SZABADSÁGHARC 1848–1849

CSUTAK : Aradi fogságom alatt irt adatok az 1848/9 évi szabadságharc különösen az Erdély havasai ellen vezetett hadjáratról (előszó)

Olvass-, gondolkozzál, s csak azután itélj!

Ha a t. c. olvasó közönség, a közel mult nemzeti és alkotmányos szabadság harcunkról irt több mindenféle szinű és alkatu munkát olvasta, bizonyára fölkiált, főkép a királyhágóntúli honfitársaink, hogy miként lehet az, hogy a havasok elleni főparancsnok mind ez ideig némán hallgat és életének semmi jelét sem adja, miként lehet az, hogy a történetben oly szomorú helyet foglaló s vétkes esemény (mely a közönség előtt mind ez ideig csak találós rejtvény) valódi állásáról épen mit sem lehet alaposan tudni. – De még inkább fölkiált a hon és nemzetünk történelmének hű irója, ki érzi, hogy menyire hiányosan van eddig előadva az Erdély havasai ellen vezetett hadjárat, és épen a legnyomasztóbb esetek vannak a lehető legfölületesebben előadva, melyből első pillanatra föltünik az olvasó figyelme előtt az, hogy az irónak aligha volt biztos tudomása arról, mit tolla alá venni elég bátor volt; ki látszott, hogy mind az, mit arról ez ideig irtak, vagy a személyesség aljas boszu sugallatai-, vagy pedig a világ elé bocsátott ebbeli munkája, csak a hallomás tolmácslásából eredhetett.

Azért tevém föl magamban, hogy megvárom a minden felől árvizként rohanó könyvek kiadását, mivel úgy valék meggyőződve, hogy az Erdély havasai ellen vezetett minden hadjáratot más, de minden esetre az eseményeket jól ismerő egyén által hiven fognak előadatni, mely esetben nekem csak is némely, s kivülem más által nem tudható adatok tisztába hozatalára kell vala szoritkoznom.

De minthogy ebbeli várakozásomban csalódtam, kénytetve érzem magamat, hogy bár járatlanul is az anyira előre haladt irói pályán, tollhoz nyuljak; s az események hulláma által előidézett valót leirjam a maga meztelenségében, úgy miként azok valóban történtek.

Ezt tennem kell, hogy az e tekintetben már megjelent jeles munkákban följegyzett egyoldalu előadásokat adatokkal megcálfojam, s Kossuth mint kormányzó becsületét sértetlenül tüntessem föl a világ előtt, ezzel tartozom az ő becsületének, de tartozom kis seregem vitézségének és önmagam nevének is; de végtére honfiui szent kötelességem ezt tenni, mert forró ohajtásom, hogy a hazámat érdeklő s a világ elé bocsátandó történet lapjain napfényhez hasonló ragyogásban álljon az események szűlte tiszta valóság, nehogy az utókor undorral forduljon el annak olvasásakor, hazája multjától, s hogy ne essék előre is kétségbe a művelt olvasóvilág szigorú és részrehajlatlan itélete hallattára; igaz, hogy fájni szokott az igazságos hang, de csak mindennapi, közönséges lelkeknek.

Azonban meggyőződésem, hogy ezek fájdalmát fölül mulja az előadottak hű és valódi kimutatása, anyival is inkább, mivel mindaz, mi kis töredék munkámban foglaltatik, hü adatokon alapszik.

Még mi előtt Arad vár sokat mondható néma és rideg falai közt kimondták volna fölöttem: mint valami uton álló fölött a halálos itéletet, megirám az Erdély havasai ellen vezetett hadjáratról kis töredék emléklapomat; azzal az elhatározottsággal, hogy ha majd a bakó gyilkos keze véget vet életemnek, hazám és nemzetem kebelében maradjon annak valódi történelme, úgy miként azt az események hullámzata előtérbe sodorta; azonban a sors könyvében máskép volt éltem naplója irányozva, s igy idő engedtetett, hogy a sokféle könyvek tömegében ferdén előadott dolgokat okadatolva, hű előadásom által megcáfolhassam.

