SZABADSÁGHARC 1848–1849

Az 1848–49-es szabadságharc egészségügye és honvédorvosai (előszó)

Az 1848–49-es magyar szabadságharc egészségügyének levéltári forrásait feltáró, az azokat feldolgozó, valamint a megemlékező irodalom közös vonása, hogy nagyobbrészt jubiláris jellegű. A kormányzatok ilyenkor áldoznak nagyobb összegeket – a máskor is közlésre kész szellemi erőktől függetlenül – az e témákkal foglalkozó kiadványokra. 1948-ban a szabadságharc centenáriumán jelent meg a röntgenológus és orvostörténész Zétény Győzőnek a szabadságharc honvédorvosairól szóló gyűjteményes kötete. Ebben az alapvető munkában nem csekély szerepe volt a jeles orvostörténész-kutató Antal Lajos politikai mellőzésének. Zéténnyel közösen, nála talán még szorgosabb munkát végezve készítette elő ezt a könyvet, mely csak az utóbbi nevét viselhette. Antal Lajos munkásságára utalva, nevét a Flór Ferenc címszó minden bekezdése első betűinek összeolvasása őrzi. Emlékét immár ez a kötet is megörökíti.

A jubiláris munkák indítója, majd ösztönzője Varga Endre történész, az Országos Levéltár későbbi h. főigazgatójának 1931-ben a Károlyi Árpád Emlékkönyvben megjelent ‘Az 1848-49. évi magyar hadsereg egészségügyi szervezete’ című tanulmánya volt. Varga elsőként kutatta és dolgozta fel nagy akribiával a honvédorvosi karra, a honvéd egészségügyi igazgatásra vonatkozó 1848–49-i forrásokat. Ebben a nagyon alapos, monográfiával felérő tanulmányban a történészek több nemzedékének adott munkaprogramot, kutatási feladatot. Ez szolgált kiindulásul Antal Lajosnak és Zétény Győzőnek is. Nyomukban most már többen folytattak egyes részterületen kutatásokat. Nem lévén olyan orvostörténészi műhely, ahol jól megtervezett kutatások folyhattak volna – az Orvostörténeti Könyvtár csak 1951-ben alakult, egyetemi orvostörténeti tanszék akkor szintén nem volt (és 1997 óta újra nincs) – a búvárkodás egyénileg, nagyon eltérő szinteken folyt. A legtöbb dolgozatnak egyik, igen soknak egyetlen forrása „a Zétény” lett.

Ez ösztönözte az emigrációban élő Balassa Bélát is, hogy összeállítsa és 1954-ben kiadja nevezetes összefoglaló művét. Ebben bizonyos témákat (nemzetőr orvosok, külföldi légiók orvosai etc.) saját vizsgálataival kiegészítve, külön tárgyal. Balassa Béla, a szabadságharcban is részt vett nagynevű sebészünk, Balassa János rokona. A Monarchia hadiflottájának kombattáns tisztjéből lett az I. világháború után diplomata. 1949-ben emigrált. Mint a Rutgers egyetem orvosi informatikával foglalkozó könyvtárosa került kapcsolatba az ugyancsak Amerikában élő Mayer Kolos Ferenc magyar orvostörténésszel, az Index Medicus főszerkesztőjével. Az ő ösztönzésére és bevezető soraival jelent meg Münchenben, a nálunk sokáig alig ismert könyve.

Nem hagyhatom említés nélkül Antall Józsefnek a szabadságharccal, a neoabszolutizmus korával és a pesti orvosi iskolával összefüggő kutatásait. Tanulmányaiban a honvédorvosi kar fiatal tagjainak későbbi szakmapolitikai szerepét világítja meg, annak a közegészségügyi, oktatási és kutatási programnak a kidolgozásában, mely a kiegyezés után valósult meg. Külföldi tanulmányútjaik eredményei mellett a hadegészségügyi ellátása szervezésében szerzett tapasztalataik is megjelentek abban a munkásságukban, melynek eredménye közegészségügyi állapotaink rendezése, az orvosképzés sikeres reformja, a pesti orvosi iskola kialakulása, végső soron a hazai medicina rohamos fejlődése volt.

A szabadságharc katona-egészségügye sok vonatkozásban az akkori polgári egészségügyi ellátásnak is tükre, annak ellenére, hogy 1848 decemberében formai szétválasztásuk megtörtént. A hátországi kórházi-katonakórházi ellátás szoros kapcsolata a tábori kórházakkal meghatározó volt, amint azt Daday Andrásnak – a hazai orvostörténeti kutatás egyik legszorgalmasabb művelőjének – itt ismét olvasható tanulmányaiból is kitűnik.

Jelentősek és nagy érdeklődésre tarthatnak számot azok az adatok, melyeket Mészáros Lázár honvédelmi miniszter vonatkozó rendeleteiről, illetve a Magyar Hadi Főtanodáról Ács Tibor tett közzé.

Minden háborút járványok kísérnek, jelentősen befolyásolva a seregek ütőképességét. Nemcsak a veszteséglistát növelik, hatásuk ennél nagyobb. Az 1849 nyárvégi kolerajárvány okozta hatalmas veszteségek például arra kényszerítették az orosz hadsereget, hogy mielébb hagyja el a járványdúlta területet, Magyarországot, igaz, már a szabadságharc bukását követően.

A járványügy, kórházügy, a betegápolás, gyógyszerügy fejezetei, az ezeket tárgyaló új, nem utolsósorban régebbi, eddig csak szétszórtan található, kitűnő írások teszik, az orvosportrékkal, néhány naplórészlettel, emlékirat-töredékkel, levéllel gazdagítva teljesebbé az előttünk kibontakozó képet 1848 tavaszától az emigrációig.

A könyvet gondozó Gazda Istvánnak, a mű egészének érdeme mellett, külön köszönet jár azért, hogy a már ritkaságszámba menő Zétény-könyv „A szabadságharc honvédorvosi kara” című II. fejezetét e munkában közzé – és ezzel ismét hozzáférhetővé teszi.

Zétény könyvének bevezetésében olvassuk: „A magyar szabadságharc közegészségügyének és hadi egészségügyének fejlődéstörténete még leírásra vár.” Ez ma is igaz. A szabadságharc orvosi történetének – a terjedelmes irodalom ellenére – még mindig alapvető hiányai vannak. A Kapronczay Károly kezdeményezésére, s kutatási eredményeit is tartalmazó kötet jelentős mértékben járul hozzá e hiányok pótlásához. Új adataival, nem mindig helyes régebbi ismereteink új megvilágításba helyezésével, feltáratlan területek kimunkálásával teszi teljesebbé a magyar orvosi múlt egy páratlan fejezetének történetét.

Prof. Schultheisz Emil

KATALÓGUS		TARTALOM