Az elmúlt másfél évszázadban az olvasók megtanultak egyre gyorsabban és biztonságosabban képeket olvasni, pontosabban fogalmazva: képekből olvasni ki értesüléseket. Nem mintha korábban nem lett volna szokás illusztrálni akár már a kézzel írott könyveket is, de a kép a ponyvanyomtatványok címlapjain és a képes folyóiratok hasábjain jutott el először sokakhoz. Fokozódott a képek dokumentumereje a fényképezés elterjedtével, majd a mozgófényképezéssel, a mai olvasó pedig, aki nemcsak újságokban és filmhíradókon találkozik a dokumentumképekkel, hanem órákat tölt el napról napra a televízió előtt is, már otthonosan választja ki a képek-mozgóképek tengeréből azokat, amelyeket hitelesnek tart, amelyek helyszíneket, eseményeket, egyes személyeket megelevenítenek előtte. Ez a képesség nemcsak napjaink felvételeivel kapcsolatosan van meg az olvasókban: gyakorlatuk segítségével sokszor pontosabban és többet látnak meg a régi képekben is, mint azok az elődeik, akik számára azok a régi illusztrációk készültek. Az is magától értetődő, hogy a mai olvasó olyan képekre kíváncsi a múltból, amelyek egyszerre megelevenítő erejűek és hitelesek.

Ez a könyv, egy hadseregtörténész és egy festőművész közös munkája, képekben megelevenítő erővel és hitelesen szeretné megidézni az 1848–1849. évi magyar szabadságharcot, egy olyan háborút tehát, amely még éppen nem került fel fényképekre. Egy-egy jelentősebb vagy tehetősebb szereplőről készült ugyan a szabadságharc napjaiban dagerrotípia vagy talbotípia, de ezekből is alig néhány maradt ránk. A leghíresebb, a Görgey Arturról készült dagerrotípia a főváros ostromának esett áldozatul 1945-ben. Ráadásul ezeken a felvételeken még következtetni is alig lehet a színekre. Mindenképpen indokolt tehát a korabeli képanyagot összeszedni – Rózsa György és Spira György meg is tette 1973-ban megjelent Negyvennyolc a kortársak szemével című úttörő munkájában. De ennek a magyar történelemben feledhetetlen másfél évnek a történetét más módon is kötelességünk megeleveníteni. A gyér forrásokból, rajzokból, portrékból, tárgyi emlékekből, sokszor csak papíron maradt korabeli tervezetekből, hivatalos iratokból, szabályzatokból, visszaemlékezések szűkös szavaiból, nehezen értelmezhető jegyzeteiből meg kell szerkesztenünk a hiteles képet: milyen is volt a magyar szabadságharc honvédserege.

Bármilyen izgalmas legyen is 1848–1849 politikai története, az országgyűléseken és népgyűléseken folyó sokszor szenvedélyes vita, a szabadságharc 1848 szeptembere után mégis elsősorban háború volt, és alighanem több múlt az utolsó székely honvéd szuronyán, az utolsó jászkun közhuszár kardja élén, mint a legszenvedelmesebb vagy leghatásosabb szónoklaton. És a kor igazi megelevenítéséhez éppen azokat kell elsősorban megjelenítenünk, akik ennek a függetlenségi küzdelemnek a legtöbb terhét viselték. Nem szabad felednünk egy olyan költőóriás szavait, aki maga is az életét áldozta ebben a háborúban – Petőfi Sándor honvéd őrnagyét, aki személyes tapasztalatból és őszinte meggyőződésből írta meg már az első csaták után:

S mit tudják ők, mi az a dicsőség? / S ha tudnák is, mi hasznuk van benne?
Nincsen lap a történet könyvében, / Ahol nevök följegyezve lenne.
Ki is győzné mind fölírni, akik / Tömegestül el-elvérezének? –
Tiszteljétek a közkatonákat, / Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Ebből a könyvből tehát, jellegénél fogva, nem azt tanulhatja meg az olvasó, melyek voltak a szabadságharc legfontosabb politikai és katonai fordulópontjai, nem rajzolhatja meg belőle a függetlenségi háború eseménytörténetét, nem eszmélhet rá a nemzetközi diplomácia működésének rejtett rugóira és összefüggéseire. Képeket lát, egy festőművész képzeletének és tehetségének bizonyítékait – de nem üres fantáziatermékeket. Somogyi Győző éveket áldozott arra, hogy a szabadságharc katonáiról festett sorozata hiteles legyen, Barcy Zoltán pedig éppenséggel évtizedek óta gyűjti és egyezteti a legapróbb adatokat is a kor egyenruháiról. Munkájukat megnehezítette, hogy ezúttal is, mint mindig, a győztesek voltak kedvezőbb helyzetben. Mind az osztrák, mind az orosz haderő egyenruháit művelődéstörténetileg is rendkívül érdekes szabályzatok határozták meg, írták le és ábrázolták a legapróbb részletekig, a közgyűjtemények pedig megőrizték a levetett uniformisokat. A rögtönözve felállított honvédség egyenruházati és felszerelési darabjait a szabadságharc minden más emlékével együtt igyekeztek megsemmisíteni a győztesek. Azok, akik utóbb megírták visszaemlékezéseiket honvédéletükről, legtöbbször természetesnek tartották, hogy mindenki tudja, látta, tapintotta, milyen is volt az az egyenruha, tehát legfeljebb egy-egy odavetett félmondatban árulnak el róla valamit. Valóságos nyomozó munka hozta létre tehát ennek a kiadványnak szöveg- és képanyagát.

A képeket gyakorlott szemmel végigtekintő mai olvasó mégis valami olyasfélét érezhet meg Barcy Zoltán és Somogyi Győző munkájából, amit csak a legnagyobb visszaemlékezések tudnak egy-egy pillanatra felidézni: a csodálatos másfél esztendő mindennapjainak varázsát. Végre nem a filmekből ismert kikent-kifent operettkatonák elevenednek meg itt (reméljük, ez után a könyv után a színpadi és filmrendezők is hívebb portrékat fognak elénk vetíteni), hanem az igaziak, magyarok és lengyelek, németek és olaszok, névtelen közvitézek és nagy tábornokok. És egy-egy pillanatra talán megérezzük az átázott-átizzadt posztóruhák nehéz szagát, a lőpor kesernyés illatát, megint megvillan a fény rég elrozsdásodott szuronyokon-kardokon, fülünkbe harsan egy piros tollforgós huszár-trombitás recsegően hamis trombitajele, egy részeg honvéddobos rohamra indító dobolása, halljuk a bakancsos lábak nehéz dobogását, a rongyos zászlók csattogását a szélben – igen, végre hitelesen megelevenedik egy nemzet hősiesen végigvívott szabadságharca, amely kudarcában, leveretésében is sokkal felemelőbb, szívet melengetőbb és szavahihetőbb, mint a legszebb operett vagy a legcifrább apoteózis. Egy pillanatra átérezhetjük azt, amit a szabadságharc fővezére, Görgey Artúr, a harmincegy esztendős tábornok érzett, mikor Buda bevételének hajnalán belenézett a svábhegyi főhadiszállás teraszán felállított nagy távcsőbe, és bár nem volt a nagy szavak embere, fel kellett kiáltania: „Előre! Ott lobog a trikolór! Éljen a honvéd!”

Katona Tamás