RADNAI GYULA
Jedlik Ányos

Gyönyörködtetõ és hasznosítható találmányok

"Egy rendtársa életének utolsó éveiben azt kérdezte tõle: miért választotta tanulmánya tárgyául éppen a fizikát, miért nem a teológiát, mely a legmagasztosabb dolgokkal foglalkozik? Erre õ így felelt: »Látja, minden tudományágban tanulhattam volna eleget és szépet, de a fizikában tanulok és egyszersmind mulatok, gyönyörködöm is.« Nem a fizikát, mely csak annyira gyönyörködteti a vele foglalkozót, mint bármely más tudomány, hanem magát jellemezte ezzel az akkor már közel száz éves tudós, ki tudományában még mindig mulatságot és gyönyörûséget talált."

Eötvös álláspontja egyértelmû: Jedlik saját gyönyörûségére mûvelte a fizikát. Nemcsak most, közel százévesen, hanem egész életében. "Tudományában inkább poéta volt, mint a számítás embere" - mondja róla. S õ maga is költõi magasságokba lendül, midõn sorra veszi Jedlik kedvenc kutatási témáit: "A forgó mágnesrudat, a rezgõ fémrugót, a higany felületén végig sikamló hullámokat, a lepke szárnyainak csillogásával vetélkedõ karcolt üvegrácsot, a hatalmas elektromos szikrát órákon, napokon, évtizedeken át gyönyörködve figyelte meg."

Egysarki villamindító (dinamó) terve, 1861

Semmi kétség, Eötvöst elbûvölte az, ahogy Jedlik rácsodálkozott az õt körülvevõ világra. Bámulattal hajt fejet a kielégíthetetlen kutatói kíváncsiság és Jedlik újítói hajlama elött: "Kutatásainak kezdete rendesen a gyönyörködés volt egy vagy más olyan egyszerû jelenségen, melyet laboratóriumában, néha régi könyvek, máskor frissen érkezett folyóiratok utasítása nyomán létesíteni tudott. Törekvése azután az volt, hogy a jelenséget szebben, feltûnõbben és újabb változatokban állítsa elõ, s nem is nyugodott meg addig, amíg tárgyát ki nem merítette, vagy el nem jutott valami olyanhoz, ami elõtte új volt, s ezáltal neki még fokozott örömöt szerzett."

Mégis felszegi a fejét Eötvös, s mindehhez, ellenpontként a következõket fûzi hozzá: "Azzal, hogy ami neki új, másoknak is új, és a tudomány haladására fontos lehet, nem sokat törõdött." Ezt a mondatot olvasva óhatatlanul felmerül az emberben egy fizikatörténeti párhuzam: hasonlóan nyilatkozott Maxwell Cavendish-rõl, miután végignézte húszkötegnyi feljegyzését. 1879-ben, Maxwell utolsó munkájaként jelent meg a könyv: "An Account of the Electrical Researches of the Honourable Hellry Cavendish F.R.S., between 1771 and 1781" (Beszámoló a tekintetes Henry Cavendish-nek, a Royal Society tagjának 1771 és 1781 közötti elektromos kutatásairól). Eötvös is írhatta volna Jedlikrõl, amit Maxwell írt Cavendish-rõl: "...sokkal több gondot fordított vizsgálataira, mint a közlésre. ... Hogy kutatásai mennyire ismeretlenek maradtak a tudomány többi mûvelõje számára, azt az elektromosság egész története mutatja...".

A fizikatankönyvekbõl Cavendish neve ma már nem hiányzik. És Jedliké? "Amit nem tehetett meg a világ, mert nem tudott róla, tegyük azt meg legalább mi. Írjuk oda az õ nevét az õ alkotásaihoz." Eötvös maga járt elöl jó példával: még Jedlik életében, 1880-ban saját akadémiai székfoglalójának középpontjába állította Jedlik feszültség-sokszorozóját. Ennek mûködési elve: a feltöltéskor párhuzamosan kapcsolt kondenzátorokat kisütés elõtt sorba kapcsoljuk. Jedlik mechanikus kapcsolási megoldását már túlhaladta az idö, magát az elvet magfizikai gyorsító berendezésekben ma is alkalmazzák - csak persze Jedlik nevének említése nélkül. Még leginkább Mach (1838-1916) nevét szokták megemlíteni. Ferenczy Viktor találta meg Jedlik hagyatékában azt a levelet, melyben Mach érdeklõdött Jedliktõl a bécsi világkiállításon látott berendezés mûködése felõl...