Nem tartom semmi tekintetben szép, vagy célhoz vezetőnek a ferde előadásokat, mert habár későbben is, de utat tör magának a tiszta igazság, mint az eltorlaszolt viz, mely a kősziklán átszivárog idő multával. De meg mi az események részletes jegyzőjének célja, ha az nem, hogy mindent lehető leghivebben adjon elő, hogy a történetiró, mint a népek, nemzetek, országok és fejdelmek kérlelhetlen mestere, abból az utókor számára mennél hivebben egybe állitható történetét, miből a világ tanulmányt meritsen, a népek és fejedelmek kormányzó működését illetőleg. De ha mindaz, ki tollat ragad, csak saját kedvére, szeme és fülének jól és szépen hangzón ád egy vagy más esetet elő; egyiket kimélve, mert magasan született, vagy mert jó barát, a másikat rágalmazva, mert irigységet táplálunk ellene, vagy már az első pillanatra keblünkben megfoghatlan oknál fogva támadt ellenszenv ezt igy parancsolja, nem inkább eltorzitják-e – a helyett, hogy elősegitenék – az ország történet igaz ecsetelhetését; szerintem fölötte megrovandó az, ki Isten által sem változtatható eseményeket, mint megtörténteket, csak a különös kedvezményezés, vagy épen csak a szép hangzás végett elferdit; igy a történet irót tévutra vezetjük; már pedig épen nekünk magyaroknak azon kellene lennünk, hogy ki ki mit tud, azt történethiven adja elő, anyival is inkább, mivel épen az 1848/9 évi események valának honunk és nemzetünk ajtó nyitói a polgárisult országok csarnokába juthatni.

Mi engem illet , siri némaságban ohajték hallgatni; kis töredék munkámmal magánosságomba visszahuzódva, meg voltam és vagyok elégedve, ha nehányan elismerésüket éreztetik velem a mult harcias eseményekben való porszemnyi részvétemért... Csak a késő kornak akartam juttatni eme töredék jegyzékemet, a mikor már az elmult események fölött valóban higgadt vérrel szoktunk szólani, de mint egy erőtetve látom magam tollhoz nyulni, mert azt kell hinnem, hogy eddig minden a tárgyban iró csak azért emliti egyoldalulag az Erdély havasai ellen vezetett hadjárat működését, hogy valahára én is fölszólaljak, talán tartottak attól, hogy örökre elnémulok, a miben azonban csalódtak, mert én azt már rég toll alá véve, zárva, és elrejtve tartám a gyászos emlékü évek alatt.

Minthogy azonban a sors könyvébe mind ez ideig nem volt megirva a bakó irgalmatlan keze általi kimulásom, annál fogva föltevém magamban, hogy ha már idő endedtetett, tehát több e részről kiadott könyv olvasása után, bocsátom, ha nehezen is, kis töredék munkámat a világ itélőszéke elé, Schiller ama mondatára eszmélve: „die Weltgesehichte ist das Weltgericht”.

Nem kis meglepetéssel olvasám Czecz tábk. munkáját, csakhamar utána Klapka tábornokét, ki – ugy látszik – félre vezettetett Erdély eme hadjárati jegyzeteinél, mert ő részrehajlatlanságánál fogva, ha a dolog valódi állását tudja, terjedelmesebben irta és adta volna elő szép művében az a vidéken történteket, mert nem lázitá keblét ama gondolat, hogy egyik vagy másik polgári állásu egyén, mint honvéd, méltó érdemeinél fogva, magas állásban részesül; szóval Klapka nem tartozván azon emberek közé, kiknek ajkairól a jó és szép is elfajulva, vagy elferditve hangzik.

