SZABADSÁGHARC 1848–1849

GÖRGEY [GÖRGEI] : Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években (előszó)

Magyarországnak Ausztria és Oroszország elleni ellentállása meg volt törve. Kossuth és Szemere, követőikkel együtt, úgyszintén a lengyelek, semleges területre menekültek. Én lemondtam a menekülésről; és Magyarországnak Uj-Ausztria elleni harczosai nagyobb része követte példámat.

Erre nekem megkegyelmeztek és egyelőre Karinthiába száműztek. Ennek daczára társaim sorsának eldöntése báró Haynau táborszernagyra bizatott.

A feltünő ellenmondás, a nekem jutott megkegyelmezés s a későbbi kivégzések közt, a még pörük eldöntését várók rokonai egynémelyikével azt találta elhitetni, hogy nekem valami módon tehetségemben áll ama szerencsétlenek megmentésére befolyással lenni; mert közvetlenül az aradi és pesti kivégzések után több oldalról levélben felszólítást kaptam, hogy vélt befolyásomat vessem közbe Ausztria kormányánál, a báró Haynau táborszernagy hatalmába esett egyik-másik politikai kompromittáltnak megmentése érdekében.

Ezen felszólítások sikertelenségét nem kell bőven magyaráznom. Nem volt énnekem semmi befolyásom, melyet érvényesíthessek. Ellenkezőleg, nekem még a kegyelemért való jajkiáltást is el kellett fojtani magamban, valameddig báró Haynau maradt korlátlan ura fegyvertársaim életének, halálának. Az én könyörgésem báró Haynau buzgalmát csak még fokozhatta volna.

Csak mikor az Aradon és Pesten hozott halálos itéletek végrehajtásában szünet állt be s ez arra engedett következtetni, hogy báró Haynau hazámban nem uralkodik többé korlátlan hatalommal: csak ekkor merhettem saját amnesztiám logikai folyományainak figyelembe vételét kérelmezni a nélkül, hogy attól kelljen tartanom, hogy szavam éppen azoknak életét is koczkáztassa, a kiknek szabadulását kellett volna előmozdítanom.

Éppen azon voltam, hogy Ausztriai Császár Ő Felségéhez intézett folyamodásomat a klagenfurti katonai hatóságnál kedvező fölterjesztés czéljából benyujtsam, midőn hire menvén, hogy az osztrák Császár Ő Felsége 1850. évi májusban hódolati útjában valószinüleg Karinthiát is érintendi, bennem azt az óhajtást keltette, hogy kérelmemet Ő Felségének élő szóval terjeszszem elő.

A hír valóra vált. De tőlem a kért kihallgatás megtagadtatott és engem kérelmemmel a belügyminiszter úrhoz utasítottak.

Azon biztatások által, mikkel Bach úr engem elbocsátott, némileg megint felbátorítva, legczélszerübbnek véltem az uralkodóhoz intézett kérvényemet a nevezett miniszter úr kezébe adni.

Tevém ezt a következő levél kiséretében:

Bach Sándor miniszter úr Ő excellentiájának!

«Az ön bajtársai nem fognak megcsalódni, ha Ő Felsége kegyelmében reménykednek» – ezek valának Excellentiádnak utolsó vigasztaló szavai, melyekkel engem tegnap elbocsátani méltóztatott.

Hogy e szavak mennyire hatottak bánatos lelkemre; hogy azokra mily hamar éledett fel újra a megbántott földi hatalmasok keblében élő engesztelékeny érzelmekbe vetett, már-már kialvó félben volt hitem: arról tegyen tanuságot Excellentiádnak a melléklet.

Egy gyönge kisérlet ez, kegyelmet kérni Ő Felségétől azok számára, kik nem oly szerencsések, hogy azt helyzetökben önmagok tehetnék meg.

De én nem tudom a szót, a hangot, mely Ő Felségének szívére hatni képes; míg Excellentiád előtt az ösmeretlen nem lehet. Szavaim talán nagyon merészek, talán éppen a czéllal ellenkező a mód, melylyel egy szomorú multnak emlékeit a mellékletben fölidéztem.