1884-ben Ortvay Tivadar (1843-1916), Pozsony nagy tudású történetírója, a pozsonyi akadémia 100 éves történetérõl szóló könyvében írt Jedlik pozsonyi mûködésérõl.

1885-ben jelent meg magyarul Guillemin "A mágnesség és elektromosság" címû könyve. Ebben említés történik Jedlik elektromágneses találmányairól. A könyv egyik fordítója ugyanis Bartoniek Géza (1854-1930), Eötvös tanítványa, majd közeli munkatársa, késõbb az Eötvös József Collegium nagy hírû igazgatója volt.

1890-ben Eötvös másik közeli munkatársa, Klupathy Jenõ (1861-1931) mutatta be a Ternlészettudományi Társulatban Jecdlik Ányos dinamóját. Az egykori tudósítás szerint: "Klupathy Jenõ egyetemi magántanár Jedlik Ányos nyugalmazott egyetemi tanárnak egy dinamo-elektromos gépét mutatta be, melyet a tudós tanár 1852 és 1854 közt készített. A hozzá való használati utasítás negyedik pontjában ott találjuk a dinamo-elektromos gépek elvét, vagyis a Siemens-féle elvet szabatosan formulázva, amelyet Siemens csak 1867-ben terjesztett elõ a berlini akadémiában..." '

Jedlik "egysarki villamindítóját" (egyenáramú generátorát) úgy alakította ki, hogy a forgórész nem permanens mágnesekbõl, hanem elektromágnesekbõl állt, amelyeket sorba kapcsolt az álló rész tekercseivel. Ha az álló részre egy kis ellenállású fogyasztót - akár csak egy galvanométert - kapcsolt, akkor a forgórész vasmagjában lévõ remanens mágnesség egy kis áramot indukált az állórészben. Ez az áram azonban átfolyt a forgórész tekercsein és így növelte ezek mágnességét. Ez azután erõsebb áram indukálásához vezetett. Így még erõsebb mágnes keletkezett. Eközben természetesen a dinamót egyre nehezebb volt hajtani, hiszen a betáplált mechanikai teljesítmény fedezte a kijövõ elektromosat.

Magát az elvet, melyet Siemens nevezett el "dinamo elvnek", az "öngerjesztés elvének" is hívják. Ezt Jedlik még az ötvenes években így fogalmazta meg:

"Mi történnék, ha netalán jelentékeny villanyfolyam mi elõtt más czélra használtatnék, a delejek körül helyzett tekercseken végig vezettetnék? Ha ez a delejek erejét öregbítené, akkor a villanyfolyam is erõsíttetnék, mi által a delejek ismét erõsebbekké tétetnének, ezek pedig ismét erõsebb villanyfolyamot adandnának, és így tovább, bizonyos határig!"

Siemens számára ez a felismerés 1867-ben a nagy teljesítményû egyenáramú generátorok építésénél jelentett óriási könnyítést. Siemens soros gerjesztésû generátorával csaknem egy idõben találta fel Angliában Wheatstone a párhuzamos gerjesztésû generátort: õ párhuzamosan kapcsolta az álló- és a forgórész tekercseit.

Siemens és Wheatstone felismerésére, találmányaira érett és éhes volt az a gazdasági-társadalmi közeg, amelyben õk éltek és dolgoztak. Az öngerjesztés elve éppen ott és attól vált fontossá, ahol és amennyire gazdasági elõnyökkel járt az alkalmazása.

Cseppet se csodálható, ha Jedlik Magyarországon és az 1850-es években nem tulajdonított neki különösebb jelentõséget. A gépet nem is áramfejlesztésre, hanem motornak használta. Ezzel hajtotta meg rácsosztó gépét.