Jelen kis töredék jegyzékem kelte után 12 évre, midőn hazám kissé szabadabban lélegzett fél évig, több eféle munkák halmaza lepte el az olvasó közönséget, melyből olvasám az Erdély havasai ellen vezetett hadjáratot, de egyoldalulag és hibásan előadva; mely már csak azért is hibás, mivel ugy tüntetik föl a dolgot, mint ha az épen csak akkor keletkezett volna, midőn csekély személyem rendeltetett oda, a fölkelők ellen; – holott ezen vidék román ajku lakosai már 1848-ik évi oktober havában Gál László nemzetőri őrnagy alatt fegyveres erővel szorittattak vissza a magaslatok völgyeibe, rabolni s irtani induIt vágyaikkal.

De 1849-ik évi január havában Beke alezredes váltá föl Gált, ki ismét e vidéken működött; tehát ebből minden további commentározás nélkül is kiderül, hogy nem az én oda rendeltetésemkor keletkezett a havasok elleni hadjárat, mivel tehát ily ferde előadásokat olvastam, melyek az olvasó közönséget oda erőtetni látszanak ferde állitásaikkal, hogy mindenkinek csak hallomásból teremtett állitásait elhigyje.

Olvastam továbbá a Kőváry László által kiadott 1848/9 évi történetét Erdélynek. E munka csak azért sem felel meg hiven föladatának, mivel gyakran kirándul előadásaiban Magyarország legtávolabb részeire, sőt még a hon magasabb politikai körében végbement némely esemény fölött is mond itélétet.

Szerintem oly hadjárat leirását, mely az országos ügyek, bel- és kül igazgatásának politikai hibáit is bonckés alá vehesse, csak oly katonai egyéntől várhatja a hon és nemzet, de a t. c. olvasó közönség is jogosan, ki a közügyek kormányzati ágazatának gyeplője valamelyikét kezeibe tartja, mint annak vezetője, ellenben fölötte nevetséges tolakodásnak tartanék, ha csekély személyem, ki alárendelt állásomnál fogva is bátorkodnék a politikai mozdony millió ágazatai közül valamelyike fölött is javitani, vagy épen itéleti roszalásomat kimondani.

Részemről ugy vagyok meggyőződve, hogy nekünk magyaroknak, ha honunknak csakugyan jót akarunk, s a világ örökké élő történet lapjain azt, mint ereklyét akarjuk az utókornak örökségkép hagyni: akkor nem szabad a világ elé bocsátandó jegyzeteinkben mindjárt itéleteinket is fenhangon hirdetni; mert azért adatik ki valamely esemény följegyzése, hogy abból egybevetve itélhessen az olvasóvilág, akkoron, midőn arról már higgadt vér és lélekkel itélhet, mert az itélet kimondása kétségkivül az olvasó közönségé, mit tőle bármely irónak is elvenni nem szabad.

Azért Kőváry honvédtársam munkája szerintem sok helyen tévedésen alapszik, miként az elősorolám, de hibás azért is, mert:

a) munkája 214. lapján azt állitja, hogy Bem tábornok, Csutak Kálmán őrnagyot Abrudbánya fedezésére inditá 1849. april 14-ike körül. Ez fölötte nagy tévedés, mert engem nem Bem t., hanem a debreceni kormány rendelt oda, azon év február hó 16-án kelt rendelettel, mely e munkám folyamában olvasható, azonban mint Zaránd megyében működő katonai parancsnok, a 9-ik hadosztályhoz tartoztam, miért is dandárom, mint annak szélső balszárnya szerepelt.

b) továbbá munkája 225-ik lapján mondja: hogy Csutak Kálmán lévén fölküldve, ki is april 2-án kezdé meg működését. Ez magában oly összeütköző állitás, melyre minden olvasónak föl kell jajdúlnia; de hogy is lehet az, hogy april 14-én körül rendeltettem a vidékre, s már azon hó 2-án megkezdettem volna működésemet, tehát csak 12 nappal oda rendeltetésem előtt...?

