SZABADSÁGHARC 1848–1849

1848–1849 : A forradalom és szabadságharc képes története (bevezető)

1848–1849 története ma már a magyar nemzeti mitológia egyik meghatározó jelentőségű fejezete. Mítosz ez, hiszen tele van csillogó és drámai jelenetekkel, félelem és gáncs nélküli lovagokkal és hűséges szolgákkal; míg a másik oldalon cselszövőkkel és árulókkal, esküszegőkkel és banditákkal. A 19. századi képes albumokat lapozgatva, mintha egy nagy, többfelvonásos dráma színképeit látnánk: 1848. március 15-én a nyomda előtt és a Nemzeti Múzeumnál, július 11-én a képviselőházban, szeptember 29-én Pákozd és Sukoró között, 1849 januárjában a Budapest és Debrecen közötti úton, április 14-én a debreceni Nagytemplomban, május 21-én Budavár falain. De nem hiányoznak a tragikus vagy rémdrámai jelenetek sem: Zalatna, Nagyenyed, Abrudbánya füstölgő romjai, a zentai halottfej-koszorú, Petőfi a héjjasfalvi úton, a szőlősi (világosi) fegyverletétel, Kossuth búcsúja Orsovánál, és végül az aradi és pesti kivégzések.

Mint minden mítosz, 1848–1849 története is igaz és hamis elemekből állt és áll. A mítoszteremtés már a „nagy év” napjaiban megindult. Így született meg a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt szavaló Petőfi legendája; így fogalmazta meg Roboz István képviselő Kossuthnak a kápolnai csatatéren soha el nem mondott imáját s egy derék ponyvaíró az orsovai Duna-parton elmondott búcsúját; s így lett a magyar szabadságharc talán legjobb hadvezéréből, Görgeiből áruló, „ki e hazát eladta cudarul.” S a legendákból tudjuk, magyar ember azért nem koccint sörrel, mert az osztrákok azt tették 1849. október 6-án.

1848–1849 a magyar nemzet közös mítosza, de nemcsak magyar mítosz. Nemcsak a magyar nemzeti önazonosság egyik meghatározó eleme, hanem a szomszéd népek identitásáé is. A nemzetté válás folyamatának ha nem is a kezdete, de talán a legszembetűnőbb jele nemcsak a magyar, hanem a román, szerb, horvát és szlovák történelemben is. Ahogy a magyar honvédek feje köré szinte glóriát képzelt a magyar köztudat, úgy a román is hajlamos az egységmozgalmak arkangyalait látni Avram Iancu (kétfejű sasos zászlók alatt masírozó) lándzsásaiban. Ahogy a magyar vörössipkásoknak legendájuk (igaz legendájuk) van, úgy a szlovák köztudat is mitologikus hősöknek tekinti a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a cs. kir. hadsereg oldalán álló, nagyobbrészt prágai cseh diákokból verbuvált légionistáit. Ahogy a magyar köztudat az alkotmányért argonautákként útra kelő hősöket lát az 1848. március 15-én Pozsonyból Bécsbe induló országgyűlési küldöttség tagjaiban, úgy a horvát köztudatban mindmáig valamiféle Héraklészként vagy Odüsszeuszként él a lovagias bán, Josip Jellacic képe.

De 1848–1849 nemcsak az itt élő népek, hanem az őket akkor egységesítő birodalom mítosza is. Ekkor indul útnak az a 18 éves fiatalember, I. Ferenc József, aki „megmenti a birodalmat” a felbomlástól, s aki kíméletlenül abszolutisztikus önkényúrból – külpolitikai és katonai kudarcok sora után – többé-kevésbé alkotmányos uralkodóvá, az aradi tizenhárom és Batthyány Lajos hóhérjából joviális „Ferencjóskává” szelídül. Ferenc József uralkodása kezdetén háborúval kovácsolja össze birodalmát, s uralkodása végén egy olyan háborúba viszi, amely a birodalom végét is jelenti. 1848–1849 a cs. kir. hadsereg utolsó egyedül megnyert háborújának éve: az itáliai diadalt azonban némileg beárnyékolta, hogy a magyar háború megnyeréséhez már jókora orosz segítségre volt szükség.

De 1848 nemcsak a magyar vagy a birodalmi mítosz része. Londonban ekkor jelenik meg egy eljövendő mítosz foglalata, „A kommunista párt kiáltványa”. Franciaországban ekkor ér véget a polgárkirályság mítosza, s ekkor mutatja meg először erejét a „szociális” köztársaságé, hogy aztán egy újabb mítosznak, a második császárságénak engedjen utat. Német földön ekkor próbálják meg először politikusok valóra váltani a német egység gondolatát, hogy csakhamar kiderüljön: ezt csak „vérrel és vassal” lehet megvalósítani. Ha pedig nyugatra tekintünk, az óceánon túl ekkor válik valóra a „tengertől tengerig” terjeszkedés álma. Ekkor indulnak el tízezrek – az arany bűvöletében – Kalifornia felé, hogy a gyors meggazdagodás ábrándjáért áldozzák egzisztenciájukat, esetleg életüket is.

