„1849-ben Fatyejev az orosz csapatokkal együtt Magyarországra került: az orosz cár segített Bécsnek letörni a lázadókat (mai szóval: leverni a forradalmat). Fatyejev keresztülmasírozott (keresztülügetett: huszár) az ezredével Felvidéktől (Szlovákiától) Erdélyig. Szemtanúja volt a világosi fegyverletételnek. Figyelte, hogyan viselkedtek a magyarok, akik már belekóstoltak a függetlenség ízébe, de a két szövetséges monarchia sokszoros túlereje előtt visszalépésre kényszerültek. Fatyejev [...] együttérzéssel figyelte őket. Az osztrákok viselkedése viszont ellenszenvet, majdnem undort keltett benne.

Miért? [...] talán lelki nemessége folytán. Hiszen a szabadságharc, ha indokolt, ha férfias, csakis rokonszenvet ébreszthet egy tiszta lélekben. [...]

Fatyejev, amikor a világosi fegyverletételről beszél, de más írásaiban is, ahol szó esik a magyarországi hadjáratról, kifejezetten rokonszenvvel beszél a magyarokról.”

(Jurij Guszev
irodalomtörténész, műfordító)