SZABADSÁGHARC 1848–1849

BAJZIK : A Zala vármegyei Szegvártól az abonyi temetőig (bevezető)

Ha manapság egy átlagosan művelt, gimnáziumot vagy akár egyetemet végzett magyar állampolgárt megkérdeznének, hogy kiket tudna felsorolni az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc tábornokai közül, alighanem elszomorító eredményre jutnánk. Nyilván sokaknak eszébe jutna Görgei Artúr és Józef Bem, esetleg Klapka György, Perezel Mór és Guyon Richárd, némileg érdemtelenül Henryk Dembinski, végül „testületileg” az aradi vértanúk, akik közül talán Damjanich Jánost tudná név szerint megnevezni a többség. Személyes tapasztalatom szerint nem lenne ez másként akkor sem, ha történelem szakos egyetemi végzettségű személyeket kérdeznénk meg – kivéve, ha az illető később kimondottan e korszakkal kezdett el foglalkozni.

A dolog persze nyilván „területileg” is változó lenne: Csornán vagy Pápán többeknek eszébe jutna Kmety György, Egerben Lenkey János, Szolnokon Damjanich mellett Vécsey Károly, Isaszegen Józef Wysocki, Kecskeméten Gáspár András, Pákozdon és környékén Móga János. S nyilván lennének olyan tábornokok, akiket legfeljebb a szakemberek említenének: Pétervárad parancsnokai, Csuha Antal és Kiss Pál; a fősereg lovassági parancsnoka, Pikéthy Ágoston/Gusztáv; a honvédsereg pótlovazásáért és újoncozásáért felelős, de időnként hadtestparancsnoki beosztást is betöltő Répásy Mihály (az egyetlen tábornok, aki még a szabadságharc folyamán, „ágyban, párnák közt” hunyt el).

S nyilván a nem emlegetett tábornokok közé tartozna a Zala megyei, szegvári születésű gyulai Gaál Miklós is. Az ő életpályáját tekinti át Bajzik László igen részletes monográfiája, amelyet most az Olvasó kezében tart. Közéjük tartozna, noha az elmúlt közel két évtizedben a hévízi Szarka Lajos tollából két életrajz is megjelent Gaálról (A tábornok bére, 1997; A hazáért mindhalálig, 2013), s Bona Gábor honvédtiszti életrajzgyűjteményeiben is közzétette Gaál rövid biográfiáját.

Gaál sorsa sok tekintetben rendhagyó az 1848-1849-es honvédtábomokoké között. A cs. kir. hadseregből átkerült, végig szolgáló, tábornoki (vezérőrnagyi vagy altábornagyi) kinevezést kapott tisztek közül nyugállományú mérnökkari alezredesként ő volt az egyik legmagasabb rangban szolgáló személy. (A többi honvédtábornok közül csak az ezredesként a honvédseregbe kerülő Mészáros Lázár és Kiss Ernő szolgált az övénél magasabb, ezredesi rangban; s hozzá hasonlóan alezredes volt Török Ignác és Aulich Lajos). Gaál egyben a honvédsereg legképzettebb tisztjei közé tartozott: a cs. kir. mérnökkar tisztjei kétségkívül a tisztikar krémjét jelentették ebben az időben.

Rendhagyó a sorsa azért is, mert noha 1849 őszén a cs. kir. hatóságok kezére került, hadbíróság elé állították s halálra is ítélték, mégis – ellentétben az Aradon kivégzett tábornokokkal – elkerülte a kivégzőosztagot vagy a bitófát. Gaálnak szerencséje volt, ugyanis viszonylag későn, szeptember közepén kerül fogságba, s először nem Aradra, hanem Bécsbe, majd onnan Pestre szállították, s csak 1849 végén kerül Aradra, ahol a honvédtisztek elleni pereket lefolytatták. És noha a perben – Haynau nyomására – végül halálos ítélet született, az ítéletet már nem hajtották végre, hanem kegyelem útján húszévi, vasban töltendő várfogságra enyhítették.