Excellentiád bölcs megitélése el nem tévesztheti, hogy mind a kettő alkalmas-e szerencsétlen bajtársaimnak hasznára válni, vagy hogy ezen lépésemnek oly horderejéből, melyet nem is sejtek, talán az ellenkező hatás veszedelme fenyegeti őket.

És ezért mentsen ki a mellékelt legalázatosabb kérvény lehető következményei felőli aggodalmas bizonytalanságom, midőn újból bátor vagyok azon tiszteletteljes kérelemmel közeledni Excellentiádhoz: méltóztassék emberbaráti tekintetbe vételével annak, mit Ő Felségének személyesen előterjesztenem meg nem engedtetett, kegyesen megitélni, vajjon az alázatossággal ide csatolt eredeti melléklet méltó-e, hogy Nagyméltóságod kegyes közvetítésével Ő Felsége elébe terjesztessék.

Klagenfurtban, május 21-ikén 1850.

Ausztriai Császár Ő Felségéhez intézett folyamodásomnak tartalma pedig a következő volt:

Felség!

Midőn mult évi augusztus 13-kán az orosz császár Ő Felsége hadai előtt letevém a fegyvert: kiméletért esdekeltem szerencsétlen bajtársaim és Magyarország mélyen megszomorodott népei számára, önként magamat szolgáltatván ki engesztelő áldozatul mindenért, a mi történt. Én mellőztem a menekülést és szántszándékkal kerültem úgy a fegyverletétel előtt, valamint utána, minden ön-megmentésemre czélzó nyilatkozatot vagy cselekedetet; mert én legalább is osztozni akartam társaim sorsában, ha kérelmem sikertelen marad; hiszen társaim nem cselekedtek semmi olyast, a miért ők keményebb sorsot érdemeltek volna, mint magam.

A fegyverletétel egy haditanácsban határoztatott el, melyben én jelen sem voltam. Én csak ezen határozat kivitelét vállaltam magamra: és mégis! én amnesztiát kaptam, míg azon haditanács tagjainak egy része élétével, más része szabadságával és vagyonával lakolt.

Én voltam az mindenek fölött, kinek önálló működése, segítve a hadiszerencsétől, a Felséged által felkarolt nagy eszmének, egy szabad egyesített Ausztriának megvalósítását ellenségesen oly soká hátráltatta: és Felséged mégis nekem megkegyelmezni méltóztatott, míg egykori alárendeltjeim, az eszközök merész kezemben, a haditörvényszékek kérlelhetlen szigorának lettek áldozatjai.

Hasztalan kerestem azt a szempontot melyből az én sorsomat és szerencsétlen bajtársaimét össze lehessen egyeztetni. Nem birtain rátalálni; – s nem birok a kinzó gondolattól szabadulni, hogy a világosi tény, a magyar forradalmat gyorsan és további vérontás nélkül bevégző következményeivel együtt énnekem érdemül tulajdoníttatott és amnesztiám által megjutalmaztatott légyen.

A mennyire mélyen lesujtó ez a sejtelmem egyfelől rám nézve: éppen oly szilárdan ragaszkodom hozzá, mióta azt a reményt merítem belőle, hogy egykori bajtársaim, kik még életben vannak, Felséged kegyét nem fognák sokáig nélkülözni, mihelyt csak meg lenne engedve őszinte nyilt szavamnak visszhangot kelteni Felséged szívében.

A világosi önmegadás minden következményeivel együtt mind azon férfiak nemesszívű közreműködése nélkül, akikre azóta Felséged haditörvényszékei részint halált, részint a legsulyosabb börtönbüntetéseket mondták ki – kivihetetlen maradt volna.

A holtakat – ők nyugosznak békében – sem félelem, sem remény nem bántja többé.

De az élők még remélnek. Hiszen a bocsánat, melyben én, az ő vezetőjök részesültem, minduntalan rábiztatja őket.

Érettök emelem fel kérő szavamat, melynek merészségét hadd igazolja a humanitás érdeke, mentse ki bánatom földre sujtó terhe.

Kegyelemért esd részükre azon férfiu, a ki önmaga számára soha kegyelmet nem remélhetett, soha nem kérhetett – habár szent kötelességek tiltották, hogy az önként ajánlottat magától elutasítsa.