El nem hallgathatom e munka folytán olvasható azon állitást sem, mintha Szemere Bertalan akkori ministerelnök küldötte volna Drágos Jánost, a havasok lakóihoz béke pontokkal. Hogy az iró ezt honnan merithette, meg nem foghatom. Épen úgy áll Czecz tábornok munkája is, egyoldalulag az olvasó közönség előtt, a havasok ellen vezetett harcról. – Hogy pedig Kőváry béke pontjait illetőleg vissza térjek, az a nézetem, miszerint Drágos a románok táborában szüntelen s ezerféle faggatások közt, meglehet, hogy talán toll alá vett egy olyforma béke pontozatot, melyről Kőváry ir, de hogy Drágos azokat magával hozta volna, azt Isten s világ előtt tagadom, s bátor vagyok többi honvéd tiszttársaimra is hivatkozni, mert nem lehet, hogy mindnyájan kihaltak volna. Azok is, mint én, melegen fognak emlékezni, Drágos béke biztosnak táboromban való megjelenésére, miről azonban munkám folytán bővebben szólok, – de mivel Szemere által adottaknak mondatik e béke pontok jegyzéke, lehet hogy már akkor volt valami emberi gyarlóság szülte irigység a két nagy hazafi, t. i. Szemere és Kossuth közt, de én azt állitani nagy vakmerőségnek tartanám. Szerintem haragudhatnak személyek egymásra, de ott, hol a hon és nemzet léte vagy nem léte áll előtérben, nem tehetem föl, hogy a két férfiu keblében létező egymás iránti gyülölet – ha volt – e pillanatban is az uralgó szerepet játzhatá legyen, azért itt erről szólni többet nem lehet.

Az is mondatik Kőváry könyvének 225-ik lapján, bogy Csutak győzelmének nem sok hasznát vette, mert Brádnál tovább menni nem birt. Hogy miért nem mentem tovább, az kis munkám folytán kiderül, de lehet a józan észszel gondolni is, hogy egy sereg vezére, ha még oly tapasztalatlan is, csapataival akkor rohanja meg ellenfelét, midőn béke biztosa köztük van alkudozni, vagy midőn épen a béke áldomás poharát üriti, ehhez nem tudatlanság, hanem határt nem ismerő roszlelküség s még elfajultabb hazafiuság szükségeltetik, mit itt megnevezni sem merek, avagy valamely vágy teljesedésének reménye kell ruganyul, mint Hatvaninál volt.

Azon munka 115-ik lapján azt is állitja szerző, hogy a szerencsétlenül legyilkolt Brádi családot 1848. évi november havában Gál László vagy Beke alezredesek takarittatták el; ez tévedés, mert ama szerencsétlen családot, számra 16 egyén holttestét én ásattam föl és takarittatám el, 1849. évi március 26-án, mely temetkezési alkalomkor a diszmenetet Pogrányi Sándor százados vezette, hol azon család rokona Institoris János, mint akkori élelmezési biztosom is jelen volt: e barbár modra legyilkolt család egy sirban aluszsza örök álmait a kőrösbányai sirkertben. Én tartottam katonáimhoz a magasra domboruló sirhant tetejéről beszédet ez alkalommal.

Tehát mind ezekből látható, hogy Kőváry L. honvédtársamnak munkájában foglalt állitásai közül nem mindegyik állja ki a valóság tűzpróbáját.

Épen úgy hibásan állittatik az is, mintha Hatvani helyembe lett volna küldve, minek megcáfolására munkám tartalmára hivatkozom. De hibásan állittatik az is, hogy Hatvani 1849. évi május hó 16-án és 19-én tette volna támadásait Abrudbánya ellen,*) mert ő az első szerencsétlen megtámadást azon évi május hó 2-án, a másodikat pedig 5-én tette, s május hó 9-én már nem volt Brádon található.