Nem Gaál volt az egyetlen egyébként a cs. kir. hatóságok kezére került honvédtábornokok közül, akit nem végeztek ki. Az aradi nagy perben szintén „csak” várfogságra ítélték Gáspár Andrást, mert a trónfosztás után betegszabadságra ment; Lenkey János esetében, elméje elborulása miatt, felfüggesztették az eljárást. Pikéthy Ágoston a fegyverletételt követően egy igazolás birtokában hazautazott, s így csak több mint fél év múlva került a cs. kir. hatóságok kezére. 1850 májusában állították hadbíróság elé, amely Pesten tíz év várfogságra ítélte. Aradon raboskodott, 1854. április 24-én kegyelmet kapott. A Péterváradot védő Kiss Pált először halálra ítélte az aradi hadbíróság, majd Haynau javaslatára (!) amnesztiában részesült. Gaál viszont soha nem szabadult ki: Aradról Pestre szállították, s az ottani helyőrségi kórházban hunyt el 1854. november 30-án.

Bajzik László monográfiája ennek a változatos sorsú, méltatlanul elfeledett honvédtábornoknak állít – remélhetőleg – „ércnél maradandóbb” emléket. A Szerző végigkutatta a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (korábban Magyar Országos Levéltár) és a Hadtörténelmi Levéltár vonatkozó iratanyagait; eredetiben illetve másolatokban jutott hozzá a bécsi Kriegsarchiv fontos dokumentumaihoz, pld. az aradi várőrség hadműveleti naplójához. S hogy szerzői erényei mellett még egy érdemét kiemeljük, ő kutatta fel Gaál oldalági leszármazottainál a tábornok irathagyatékát,s ez a páratlanul értékes dokumentum-együttes az ő rábeszélésének köszönhetően került a család szívessége folytán a Hadtörténelmi Levéltárba. (Ez utóbbi már csak azért is fontos volt, mert Gaál 1848-1849. évi iratainak egy része a hadbírósági eljárás óta eltűnt, viszont a hagyatékban megtalálhatók az iratok eredeti fogalmazványai.)

Egy ilyen bevezető nem térhet ki a kötet minden erényére, de közülük a legfontosabbakat mindenképpen érdemes kiemelnünk. Az 1848-1849-es honvédtiszti életrajzok többsége az 1848 előtti időszak bemutatásánál a dokumentumok egyenetlen megoszlása miatt szükségszerűen jóval rövidebb és szűkszavúbb, mint a forradalmon és szabadságharc időszakának tárgyalásánál. A Szerző – részint a Gaál-hagyatéknak, részint a bécsi levéltári anyagnak köszönhetően – sikeresen kikerülte ezt a csapdát, hiszen részletes, és hősének nemcsak katonai előmenetelét, de szellemi-politikai érését is bemutató képet festett erről az időszakról is. Emellett felhívta a figyelmet Gaál két, a hazai hadtudományi bibliográfiákban sem szereplő önálló, német nyelvű munkájára. Részletesen bemutatja Gaál nyugállományba helyezésének és reaktiválásának történetét, az őszi dunántúli és muraközi harcokban játszott szerepét.

A mű legterjedelmesebb része, s egyben legnagyobb érdeme Arad 1848. december – 1849. február közötti körülzárásának és ostromának, s benne Gaál tevékenységének rekonstruálása. A szabadságharc egyetlen ostromműveletéről sem készült még ilyen alaposságú és részletességű leírás és elemzés. A Szerző meggyőzően bizonyítja, hogy Gaál aradi tevékenysége megfelelt a kor szakmai követelményeinek, és a rendelkezésére álló korlátozott eszközök és lehetőségek dacára, igen komoly gondot okozott az aradi várőrségnek. Véleménye szerint az erőd rohammal történő bevételére már 1849. január végén, a Damjanich János vezérőrnagy vezette bánsági hadosztály megérkezése után lehetőség nyílt, s a korábbi szakirodalom Damjanich álláspontját reprodukáló állításaival szemben nem Gaál, hanem Damjanich hibázott, amikor nem vállalta a támadás megindítását. Ugyanilyen horderejű mindaz, amit Arad 1849. február eleji cs. kir. felmentéséről és a február 8-i aradi ütközetről ír. Eszerint Gaál indokoltan ürítette ki a Maros bal partját a támadás előtt, s az aradi ütközetben neki köszönhetően sikerült súlyos vereséget mérni az Óaradra benyomuló ellenségre.