A mítoszok erejét megtapasztalhatták maguk a kortársak is. Hiszen a „jó császár” mítosza vitt több ezer román parasztot 1848–1849-ben az erdélyi harcokban a császár oldalára; a lengyel-magyar barátság mítosza hozta százával a lengyel önkénteseket Magyarországra. Az egységes nemzetállam, a politikai nemzet, a nemzetek fölötti birodalom ábrándjáért áldozták tízezrek életüket.

A ma embere azonban nem annyira a mítoszokra, inkább a tényekre kíváncsi. Arra, hogy mi igaz a mesékből, mondákból, legendákból. S nagyon kevés eseménysorhoz tapadt annyi jó szándékú történet vagy rosszízű pletyka, mint 1848–1849-hez. A kötet szerzőinek szándéka az volt, hogy e két év tényeivel ismertessék meg az olvasót.

Kötetünk, Eötvös Károly szavait idézve, „a nagy év” történetének bemutatására vállalkozott. A két év 731 napjából (mert 1848 szökőév is volt) 254 napot választottunk ki, s ezeken keresztül vázoltuk fel, mi is zajlott le e történeti szempontból rövid, de hazánk, Európa, s részben a világ sorsát is meghatározó 24 hónap alatt. Természetesen nem írhattunk részletekbe menően minden, érdeklődésre számot tartó eseményről, de úgy hisszük, hogy a kötetből az olvasó minden fontos történésről, e két évben felvetődött (s csak részben megoldott) történeti problémáról képet kaphat. Ezért a 254 részletesen tárgyalt eseményt nem csupán Magyarország és a Habsburg Birodalom történetéből választottuk ki, hanem igyekeztünk bemutatni a forradalmak évének Európáját, illetve – két fejezet erejéig – a születőfélben lévő nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok történetét is.

Kötetünk azonban főleg a magyar 1848–1849 eseményeire koncentrál, s ezen belül különösen kitüntetett szerep jutott a korszak hadtörténetének. 1848–1849 ugyanis az első modern, európai színvonalú magyar hadsereg születésének éve, s a forradalom, a polgári átalakulás vívmányainak védelmében az ország csakhamar rákényszerült a fegyveres harcra is.

E két év eseménysora nem 1848. január 1-jén kezdődött, hanem már jóval, évtizedekkel korábban, s nem 1849. december 31-én fejeződött be, hanem csak évtizedek múltán. Egyes kérdésekben pedig mindmáig nem mondta ki a történelem az utolsó szót. 1848-1849 történelmi fordulópont volt, de éppen ezért bemutathatatlan az előzmények és a következmények nélkül. Ezért az egyes fejezetekben a szükséges mértékben jeleztük az ott tárgyalt események történeti előzményeit és következményeit is.

Kötetünk napi krónikákban mutatja be e két évet, s – az egyidejűséget érzékeltetendő – a kötet terjedelmének kb. egynegyedét a kronológia alkotja. Ebből az olvasó megtudhatja, hogy a kifejtett eseményen kívül mi történt az adott napon az ország, a birodalom, Európa vagy a világ más tájain. A kronológiában az olvasó megtalálhatja a szövegben említett legfontosabb eseményeket is. Az egyes témákat napokhoz kötöttük. Bár választásunkat érheti kritika, vigyáznunk kellett arra, hogy egy napnál lehetőleg csak egy eseménnyel foglalkozzunk, még akkor is, ha több fontos esemény történt ugyanazon a napon. Így került pl. a Római Köztársaság története 1848. november 24-éhez, amikor IX. Pius pápa elhagyta Rómát, s nem 1849. február 9-éhez, a köztársaság kikiáltásának napjához; mivel ezen a napon győzte le Bem Piskinél Puchnert, s az ütközet történetével szintén foglalkozunk.

A kötet illusztrációinak válogatásánál arra törekedtünk, hogy a képek ne csupán színesítsék, de ki is egészítsék az elmondottakat.

Kötetünket név-, helynév- és részleges tárgymutató egészíti ki. Az apparátus túlzott terjedelművé növelését elkerülendő, közelebbi meghatározást csak az azonos személy- és helynevekről adtunk.

Hermann Róbert

KATALÓGUS		TARTALOM