SZABADSÁGHARC 1848–1849

Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc története (bevezető)

1848–1849 története ma már a magyar nemzeti mitológia egyik meghatározó jelentőségű fejezete. Mítosz ez, hiszen tele van csillogó és drámai jelenetekkel, félelem és gáncs nélküli lovagokkal és hűséges szolgákkal; míg a másik oldalon cselszövőkkel és árulókkal, esküszegőkkel és banditákkal. A múlt századi képes albumokat lapozgatva, mintha egy nagy, többfelvonásos dráma színképeit látnánk: 1848. március 15-én a nyomda előtt és a Nemzeti Múzeumnál, július 11-én a képviselőházban, szeptember 29-én Pákozd és Sukoró között, 1849 januárjában a Budapest és Debrecen közötti úton, április 14-én a Debreceni Nagytemplomban, május 21-én Budavár falain. De nem hiányoznak a tragikus vagy rémdrámai jelenetek sem: Zalatna, Nagyenyed, Abrudbánya füstölgő romjai, a zentai halottfejkoszorú, Petőfi a héjjasfalvi úton, a világosi fegyverletétel, Kossuth búcsúja Orsovánál, és végül az aradi és pesti kivégzések.

Mint minden mitosz, 1848–49 története is igaz és hamis elemekből állt és áll. A mítoszteremtés már a „nagy év” napjaiban megindult. Így született meg a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt szavaló Petőfi legendája; így adott egy derék ponyvaíró Kossuth szájába imát a kápolnai csatatéren s egy másik az orsovai Duna-parton; s így lett a magyar szabadságharc talán legjobb hadvezéréből, Görgeiből áruló, „ki a hazát eladta cudarul”.

1848–49 a magyar nemzet közös mítosza, de nemcsak magyar mítosz. Nemcsak a magyar nemzeti önazonosság egyik meghatározó eleme, hanem a szomszéd népek identitásáé is. A nemzettéválás folyamatának ha nem is a kezdete, de talán a legszembetűnőbb jele nemcsak a magyar, hanem a román, szerb, horvát és szlovák történelemben is. Ahogy a magyar honvédek feje köré szinte glóriát képzelt a magyar köztudat, úgy a román is hajlamos az egységmozgalmak arkangyalait látni Avram Iancu (kétfejű sasos zászlók alatt masírozó) lándzsásaiban. Ahogy a magyar vörössipkásoknak legendájuk (igaz legendájuk) van, úgy a szlovák köztudat is mitologikus hősöknek tekinti a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a cs. kir. hadsereg oldalán álló, nagyobbrészt prágai cseh diákokból verbuvált légionistáit. Ahogy a magyar köztudat az alkotmányért argonautákként útra kelő hősöket lát az 1848. március 15-én Pozsonyból Bécsbe induló országgyűlési küldöttség tagjaiban; úgy a horvát köztudatban mindmáig valamiféle Héraklészként vagy Odüsszeuszként él a lovagias bán, Josip Jellacsics képe. De 1848–1849 nemcsak az itt élő népek, hanem az őket akkor egységesítő birodalom mítosza is. Ekkor indul útnak az a 18 éves fiatalember, aki „megmenti a birodalmat” a felbomlástól, s aki kíméletlenül abszolutisztikus önkényúrból külpolitikai és katonai kudarcok sora után többé kevésbé alkotmányos uralkodóvá, az aradi tizenhárom és Batthyány Lajos hóhérjából joviális Ferencjóskává szelídül. Ferenc József uralkodása kezdetén háborúval kovácsolja össze birodalmát, s uralkodása végén egy olyan háborúba viszi, amely a birodalom végét is jelenti. 1848–49 a Habsburg-birodalom utolsó megnyert háborúinak éve: igaz, ezeket a háborúkat önnön alattvalói ellen nyerte meg.

De 1848 nem csak a magyar vagy a birodalmi mítosz része. Londonban ekkor jelenik meg egy eljövendő mítosz foglalata, „A kommunista párt kiáltványa”. Franciaországban ekkor ér véget a polgárkirályság mítosza, s ekkor mutatja meg először erejét a „szociális” köztársaságé, hogy aztán egy újabb mítosznak, a második császárságénak engedjen utat. Német földön ekkor próbálják meg először politikusok valóra váltani a német egység gondolatát, hogy csakhamar kiderüljön: ezt csak „vérrel és vassal” lehet megvalósítani. A kontinens legkeletibb pólusán, a cári Oroszországban pedig az intézményes mozdulatlanság uralkodik.