Kegyelmet azoknak, kiket még a halál ki nem ragadott Felséged megkegyelmezése hatalmi köréből.

Mindnyája számára, kik a haza iránti szeretetnél fogva, nagyszerű fogalom-zavaró események közepett, a kötelesség ösvényéről egyszer letérítve, a tisztességes visszatérés útját részint későn keresték, részint legyőzhetetlen akadályok miatt azt meg nem találhatták többé; és kiknek éppen hű honszeretete jogosít azon biztos várakozásra, hogy a nagy közös monarchia iránti szent tartozásukat azon sebeknek, melyeket egykor ejteni magok segítettek, hegesztése körüli önfeláldozó közreműködésök által háromszoros kamattal fizetendik vissza.

A Felséged kegyelmi intésére megnyiló zord börtönök, a «Bocsánat és felejtés» kegyelmi szavak által szomorú kötelességüktől fölmentődő purificationalis bizottságok, ezreknek visszaadnák szabadságukat, hazájukat, tisztes állásukat a társadalomban, a közös hazának nagy számu értelmes hű polgárát, – az államnak nem egy használható kipróbált szolgáját.

A Felséged kegyelmével üzhető aljas visszaélés gyanujának ellene szól minden vonás a magyarnak alapjellemében; és azokra nézve is bajtársaim közül, a kik nem magyarok, megszünik minden aggály annak meggondolására, hogy ők önként adták meg magokat.

Egyetlen tollvonás Felséged kezétől sok millió háladatos szívet nyerne meg számára – erős támaszt minden időben – és megszámlálhatatlan keserves, noha néma panasz, egyszerre átváltoznék megannyi hangos áldássá Ferencz József, a nagylelkű fejére.»

Négy-öt héttel rá társaim közül többen amnesztiát nyertek, azok t. i., kik velem együtt az úgynevezett quietált katonatisztek kategóriájába tartoztak, vagyis az osztrák cs. kir. hadsereg tisztikarából ugyan már a Magyarország és Ausztria közti háború kitörése előtt léptek volt ki, mindazonáltal kilépésök alkalmával írásban megfogadták, hogy sohasem fognak fegyverrel az ausztriai császár ő felsége hadai ellen harczolni.

Ezen kegyelmi tényről alkalmat vettem, a belügyminiszter úrhoz a következő levelet intézni.

Bach Sándor belügyminiszter úr Ő excellentiájához.

Ő Felségének legujabb kegyelmi ténye, melynek mindazon haditörvényszékileg elitéltek köszönik a börtönből szabadulásukat, kik quietált cs. kir. katonatisztek valának, mielőtt a forradalmi magyar hadsereg szolgálatába léptek, meglepő módon fejtette meg azon vigasztaló szavak szép jelentőségét, melyekkel Excellentiád engem itt elbocsátani méltóztatott. A kik most már családjuknak, barátaiknak vissza vannak adva, fönhangon áldják azon férfiakat, kik a kegyelem gondolatát az uralkodó szívében felköltötték és gyönyörű cselekedetté érlelték. Neveiket a nyilvános közlések nem említik; mindazáltal megvagyok győződve, hogy bajtársaim egy nagy része ezen amnesztiájának épen Excellentiád volt egyik szószólója, és pedig korántsem azon reménytelen lépések következtében, miket én voltam bátor érettök koczkáztatni, hanem inkább ezeknek daczára; mert be kell ismernem, hogy mindazon érv, mit én élőszóval és írásban bajtársaim javára véltem kiemelni, sokkal inkább felingerelni, semmint engesztelni volt alkalmas. Hiszen tőlem eredt az, ezen élő tanubizonyságától annak, hogy a büntetést osztó igazság nem egyenlő mértékkel sujtotta a magyar forradalomban résztvevőket.