Ma már csak feltevéseink lehetnek arról, hogy mikor és hogyan akadtak Eötvösék Jedlik felfedezésének nyomára. Elképzelhetõ, hogy 1886-ban, amikor végre elkészült az új fizikai épület, és nemcsak az Eötvös-család tudott átköltözni az itteni új lakásba, de a kísérleti eszközöket is át kellett szállítani a régi egyetemi épületbõl az újba, Eötvös két tanársegédjét kérte meg, hogy felügyeljék, irányítsák az átköltözést. Ha kell, selejtezzenek is. Ahogy lenni szokott, sok minden elõkerült, amit már évek óta nem használtak. A gondos és kíváncsi tanársegédek kihúztak minden fiókot, elmozdítottak minden elmozdíthatót, így akadtak rá arra a leírásra, amelybõl fent idéztünk. Vagy talán elõkerült az 1861-es Pótleltár, amelyben az öngerjesztés elve alapján mûködõ egysarki villamindító rövid leírása szerepel. Ez így fejezõdik be: "Czélszerû használtatás végett az eszköz rövid leírása és kezelési módja az alapdeszka alá csatolt írásban olvasható. Kigondolva lõn Jedlik Ányos által, elkészítve pedig Nuss pesti gépész mûhelyében 1861. Beszerzési ár 114 for. 94 kr."

A két tanársegéd, Bartoniek Géza 32 éves, Klupathy Jenõ 25 éves volt 1886-ban. Klupathy nem sokkal elõtte doktorált Eötvösnél. Érdeklõdése akkor már az elektromos és mágneses jelenségekre terjedt ki. Jól ismerhette Siemens dinamóelvét. Elcsodálkozhattak, elgyönyörködhettek azon, hogy az öreg Jedlik milyen régen rájött már erre az elvre.

Rengeteg mást is találhattak - Bartoniek talán a csöves villamfeszítõt próbálta meg újra életre kelteni - azután lelkendezve beszámoltak Eötvösnek. Eötvösnek eszébe juthatott a budai fõreálban (ma: Toldy Gimnázium) fizikát tanító tudománytörténész: õt kellene rávenni, hogy kifaggassa Jedliket a találmányairól!

Eddig a képzelet. Ami tény: Heller Ágost (1843-1902) számára Jedlik 1886-ban levélben foglalta össze delejvillamos forgonya (elektromágneses motorja) keletkezésének történetét, majd egy év múlva publikációinak jegyzékét is elküldte neki. Heller Ágost 1902-ben megjelent "A physika története a XIX. században" címû könyvében, Ohm és Faraday között, tíz oldalt szentelt Jedlik Ányos mûködésének.

Még Jedlik életében, 1892-ben tartott elõadást Bartoniek Géza a Mathematikai és Physikai Társulatban, "Jedlik Ányos lánczolatosan kisüthetõ leydeni battériájáról". Az elõadás kivonatát a Mathematikai és Physikai Lapok elsõ évfolyamában közli. A folyóirat második évfolyamában jelent meg Palatin Gergely (1851-1927) Jedlik osztógépérõl a Társulat közgyûlésén tartott elõadásának szövege.

A forgony, a villamfeszítõ, az osztógép mind Jedlik találmánya. S még hány van ezeken kívül! Ferenczy Viktor könyvének Függelékében "Jedlik részben vagy teljesen megvalósított feltalálásai, felfedezései" címmel 76 tételt sorol fel. Közülük legrégebbi az elektromágneses folytonos forgás elve 1829-bõl, legkésõbbi az egyesített Ritchie-Pacinotti-gép kétféle gerjesztéssel 1879-bõl. A kettõ között épp 50 év telt el.

Az elektromágneses - ahogy õ mondta: villamdelejes - folytonos forgás misztériuma egész életén át elkísérte Jedliket. Újabb és újabb forgonyokat tervezett, javítgatott rajtuk. Mégis, a legelsõ volt a legemlékezetesebb. Elmondása alapján Eötvös számolt be róla nevezetes 1897-es elnöki beszédében, az Akadémián. "Éppen az elõadásra ütött az óra, amikor elsõ ílynemû gépecskéjének egybeállításával elkészült és megindíthatta. Kötelességet mulasztani nem tudott, bement hallgatói közé, megtartotta elõadását, de gondolata ez alatt is csak elektromágnese körül járt, amely nem csalta meg, hanem amikor vége lett az órának, és megalkotója ismét elõtte állott, még mindig vígan folytatta szakadatlan körmozgását. Még kilencven éves korában is bizonyos meghatottsággal és gyermekes örömmel emlékezett vissza életének e dicsõséges pillanatára."

