Írta: Prof. Dr. Király Béla nyugállományú vezérezredes

Egy figyelemre méltó kiadványt tart a kezében a Kedves Olvasó! A magyar államiság ezeréves történelmének fényességes napjaira emlékeztetnek a csak itt olvasható tanulmányok, valamint a dekoratív kivitelezésű kiadvány, amelynek lapozgatása közben megelevenednek gondolatainkban a magyar függetlenségért vívott dicsőséges szabadságharc csatái és honvédő hősei. Újra átélhetjük a győzelmeket és a fájdalmas fegyverletételt azoknak a honvéd – és nemzetőr – lobogóknak a sorsán keresztül, amelyek évszázados „hadifogságuk” után rövid időn belül két alkalommal is hazatértek, meggyőződésem szerint immár örök időkre.

Külön is emeli a kiadvány értékét, hogy az Atlanti Kutató és Kiadó Társulat Alapítvány hatékony támogatásával angol nyelven, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma szponzorálásával pedig orosz nyelven is napvilágot láthatott, amelyért elismerés illeti az egykori Honvéd Kiadó, napjainkban pedig a Zrínyi Kiadó nemzet iránt elkötelezett, alkotó kollektíváját. Felkérésüknek örömmel tettem eleget, s e dicső ereklyék első hazatérésének 60. évfordulója alkalmából szívesen osztom meg a zászlókkal kapcsolatos személyes emlékeimet és gondolataimat.

A két tanulmány tárgyához alig van hozzátenni valóm. Mindkettő tudományos pontossággal számol be dicső ereklyéink, az 1848-as honvéd és nemzetőr hadilobogók keletkezéséről, a szabadságharcban betöltött szerepükről, és arról, hogy milyen körülmények között származtatta azokat vissza a Szovjetunió.

Amit ehhez a tudományos munkához adhatok, az az 1948-ban, másodízben történt visszaadási folyamatban szerzett személyes élményem. A személyes élmények pedig éppen úgy hiteles részei a történelemírásnak, mint a kutatásokkal összegyűjtött adatok. A jelen egyedi helyzetben beszámolóm, ha kis mértékben is, de a magyar honvédség felső vezetésének 1948 tavaszi helyzetére jellemző adatot is tartalmaz.

1948 március utolsó hetében Pálffy György altábornagy, a honvédség felügyelője kíséretében a Belügyminisztériumba mentünk, ahol Rajk László belügyminiszter elnöklete alatt népes gyűlés vette kezdetét. Rajk közölte, hogy „a Szovjetunió nagylelkűen másodízben is visszaadja az 1848-as hadilobogókat. Az ünnepélyes átvétel a Hősök terén, a dicsőséges szovjet hadsereg által történt felszabadításunk harmadik évfordulóján, április 4-én történik. A lobogók átvételét a honvédség szervezi, az azt követő tömegfelvonulást a Kommunista Párt budapesti titkársága rendezi.”

Pálffy György közölte, hogy én leszek az ünnepség katonai részének a rendezője. A Honvédelmi Minisztériumban Veres Péter miniszternek jelentettük a kapott tájékoztatást és utasítást. Ez volt az a furcsa helyzet, amire az előbb céloztam. Civilizált kormányzat esetében a miniszter közölte volna velünk a feladatainkat, nem pedig mi vele azt, hogy mit fogunk csinálni, azaz fordítva zajlott volna le a folyamat. De 1948 a „fordulat éve” volt hazánkban, ez év tavaszán a kommunista hatalomátvétel már annyira előrehaladott volt, hogy államügyekben a határozatokat nem a Minisztertanácsban, hanem a párt titkárságán hozták.

Veres Péter méltósággal viselte helyzetét, s csak annyit mondott, „Rendezzenek impozáns ünnepséget. Az ügy megköveteli ezt.”

A kötet tartalmaz ugyan néhány részletet az eseményről, de hadd mondjam el az egészet úgy, ahogyan én azt átéltem.

A szervezés folyamán sok olyan részletről nem tudtam, amelyek ismeretében biztosabban tervezhettünk volna. Például nem tudtuk azt, hogy hány lobogót kapunk vissza. Csak annyit közöltek velünk, hogy lezárt ládákban hozza a szovjet hadsereg osztaga a Hősök terére a lobogókat, és csak ott bontják majd fel a ládákat. Ezért úgy készültünk, hogy ha sokkal több zászlót kapunk is vissza, csak 100 darabot veszünk át ünnepélyesen, a többit ládákba csomagolva hagyjuk, és úgy szállítjuk majd a rendeltetési helyükre.

A Hősök terén, az Ismeretlen katona sírja előtt hadihíd-elemekből emelvényt állíttattam fel, mindkét oldalán enyhén lejtő feljárókkal: a Műcsarnok felől úgy, hogy azon tíz szovjet katona egy vonalban haladva felhozhasson az emelvényre 1–1 lobogót; a Szépművészeti Múzeum felől pedig tíz Kossuth Akadémia hallgató számára úgy, hogy azon feljőve az emelvény közepén átvehessék a lobogókat a szovjet katonáktól.

