SZABADSÁGHARC 1848–1849

DINYÉS : Virágh Gedeon kunszentmiklósi születésű 1848/49-es Nádor-huszár főhadnagy, honvéd őrnagy, az utolsó aradi rab élete dokumentumok tükrében (előszó)

Vannak halhatatlan szenvedélyek, amelyek túlélik azokat, akik érzik őket. Ilyen volt az a szenvedély is, amivel a 2015. szeptember 8-án, 67 éves korában elhunyt Dinyés László szobrász- és festőművész, költő és történetkutató viseltetett a magyar múlt, s azon belül különösen az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc történetének megismerése iránt.

Székesfehérvárott, a magyar királyok koronázó városában született, a szabadságharc centenáriumának évében. Alighanem mindkét tény meghatározó volt személyiségének és érdeklődési körének alakulása szempontjából.

Dinyés Lászlót azonban nem a nagy, néha igencsak nehezen megfogható történeti folyamatok, hanem az ezeket alakító vagy elszenvedő emberek érdekelték igazán. Magyarországon, ahol nagy hagyományai vannak a szájon hordott hazafiságnak, ritka az olyan ember, aki a cselekvő hazafiságot képviseli; aki nem szónokol, hanem tesz is valamit. Dinyés László ebbe az utóbbi, nem túl népes csoportba tartozott – talán azért is szerette annyira 1848-1849 történetét, mert akkortájt a cselekvők valamivel többen voltak.

Személyes ismeretségünk nem volt túl hosszú, de munkássága iránt mindig nagy tisztelettel viseltettem. Közös barátunk, Katona Tamás írta annak idején az aradi vértanúk peranyagát közreadó kötetében: „Ami az aradi vértanúk emlékének megőrzését illeti, különösebb büszkélkednivalónk nincs.” Dinyés László azon volt, hogy végre legyen mire büszkének lennünk e tekintetben.

Ezért is készítette el 2003-ban az első és utolsó aradi vértanú, Ormai Norbert ezredes és Ludwig Hauk alezredes, valamint a börtönben megtébolyodott Lenkey János tábornok emléktábláját, amelyet az Aradi Belvárosi Római Katolikus Templom előcsarnokában avattak fel. Ugyancsak ő alkotta meg a tizenötödik aradi vértanú, Kazinczy Lajos alezredes emléktábláját az Aradi Belvárosi Református Templomban, s emlékplakettet készített az aradi Szabadság-szobor újraállítására is.

De nem elégedett meg a közvélemény számára talán kevésbé ismert vértanúk emlékének megörökítésével. 2004-ben remek válogatást készített az egykori Aradi Ereklyemúzeumban őrzött 1848-1849-es dokumentumokból, s ugyanebben az évben tette közzé az „Aradi rabok 1849-1858” című kötetét, amelyben megmutatta, hogy hivatásos képzőművészként és amatőr történészként egyaránt milyen kitűnő munkát képes végezni. Nem csupán összegyűjtötte és kategorizálta az aradi várbörtönben 1849-1858 között raboskodó katonák és polgári személyek névsorát, hanem az ott raboskodó galsai Kovách Ernő honvédőrnagy vízfestményein látható aprócska portrékat felnagyítva, sokuk hiteles portréját is hihetetlen szorgalommal és türelemmel rekonstruálta.

Legkedvesebb hőse is az aradi vár foglyai közül került ki: Virágh Gedeon, a 12. Nádor huszárezred őrnagya, aki 1848 októberében száz veszéllyel dacolva vezette haza huszárait Csehországból a haza védelmére. Dinyés László egy kisebb füzetben, illetve egy önálló kötetben dolgozta fel Virágh életét, azét a honvédtisztét, aki legtovább, 1858-ig raboskodott az aradi vár kazamatáiban. De a kötet mellett szoborban is megörökítette a vitéz és hajlíthatatlan huszártiszt alakját, amelyet Virágh szülővárosában, Kunszentmiklóson állítottak fel.

Az újabb források alapján nekilátott az életrajz kibővítésének és átdolgozásának, különös tekintettel a hazaszökés történetének feldolgozására. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy engem kért meg a kézirat lektorálására. Amikor múlt nyáron átolvastam a kéziratot és megküldtem a megjegyzéseimet, gyakorlatilag mindent elfogadott. A végső simítások közben némi öniróniával írta: „Tudod a dilettánsnál csak egy rosszabb van: a szorgalmas dilettáns!!!!!!”

Pedig Dinyés László nem volt dilettáns történetkutatónak sem. Elkötelezett, szorgalmas érdeklődőként gyűjtötte az újabb és újabb adatokat, hogy egy olyan ember életét mutassa be, aki személyes szabadságával fizetett a haza védelméért. Nem csupán hasznos segítője, de egyenrangú partnere is volt azoknak a történészeknek, akik ezzel a korszakkal foglalkoznak. Ezért is ajánlom jó szívvel és Laci iránti szeretettel minden érdeklődő figyelmébe ezt a kiváló kötetet.

Budapest, 2016. január 11.

Hermann Róbert

KATALÓGUS		TARTALOM