Mikor is történt ez? Valamikor Volta halálának ideje körül - emlékezett vissza az agg tudós. Volta 1827. március 5-én halt meg. 100 évvel késõbb Comóban, abban a városban, ahol Volta született, élt és meghalt, Voltára emlékezõ, nagy elektromosságtani kongresszust tartottak. Az egész világról jöttek a résztvevõk, köztük 11 Nobel-díjas tudós (1927-ben!). Magyarországot Gáti Béla (1873-?), a Magyar Királyi Posta Kísérleti Intézetének volt vezetõje, a Révai Lexikon elektrotechnikai témájú szócikkeinek szerzõje, akkor már nyugdíjas mérnök képviselte. Elkérte Pannonhalmáról Jedlik forgonyát, elvitte és bemutatta Comóban. A bemutató sikerén felbuzdulva, a következõ évben széles körû kampány bontakozott ki az országban Jedlik érdemeinek elismertetéséért.

1927 tavaszán a Magyar Elektrotechnikai Egyesület Jedlikre emlékezõ ünnepi ülést tartott, melyen Verebély László (1883-1959) ismertette Jedlik forgonyát és dinamóját. Elõadását késõbb angolul is, magyarul is kiadta az Egyesület.

Pogány Béla (1887-1943), a Mûegyetem fizika tanszékének vezetõje a Természettudományi Közlönyben, Holenda Barnabás (1896-1967), pannonhalmi fõiskolai fizikatanár a Matematikai és Fizikai Lapokban, a Pannonhalmi Szemlében és a Vigiliában, Ferenczy Viktor a gyõri bencés gimnázium értesítõjében emlékeztek meg Jedlikrõl, a villanymotor feltalálójáról. Dr. Bárdos Remig (1868-1932), pannonhalmi fõapát személyesen vitte fel Jedlik Heller Ágosthoz írt levelének Pannonhalmán õrzött fogalmazványát Pestre, Bláthy O. Titusz (1860-1939) és Gáti Béla számára, hogy lefényképezhessék, s egy esetleges prioritási vitában érvként felhasználhassák. Gáti Béla nemsokára New Yorkba utazott, ottani fáradozásának eredményérõl azonban nincs információnk.

Az alapkérdésre, hogy miért nem publikálta találmányát annak felfedezésekor, az 1820-as évek végén, Jedlik már felelt a Heller Ágosthoz írt levelében. A lényeg: nem hitte volna, hogy erre még nem jött rá más. Jedlik egész kutatói, feltalálói magatartására kezdettõl fogva jellemzõ volt ez a szerénység.

Megismételte mások kísérleteit - például Oersted vagy Ampére kísérleteit - hogy "tanuljon, s egyszersmind mulasson" általuk. Saját erejét próbálta ki velük, saját gyönyörûségére szolgált, amikor sikerültek. Érdemes ezt az attitûdöt összevetni Faradayével, aki azért ismételte meg Oersted és Ampére kísérleteit, hogy ellenõrizze: igazuk van-e?

Az elektromágneses forgást Jedlik azért idézte elõ, mert látványosabbá akarta tenni az elõdök által megfigyelt jelenséget - nem a forgást, hanem magát az elektrodinamikai erõhatást. Faraday viszont azért kezdett bele a forgás elõállításába, mert Wollastonnak (1766-1828) ez nem sikerült. Ami közös bennük: Jedlik is, Faraday is saját gyönyörûségére kísérletezett. A köztük lévõ évtizednyi korkülönbség is magyarázata annak, hogy Faradaynek az 1820-as évek elején sikerült már az, ami Jedliknek csak az évtized végén. Jedlik találmányának eredetiségéhez kétség sem fér: a Faraday-féle ötletekhez képest lényegesen más Jedlik forgonyának mûködési elve. Õ az áramváltós, Faraday pedig az áramváltó nélküli forgást valósította meg elõször. Közös bennük továbbá még az is, hogy sem Jedlik forgonyai, sem Faraday forgó szerkezetei nem voltak még alkalmasak arra, hogy gyakorlati feladatot lássanak el, megforgassanak, meghajtsanak egy másik berendezést. Nem ez volt a céljuk! Csak bebizonyították, hogy ez nem lehetetlen. Azután mindketten kísérleteztek tovább; Jedlik például még egy

síneken futó kocsit is tervezett és készíttetett, azt demonstrálandó, hogy nem lehetetlen a villamos vasúti vontatás sem. Az áramot a síneken is oda tudta vezetni a kocsira szerelt forgonyhoz.