A Széchenyi-fürdő mellett a Városligetben egy légvédelmi tüzér osztályt helyeztem el tüzelőállásban. Tábori telefonnal kötöttük őket össze a Hősök terével. Amikor a lobogót hozó szovjet katonák és a Kossuth Akadémia hallgatói az emelvény közepén találkoztak, a légvédelmi tüzér osztály a távbeszélőn tűzparancsot kapott. Az ágyúk döreje viszont parancs volt a zászlóvivőknek a lobogók átadására.

Az első két átadás simán, lélekemelő módon ment végbe. Amikor a harmadik tízes csoport indult fel az emelvényre, megdöbbenve vettem észre, hogy a szovjet katonák kezében lévő tíz, feltételezetten 1848-as honvédlobogó közül kettő nem nemzeti színű, nem a szabadságot és hősiességet jelképező honvédzászló, hanem a Habsburg zsarnokságot és hitszegést szimbolizáló fekete-sárga, kétfejű sasos lobogó volt...

Alig tudtam erőt venni megbotránkozásomon azért, mert az egykori ellenség lobogója kapja a magyar szabadság jelvényeinek kijáró tiszteletadást. De semmi befolyásunk sem volt arra, hogy mit hoznak a szovjet katonák. Ők szegények pedig csak kiemelték a ládákból a soron következő lobogókat, nem válogathattak közülük.

De miért lehettek a honvédlobogók együtt a Habsburg-zászlókkal ugyanabban a ládában? Valószínűleg a ládákat a szovjet hatóságok soha sem nyitották ki azóta, hogy a kezükbe kerültek. A ládákat viszont még a nyilasok töltötték meg a múzeumban lévő lobogókkal. Az történhetett, hogy a nyilasok menekülésükkor siettükben csak bedobálták a lobogókat a ládákba, nem téve különbséget bajtársi és ellenséges zászlók között.

Még egyszer megismétlődött a kellemetlenség, de akkor már csak egy lobogó volt fekete-sárga a tíz közül. Az volt a meglepő, hogy rajtam kívül ott ez senkinek nem szúrt szemet. Mielőtt a menet a 100 lobogóval megindult volna az Andrássy úton az Opera felé, a három Habsburg-zászlót kicseréltettem honvédlobogókra. Ez szerencsés cselekedet volt, mert az Andrássy úton, a hosszú menet alatt a szemlélő tömegből valószínűleg sokan meglepetve vették volna észre a tévedést.

A dekórum emelésére még valamit adtam az ünnepséghez. Készíttettem száz darab 1848-as kisdob-másolatot. A Kossuth Akadémia száz hallgatóját kiképeztettem használatukra úgy, hogy a menetben a 100 kisdobos menetelt elöl, őket követte a 100 zászlóvivő.

Mivel minden nagyobb országos díszszemlét a következő három évben én rendeztem, két dolgot átmentettem az 1848-as zászlók átadásának ünnepségéből az 1949-es, 1950-es és az 1951-es díszszemlék programjába: ezeket a díszszemléket mindig a száz kisdobos nyitotta meg, és azokat a '48-as zászlók csoportja követte. A lobogók száma évről-évre csökkent, mivel a Hadimúzeum vezetősége tiltakozott a már amúgy is eléggé elnyűtt zászlók ilyetén használata ellen.

Ezzel a szermélyes visszaemlékezéssel 1848-as hadilobogóink története talán teljesebb lesz. Mindenképpen szívesen ajánlom ezt a tanulmánykötetet mindenkinek, különösen az ifjú olvasók figyelmébe. A Pesti Napló 1934. július 22-i számában – amikor a zászlók még szovjet őrizetben voltak – reménykedve írta:

„Az volna az első, igazi nagy ünnep, mikor az egész nemzet átengedhetné magát a régi dicsőség előtti hódolat érzésének, ha újból itthon láthatná a szent zászlókat, amelyeket honleányaink keze hímzett, amelyek alatt nagyatyáink küzdöttek és győztek, ha ezzel megvethetnők egy igazi hadi múzeum alapjait, és felállíthatnók az áldozat oltárát, hová nemzedékek elzarándokolhatnak felemelkedni a múlton, megedződni a jelen szenvedéseinek elviselésére, és erőt meríteni a jövendőre...”

Íme, mindez beteljesült. A lobogók a Hadtörténelmi Múzeumban vannak, bárki megtekintheti őket. Menjen oda elsősorban az ifjúság, hogy a szent ereklyék láttán erőt meríthessen a jövendőre!

Kelt Budapesten, a Magyar Millennium esztendejében, a 2000. év óktóber havában.