SZABADSÁGHARC 1848–1849

BÁTORI SCHULCZ : Bátori Schulcz Bódog emlékiratai 1848/9-ki szabadságharczból (zárszó)

Ha a jelen munka elejét képező „Bátori Schulcz Bódog életrajzán“, valamint az általa átélt csaták vázlatán végig tekintünk, azon meggyőződésre térünk, hogy Bátori azon kitünő jellemek közé tartozik, a ki engedelmeskedni s parancsolni egyiránt tud; felebbvalóihoz tántorithatlan gyermeki engedelmességgel, s alattvalóihoz a leggyöngédebb atyai szeretettel viseltetik. Igen fényes bizonyitványát adja ennek akkor, midőn egykori század-, ezredparancsnokai s dandár-, valamint hadosztálynokairól kegyelettel megemlékezik. Szintugy meg nem feledkezik ő hű, bátor s hős alattvalóiról is, mert a kire csak visszaemlékezni képes, elsorolja annak érdemeit.

Azonban mindezen kitünő sajátságát túlsúlyozza hazája iránti lángoló szeretete, miként őt A n t o s János 1848—49-ki honvéd alezredes (jelenleg Pestmegye abonyi földbirtokos) jellemzi, ugymond : „Bátori Schulcz Bódog volt az utóbbi szabadságharcz alatt azon kiváló tiszta honfiui erények, azon páratlan hősök egyike, ki előtt a legválságosb pillanatokban sem merült fel soha semmi nehézség, s ki ha egész napon át csatázott, s 24 óra óta se nem evett, se nem pihent, a harcz végeztével önként ajánlkozott a sereg fedezetéül, hátvédül dandárával, s kedélyes, szelid modorával annyira meg tudá nyerni honvédeinek szivét, közibök menvén, velök nyájas beszélgetésbe eredt, mesélt nekik, s tréfálódzott velök, ugy, hogy senkinek sem jutott eszébe a kiállott fáradalom, a kenyér s a bor, hanem szeretett vezérök édes szavaiban elmélyedve, örömmel s odaadó készséggel türték a fáradalmat és nélkülözést. Ámde ha harczra került a dolog, ott ismét Bátori Schulcz állott elé, villámként pattant lovára s néhány buzditó szava felvillanyzá a tikkadt honvédet, ki vakon rohant az ágyuk tátongó torkolatának, mert szeretett vezérét, eszmehősét, Bátorit mindenütt legelül látta, közönyösen, mosolylyal ajakán megvetni a halált. Rendkivüli tünemény volt ö, s a ki a harcz vad zajában látta e hőst, mythoszi hadistennek képzelé őt.

S ha egy csatát nyertünk, s az teljes diadallal végződött: Bátori szemeiből a legmagasztosabb örömérzet könyüi hullottak alá, mert hivé, lelke mélyéből meg volt győződve, hogy ez ütközet a hazát menté meg; ő csak jót tudott remélni s jósolni, mert végtelen szerette hazáját, miért is előtte semmi sem volt drága, élete sem, a mit ő a haza szabadságáért, üdvéért készséggel, örömmel bármikor oda nem adott volna.“

Ekként nyilatkozik a tisztelt honvéd alezredes, A n t o s János ur Bátori felől, ki vele a szabadságharcz folyama alatt csaknem mindig együtt volt.

A szabadságharcz bevégeztével összes vagyonát, harczparipáit hű barátja, J e s z e n s z k y Sándornak, ki tartozásaiért jótállást vállalt, elküldé, s ekként a szó szoros értelmében minden nélkül maradt, de azért jó kedélye s reménye el nem hagyá, sőt az elnyomatás korszaka alatt is folyton buzditá barátait s ismerőseit a türelemre s kitartásra, ugymond : „a haza s e nemzet nem veszhet el, napunknak fel kell virradni még.“

Bátori nem tartozik azon váltzékony jellemek sorába, mely, ha a láthatáron egy bolygó feltünik, telve van vérmes reményekkel, s annak eltüntével kétségbe esik. Ő tántorithatlan optimista, s a magyar nemzet életerejére fekteti összes reményét.

Mindeezen sajátságaiért számos barátjai s tisztelői vannak, sőt mondhatni, hogy ellensége nincs is.

Nyugodt s vidám kedélye egyetlen a maga nemében, s testi épsége s ereje állandó, változatlan.

Jelen emlékiratai napvilágot soha nem láttak volna, ha alulirt azon szerencsés eszmére nem jut, hogy vele levelezésbe bocsátkozván, annak közzétetelére nem serkentettem volna őt, mig végre kérelmemnek s több barátai ösztönzésének engedve, rendelkezésemre bocsátá azokat, azon nyilatkozattal, hogy ezt egyedül azért teszi, miszerint a hazai történelemnek szolgálatot vél tenni ezáltal, leginkább pedig azért, hogy azokat majdan az utókor olvasva, tanulja meg szeretni hazáját, s azon tanulságot meritsen tartalmából, hogy a honért s annak szabadságáért mindenünket, sőt ha kell, életünket feláldozni szent kötelességünk.

Végül, éltet a remény, hogy jelen emlékiratok közzétételével néhány adattal ismét gazdagodott az 1848—49-ki szabadságharczunk története.

Egervári Ödön.

KATALÓGUS		TARTALOM