Vajon mennyire érzékelte Jedlik a fizika és a kémia gyakorlati alkalmazásának fontosságát? Illetve - konkrétebben és személyreszólóbban - vajon csak gyönyörködni akart Jedlik Ányos saját felfedezéseiben és találmányaiban, esetleg még gyönyörködtetni velük másokat, vagy megpróbálta hasznosítani is azt, amit feltalált?

Úgy tûnik, hogy Jedlik felfogásában a fizika és a kémia, a "természettan és a vegytan", hasznosítás szempontjából más megítélés alá estek. Bizonyíték erre az 1846/47-es tanév megnyitóján mondott dékáni beszéde, melynek az volt a fõ mondanivalója, hogy a tudomány jelentõs befolyást gyakorol az ember "szellemi és anyagi jólétére". A vegytanról szólva a gvakorlati alkalmazást, az anyagi jólétre való hatást jobbnál jobb példákkal támasztotta alá. Szinte lubickolt a hasznos alkalmazások sokaságában.

Nem így a természettannál! Itt csupán egyetlen korszerû alkalmazást említett - igaz, hogy az viszont áthatotta az ipar és a közlekedés akkori egészét -, ez a gõz erejének felhasználása. "Jelen korunkban magának Angolhonnak gõzerõmûvei legalább 3 millió ló avagy 21 millió ember erejét aránylag kevés költséggel pótolják" - érvelt a külföldi példával. Ugyanakkor Jedlik beszédében szót se ejtett a villamosságról, s a természettant így mutatta be: "Elõnkbe terjeszti a természeti tüneményeknek álmélkodásra ragadó, s mint Plato mondá, soha meg nem bánható gyönyört gerjesztõ szépségét."

Élete során Jedlik Ányos két alkalommal próbált meg találmányát hasznosító vállalkozásba fogni. Nem lehet véletlen, hogy mindkét találmánya vegytani jellegû volt: egyszer a szódavízgyártásra, másodszor a galvánelemgyártásra hozott létre vállalatot. Láttuk, hogy milyen sikere volt Pesten,1841-ben a Jedlik által elõállított savanyúvíznek. Ebben az idõben Magyarországon még nem volt szódavízelõállító vállalat. Jedlik úgy gondolta, hogy a Pozsonyból felhozatott berendezést kissé átalakítva, megnagyobbítva, nagyobb tételben is tud olcsó és ízletes savanyúvizet elõállítani. Háztartási naplójának tanúsága szerint nagyobb mennyiségû kénsavat, magnesia albát, soda carbonicát és hamut vásárolt, több ezer üvegpalackot és dugót szerzett be. 1842-ben már kitelepítette a gyárat az egyetemrõl, s naponta 1-3 napszámos gyártotta a szódavizet. Ez év nyarán Bécsbõl hozatott ólomtartályt a szénsav fejlesztéséhez, s új, az eddiginél is nagyobb berendezést készíttetett.

"De azért bármíly jövedelmezö üzletnek mutatkozott is a savanyúvizek mesterséges gyártása, Jedlikbõl mégsem lett szódavízgyáros" - mondta, írta Eötvös 1897-ben. Tévedett. Kijelentésébõl csak arra következtethetünk, hogy Jedlik az egyetemen, szakmai körökben nem dicsekedett el szódavízgyárával. Igaz, 1843 elejétõl át is adta a gyár irányítását unokaöcscsének, Szabó Alajosnak, aki 1848-ig vezette a gyárat. A szabadságharcban Szabó Alajos egy honvédzászlóalj fõorvosaként vett részt, ezzel pedig a szódavízgyártásnak is bealkonyult.

A másik találmány, aminek hasznosításával Jedlik megpróbálkozott, az általa átalakított, megjavított Bunsen-elem volt. Ezt nevezték el mások Jedlik-elemnek. Hasonlóan Jedlik többi találmányához, ez sem egyetlen brilliáns ötlet eredménye, hanem sokévi fáradságos próbálkozás, kísérletezés során született alkotás volt.