Első felületes tekintetre most már ezen aránytalanság ha a holtakat békével hagyjuk – kiegyenlítettnek látszik; mert hiszen magam is a quietált cs. kir. katonatsztek kategóriájához tartozom. De ha valaki egyfelől a katonának szűk politikai látkörét tekinti, másrészt az 1848. év nyarának eseményeit figyelmen kivül hagyni nem akarja, melyek jóformán példa nélkül állnak a történelemben, az aligha fog azon aggálytól szabadulhatni, hogy az aránytalanság a büntetés és kegyelem dolgában azáltal, hogy a quietált katonatisztek valamenynyien kegyelmet nyertek, a még mindég elitélt tényleges szolgálatban voltak tömegével szemben, csak még szélesebb alapot nyert.

Az uralkodó, kinek akarata a hadseregnek törvény, 1848. évi nyáron két egymást bénitó – mindazáltal egyformán törvényes – végrehajtó-hatalom által volt képviselve, a hadsereg különböző zászlóeskük következtében a kettő közt megosztva. Mind a kettőtől nyilvánosan kárhoztatva, de az egyik által titkon támogatva, támadt azonkivül még egy harmadik nemzeti katonai hatalom, mely boldogtalan tűzzel legelébb sietett délről a polgárháborúnak égő üszkét dobni a monarchia szívébe.

Ezen általános zavarban csak keveseknek sikerült kitalálni, hogy a két törvényes végrehajtó hatalom közül melyiknek részére fog utóvégre nyilatkozni az uralkodó, desavouálván a másikat egyuttal. Mert anon proklamátiók, melyek egyik-másik csapatot, a melyhez közvetlenül eljutottak, az uralkodó valódi akarata felől felvilágosítani alkalmasak valának, a többiekkel vagy éppen nem, vagy már későn és oly módon közöltettek, mely azoknak erejét elvette. Így a Magyarországba küldött ezredeknek a már akkor Bécsben eltörölt magyar kormányhatalom védelmére tett első lépései a legújabb zászlóeskünek erkölcsi befolyása alatt történtek, engedelmességből, mely minden rendezett hadierőnek alapelve.

A most már amnesztiát kapott quietált katonatisztek nem álltak ezen befolyás alatt. Ők a quiétálási reverzálisban adott igéretöket, miszerint az ausztriai császár Ő Felsége hadai ellen soha karddal kezökben szolgálni nem fognak, önálló szabad elhatározásból törték meg.

És így azáltal, hogy emezek közbocsánatot kaptak: az aktiv katonatisztek még egyre folyamatban lévő elitéltetése annyira kemény jellegűvé válik, mely nemcsak könynyen felejteti, hogy már ezen büntetések is kegyelmi úton leszállítvák, de azonfölül a tömegnek a szenvedők iránti szánalomérzetét a martyrium cultusának egy nemévé fokozhatná, a milyennek sajnos consequentiái Ausztriára nézve – hagyományosak.

Ime, a mély hálaérzet szerény kifejezése, melyet szavaimnak adni óhajtottam, a még mindig nagy számu zárt börtönökkel szemben, akaratlanul is egy indokolt szószólás csaknem igényteljes hangjává idomult át; és midőn ezt magam észrevenném, legott újra fölébred a kétely is lelkemben, nem ártok-e éppen ott, hol használni szerettem volna? Ezen kétely képes lenne engem bajtársim érdekében örökre elnémítani, ha viszont erőt nem venne rajtam az a meggyőződés, hogy Excellentiád felösmervén egész nagyságában a kegyelem hatását az emberi szívre, mitsem gondolva az ellenkező pártnézettel, az engesztelés művét végre is hajtandja anon biztos eredménynyel, melylyel az máris oly szépen megkezdetett.

Kelt Klagenfurtban, junius 30. 1850.

Ezen kérvényeket azért közlöm itt az előszóban, mivel azok tartalma, azt hiszem alkalmas arra, hogy eleve is kezeskedjenek az olvasónak ezen «Életemből és működésemből» közrebocsátott följegyzéseim őszinteségéről.

A mi történelmi értékű kevés okirat véletlenül birtokomban maradt: azt részint szóról szóra eredeti szövegében, részint értelemhu fordításban, a maga helyén közlöm.

Ezen okiratok feltünően csekély száma azon körülményben leli magyarázatát, hogy én sohasem reméltem túlélni a forradalmat.

Irtam Klagenfurtban, 1851. évi augusztus 15-én.

Görgey Arthur.

KATALÓGUS		TARTALOM