A magyar történelem szerencsére bővelkedik olyan eseményekben, mely a függetlenség kivívására, a társadalmi fejlődés felgyorsítására irányul. Ezen felkelések, forradalmak, szabadságharcok sikere, de sokszor még sikertelensége esetén is olyan változások következtek be, melyek révén rendszerint új szemlélet, új gondolkodás váltotta fel a régi, elavult eszméket. Igaz ez akkor is, ha időnként ezek legyőzése, leverése esetén – átmenetileg – nehezebb helyzet alakult ki, mint az azt megelőző időszakban. Ilyen az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc is, mely alapvető, döntő változást idézett elő a társadalmi gondolkodásban, olyan eszméket emelt rövid idő alatt törvénnyé, melyeket már akkor sem lehetett semmissé tenni, amikor ezeket eltörölte a „régi rend”.

A százötven évvel ezelőtti események azonban nemcsak a társadalmi fejlődés vonatkozásában rendkívül fontosak, hanem azért is, mert Magyarország tudtára adta az osztrák császári politika irányítóinak, hogy legyőzésére egydül képtelen. Ez pedig olyan politikai tőkét jelentett az ország számára, melynek megléte az 1867-es kiegyezéshez vezetett. A szabadságharc alatt az erőt pedig az a honvédsereg jelenítette meg, mely képes volt egyenlő ellenfele lenni az osztrák császári-királyi (cs. kir.) hadseregnek.

Ennek a haderőnek a megszervezése és működése azért is rendkívül fontos számunkra, mert a magyar történelemben először jött létre egy, a kor színvonalán álló, ütőképes, állandó hadsereg.