Részletesen mutatja be a Gaál ellen az ütközetet követően lefolytatott katonai igazságügyi vizsgálat lefolyását, Gaál újabb, a Balaton-felvidéki erődítési munkálatokkal történő megbízatását, és e „lehetetlen küldetés” teljesítése érdekében tanúsított erőfeszítéseit. Rendkívül érdekes és fontos Gaál 1848 végi és 1849 tavaszi memorandumainak bemutatása amelyekből kiderül, hogy Gaál kiváló, a katonai szakmai tudományokon is túlmutató elméleti képzettséggel és érdeklődéssel rendelkezett – s hogy memorandumai készítése közben nem mindig az a mindennapi realizmus vezette, amelyet az aradi ostromsereg parancsnokaként tanúsított.

Rendkívül alapos és részletes, az eddigi szakirodalmat is sok tekintetben módosító és korrigáló a Gaál ellen lefolytatott 1849-1850. évi hadbírósági vizsgálat és eljárás bemutatása, ide értve Haynau justizmorddal felérő beavatkozásának, az ítélet utólagos súlyosbításának rekonstruálását. A Szerző meggyőzően bizonyítja, hogy a hadbíróság viszonylagos jóindulattal kezelte Gaál ügyét, ezzel magyarázható a vele szemben hozott, s csak Haynau nyomására módosított „enyhe” ítélet.

A Szerző hihetetlen aprólékossággal és gondossággal rekonstruálta Gaál Miklós életpályájának egyes szakaszait. Jó kutatóhoz méltó módon, soha nem elégedett meg a szakirodalom egyes – még oly neves kutatóktól származó – állításainak kritikátlan átvételével, hanem minden esetben igyekezett utánamenni a jelentéktelennek látszó, sokszor azonban döntő fontosságú részleteknek. Mérnöki képzettségéből és fegyelmezett műszaki gondolkodás- és látásmódjából következően meggyőzően cáfol korábban egyértelműnek vélt állításokat (pld. Arad 1849 eleji védelmi képességeivel kapcsolatban), s ugyanezt a fegyelmezett, a mindennapi gyakorlat történetével kapcsolatos érdeklődést figyelhetjük meg pld. Gaál első önarcképének leírásában, vagy Gaál bilincsének bemutatásában és a korabeli bilincsviselés rekonstruálásában. Munkája azonban nem „csak” hagyományos életrajz, hiszen a befejező részben a pszichológia segítségül hívásával igyekszik személyiségképet is rajzolni hőséről.

Bajzik László igen magasra tette azt a mércét, amit más negyvennyolcas honvédtábornokok életrajzíróinak „meg kell ugraniuk”; reméljük, másoknak is sikerül. A Szerző munkája annak példája, hogy a jó történeti munka előfeltétele nem az, hogy valaki a szűkebb értelemben vett történész céh soraiba tartozik-e mesterként, legényként vagy inasként; hanem az, hogy képes-e történeti kérdéseket új szempontok, új források alapján, a régi előítéleteket megcáfolva feldolgozni.

E gondolatok jegyében ajánlom jó szívvel az Olvasó figyelmébe Bajzik László munkáját.

Budapest, 2015. január 12.

Hermann Róbert, az MTA doktora
a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese

KATALÓGUS		TARTALOM