Jedlik eleinte fõleg az elektromos jellemzõk javítására fordított figyelmet, kevésbé törõdött a mechanikai, szilárdsági paraméterekkel. Azt pedig nem is vehette figyelembe, hogy a felhasznált anyagok ára hogyan fog változni az elkövetkezö idõben. Tudta, hogy Bunsen a Grove-féle platina-cink elem árát akarta csökkenteni azzal, hogy platina helyett speciális technikával elõállított szénelektródát alkalmazott. A két elektróda két különbözõ savba merült, a két savat égetett agyaghenger választotta el egymástól. Jedlik ezt az agyaghengert cserélte ki speciális papírra, a szénelektródát viszont platinadróttal tekerte körül, amelyhez elektromosan is könnyebben tudott csatlakozni.

Különösen az 1850-es évek elsõ felében tudott a kísérletezésre több idõt szánni, s bevonta néhány egyetemi hallgató tanítványát is a munkába. Ez az egyik lényeges különbség a savanyúvíz elõállítási kísérletekhez képest, ahol is mindent egyedül végzett. A másik, talán még lényegesebb különbség az volt, hogy most egy "menedzser" is részt vett a vállalkozásban. Nem éppen Jedlik kívánságára, de nem is ellenére. Az illetõ - Csapó Gusztáv - Jedlik korabeli ember lehetett, behízelgõ modorú, több külföldi országban járatos, kapcsolatokat építõ és ápoló, intelligens lovaskapitány. Minden bizonnyal az õötlete volt a Pesti Társaság megalakítása "a villamossági és villam-delejes természettani eszközök javítása és haszonnali alkalmazása végett". Hárman alkották e Társaságot: Jedlik, Csapó és az egyik tehetséges Jedlik-tanítvány: Hamar Leó. Ferenczy Viktor szerint:

"A Pesti Társaság megalakulásának egyik indító oka III. Napóleon dekrétuma lehetett, tagjait pedig a Volta-díj is serkenthette lázas tevékenységre; sietve állították össze a nagy és kis telepeket abban a reményben, hogy a szerencse a párizsi kiállításon talán reájuk mosolyog. ... Csapó valósággal agilis ügynöke volt a Társaságnak, aki rábeszélõ képességével a többször húzódó Jedliket is rávette a költségeskedésre. Jedlik nemcsak feltalálótehetségével dolgozott a Társaság javára, hanem az elõlegekben bankárja is volt..." A Volta-díj, melyet III. Napóleon az elektromosság legjobb alkalmazásáért létesített - errõl szólt a dekrétum -, 50 ezer francia frank volt, s természetesen Csapó hívta fel rá a figyelmet. A párizsi mezõgazdasági és ipari kiállításra is Csapó utazott ki a Társaság által kiküldött, 30, illetve 100 cellából álló kis, illetve nagy telep bemutatására. Arra még volt gondja Csapónak, hogy a telepet Bécsben szabadalmaztassa, de a párizsi kicsomagolásnál már nem volt jelen, s a cellák összetörtek, nagyrészt tönkrementek. Jedlik is szeretett volna kimenni Párizsba, de nem sikerült kiküldetését elintéznie és különben is elment a kedve az egésztõl. Nem így Csapónak! Egy francia báró bevonásával és Hamar kizárásával létrehozta a Párizsi Társaságot és elkezdték Párizsban gyártani a Jedlik által tovább javított elemeket. 1858-ban azután felszámolták a kinti gyártást és itthon indították meg újra, míg végül 1859 decemberében az itthoni gyártást is beszüntették. Addigra Jedlik feljegyzései szerint összesen 24 helyre sikerült 177 elemet eladniuk. A legnagyobbat, egy 40 elembõl álló telepet, Ettingshausen vette meg a bécsi egyetem számára. Hatvanéves kora után, akadémikusként, Jedlik már nem fogott több vállalkozásba. S amint már említettük, jóval ezután ismerte õt meg Eötvös Loránd.

Díszoklevél Jedlik Ányos felvételéről a Királyi Magyar Természettudományi Társulatba

World Wide Webmaster ;-) webmaster@www.bibl.u-szeged.hu

Vissza a "kiállítóterembe"