Ha pedig nyugatra tekintünk, az óceánon túl ekkor válik valóra a „tengertől tengerig” terjeszkedés álma, miközben tízezrek az arany bűvöletében Kalifornia felé, hogy a gyors meggazdagodás ábrándjáért áldozzák vagyonukat, esetleg életüket is.

A mítoszok erejét tapasztalták maguk a kortársak is: a „jó császár” mítosza vitt többezer román parasztot 1848–49-ben az erdélyi harcokban a császár oldalára; a lengyel-magyar barátság mítosza hozta százával a lengyel önkénteseket Magyarországra; az egységes nemzetállam, a politikai nemzet, a nemzetekfölötti birodalom ábrándjáért áldozták tízezrek életüket.

A ma embere azonban nem annyira a mítoszokra, inkább a tényekre kíváncsi. Arra, hogy mi igaz a mesékből, mondákból, legendákból. S nagyon kevés eseménysorhoz tapadt annyi jó szándékú történet vagy rosszízű pletyka, mint 1848–49-hez. A kötet szerzőinek szándéka az volt, hogy a két év tényeivel ismertessék meg az olvasót.

Kötetünk, Eötvös Károly szavait idézve, „a nagy év” történetének bemutatására vállalkozott. A két év 731 napjából (mert 1848 szökőév is volt) 248 napot választottunk ki, s ezeken keresztül vázoltuk fel, mi is zajlott le a történeti szempontból rövid, de hazánk, Európa, s részben a világ sorsát is meghatározó 24 hónap alatt. Természetesen nem írhattunk részletekbe menően minden, érdeklődésre számot tartó eseményről, de úgy hisszük, hogy a kötetből az olvasó minden fontos történésről, e két évben felvetődött (s csak részben megoldott) történeti problémáról képet kaphat. Ezért a 248 részletesen tárgyalt eseményt nem csupán Magyarország és a Habsburg-birodalom történetéből választottuk ki, hanem igyekeztünk bemutatni a forradalmak évének Európáját, illetve – két fejezet erejéig – a születőfélben lévő nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok történetét is. Kötetünk azonban főleg a magyar 1848–49 eseményeire koncentrál, s ezen belül különösen kitüntetett szerep jutott a korszak hadtörténetének. 1848–49 ugyanis az első modern, európai színvonalú magyar hadsereg születésének éve, s a forradalom, a polgári átalakulás vívmányainak védelmében az ország csakhamar rákényszerült a fegyveres harcra is.

E két év eseménysora nem 1848. január 1-én kezdődött, hanem már jóval, évtizedekkel korábban, s nem 1849. december 31-én fejeződött be, hanem csak évtizedek múltán. Egyes kérdésekben pedig mindmáig nem mondta ki a történelem az utolsó szót. 1848–1849 történelmi fordulópont volt, de éppen ezért bemutathatatlan az előzmények és a következmények nélkül. Ezért az egyes fejezetekben jeleztük az ott tárgyalt események történeti előzményeit és következményeit is.

Kötetünk napi krónikákban mutatja be a két évet, s az egyidejűséget érzékeltetendő, a kötet terjedelmének kb. egynegyedét a kronológia alkotja. Ebből az olvasó megtudhatja, hogy a kifejtett eseményen kívül mi történt az adott napon az ország, a birodalom, Európa, vagy a világ más tájain. A kronológiában az olvasó megtalálhatja a szövegben említett legfontosabb eseményeket is. Az egyes témákat napokhoz kötöttük. Bár választásunkat érheti kritika, vigyáznunk kellett arra, hogy egy napnál lehetőleg csak egy eseménnyel foglalkozzunk, még akkor is, ha több fontos esemény történt ugyanazon a napon. Így került pld. a római köztársaság története 1848. november 24-éhez, amikor IX. Pius pápa elhagyta Rómát, s nem 1849. február 9-éhez, a köztársaság kikiáltásának napjához; mivel ezen a napon győzte le Bem Piskinél Puchnert, s a csata történetével szintén foglalkozunk.

A kötet illusztrációinak válogatásánál arra törekedtünk, hogy a képek ne csupán színesítsék, de ki is egészítsék az elmondottakat.

Hermann Róbert

KATALÓGUS		TARTALOM