Mind ezekből kiderül az, hogy kénytelen voltam, de köteleségemmé is vált, tollhoz nyulva, saját meztelenségében előadni a történet valóságát, noha még nincs itt az ideje, mert a történet természete, emberi gyarlóságunknál fogva, mindig csak a jövő sarjadék tulajdona, mely erről elfogulatlan fog tudni itélni; minthogy azonban az Erdély havasai ellen vezetett hadjáratról anyi sok ferdén előadottakat olvastam, nem fogja senki sem jelen töredékmunkám kiadását tolakodásnak nézni.

Klapka tábornok arról panaszkodik munkája 46-ik lapján, hogy őt, mint helyettes hadügyért, a kormány soszor kikerülte hadi rendeletek kibocsátásában. Ez való igaz, de –Hatvaninál nem igy áll az eset, azért bátran mondhatom, hogy Klapka ez állitása hallomásból ered, és az megbocsáthatlan hiba minden kormánynál. Ebben Klapka tábornok urral egyet értek, mert történt sok mindenféle a debreceni kormány nevében és köpönyege alatt, mikről a kormány csak akkor nyert valódi tudomást, midőn az ilyetén kicsapongó rendeletekből származó balesetek hire boritá el a hazát. – A debreceni kormány fölötte gyönge volt, mert egy pár homok buckát egyenlőre taposó, fülig arany galléros szájhőstől is megijedt; a mint észrevették ez uracsok, hogy a kormány katonai tekintetben szigorubb intézkedésekhez akar nyulni, azonnal tele volt a város kürtölve, hogy itt van a német Zopf, már ismét egy uj Vorschrift teremtő érkezett, s ha ily módon akar velünk honvédekkel bánni, azonnal leköszönünk s. a. t. ezer ilyenféle. Ilyesmit gyakran lehetett hallani, s a kormány, mintha neki kellett volna mea culpát mondani, elhallgatta a vészt hirdető csevegők lármáját, a helyett, hogy megbüntette volna őket. A kormánynak nem kellett volna félni, ily csak kardjaikat csörgetni szerető egyénektől, és valószinünek lenni hiszem, hogy a kormány szigorúbb föllépése sok ilyen futár-táskás urfit Debrecenből, az akkori kormány székhelyéről, meszsze távolitott volna.

Ezt tapasztalásból mondom, mert a midőn az Erdély havasai ellen vezetendő hadseregemet átvettem, nálam is történtek ilyenféle fenyegetések, mire én a leköszönő kardját elvévén, mint leköszönésének elfogadási jelét, bezzeg máskép gondolkoztak és azt a leköszönésféle ijesztgetést többé nem hallottam előtérben lenni. – Hogy pedig Klapka panaszára visszatérjek, csak anyit akarok még megjegyezni, hogy mikép lehet egy felelős hadügyministert képzelni, ott, hol minden őrmester és Querilla főnök a kormány fejével tette magát levelezésbe; ez fölötte nagy hiba volt, mert a hadügyminister az, ki az ország összes hadseregeinek holléte és működéséről számot adni köteles, ily csapongó rendeletek kiadása mellett azonban nem csak hogy a csapatok hol létét nem tudja, hanem azok működéséről sem számolhat; jó hiszemmel merem állitani, hogy ha szigorúbb rendeletek komolyan betartatnak, akkor Görgey sem játzhatta volna a nemzet által reá ruházott bizalommal szemben oly átkosan visszaélő szerepet.

Részemről csak anyit mondhatok, hogy Isten csodát teremtett akkor, midőn ily fegyelmetlen és elkényeztetett hadsereggel anyit is tehettünk a menyit tettünk.

*) Lásd ujabbkorí ismeretek tára 1. k. 15-ík oldaIon, hol még is csak jobban van előadva a való. [vissza]

KATALÓGUS		TARTALOM