semmivel se többet?

S mi is - ollóként csapódtunk

össze, kettémetszve sorsod?

amikor azért öleltünk,

hogy te végre megfoganjál,

te, ki eddig nem jöhettél,

kenyér, cigaretta, lakbér,

kabát, cipõ, gyógyszer voltál.

Három évig asztalunkon

csontoddá száradt a morzsa,

véred ittuk tejben, borban,

fillérünk szemed ragyogta,

három évig faltunk téged -

neked mért nem kell a húsunk?

Könyörgünk hozzád - egyél meg!

Könyörgésünket meghallgasd!

Rettegve hallom a farkast,

aki tücsöknek álcázva

hangjával füvet fûrészel,

a virágot tövig rágja...

Sötét van - villámok gyújtsák

réteinket pipacs-lángra!

Hogy az Isten lássa - égünk,

ha nincsen is, lássa - égünk,

hogyha vak is, lássa - égünk!

Égünk áldozati tûzként,

égünk érted, kicsi lányunk,

hogy te nékünk megmaradjál,

ne örököld a halálunk!

GYÓNTATÓ FEHÉRSÉG

Hóhullás némasága,

te gyóntató fehérség,

függönyöd elõtt állva

vallok - feloldozol még?

Meggyónom gyávaságom,

magányom, rettegésem,

gyónom meleg kabátom,

kiszikkadt ölelésem.

Tudom, hazám is méltán

nem fogadott fiának,

bár cinkosa lehettem,

mint folyondár a rácsnak.

Vérem piros didergés;

ereim jégvirága

hasztalan dermed Isten

sötétlõ ablakára.

SZAKADJ, MAGDOLNA-ZÁPOR

Szakadj, Magdolna-zápor,

szoknyáiddal suhogva,

akácfa-Jézus Krisztus

lábát füröszd zokogva!

Verejtékezõ vállán

terülj szét csapzott hajjal!

Orcádba szökõ véred

pírja Nagypéntek-hajnal.

Zuhogj - ha ily hatalmas,

csodát tehet a kín;

s Krisztus-sebek fakadnak

a meggyfák lombjain.

Nézem - s most döbbenek rá:

mióta élek, várlak.

Magdolna, drága tested

itassa át ruhámat!

Szakadj, Magdolna-zápor,

szoknyáiddal suhogva,

mint egykor Õt, fürössz meg

és bocsáss el zokogva!

AJÁNLÁS

A mezõ Veronika-kendõ:

töröld belé az arcodat!

Ne hitegesd magad, hogy e

földön más nyomod is marad.

S elég is ennyi. Ím, öregszik

elfáradt arcoddal a rét,

s kirohad fogaid közül

a virágmag-keserüség.

Vadvzzé simuló szemedre

majd jégkéreg-szemhéj tapad;

és pillaként verdes a nád a

tél nyugodt egei alatt.

A mezõ Veronika-kendõ:

töröld meg veritékezõ

arcod benne - magába oldja

maró emléked a jövõ.