SZABADSÁGHARC 1848–1849

HANGODI : Tapolca és környéke 1848/49-ben (ajánló)

„Körös-körül sötét felhő az égen,
Egy magányos csillag, ragyog középen.
Az a csillag ott a magyar nép képe,
Kit idegen népek vettek középre.”
(Petőfi Sándor: A székelyekhez)

Néhány gondolat, előszó helyett

Ünnepi kötetet tart kezében az Olvasó, amely 1848/49-es forradalmunk és szabadságharcunk 150. évfordulójára született. Sajnos nálunk eléggé gyakori, hogy hasonló alkalmakkor frázisokká koptatott, régóta ismert, unalomig ismételt, s ráadásul esetleg pontatlan és hiányos adatokat rángatunk elő, hevenyészett, „ünnepi” kiadványocskák számára. Esetünkben azonban szerencsére nem ez történt. Levéltári és könyvészeti forrásokra alapozva, s a szájhagyomány által megőrzött adalékokból is merítve, az egykori püspöki mezőváros Tapolca első, átfogó jellegű 1848/49-es története született meg. Köszönet érte a szerzőnek, és az illetékeseknek akik lehetővé tették, hogy a kötet megjelenhessen.

A városka reformkori története, bevezetésnek szánt áttekintése voltaképpen választ adott arra, a kimondatlan, de nyilván sokunkban megfogalmazott kérdésre, hogy miért, kiért fogtak fegyvert elődeink, milyen szűkebb környezet, milyen eszmei-szellemi és anyagi értékek jelentették számukra a hazát, amelyért esetleg életüket sem szánták feláldozni.

A katonai túlerő leverte 1848/49-es szabadságharcunkat, amely hőseinek azonban óriási érdeme, hogy helytállásuk, példaadásuk nyomán – az 1867-es kiegyezést követően – az általuk képviselt modern polgári szabadságjogok, s az ezeknek megfelelő intézmények többé-kevésbé lassan mégiscsak helyt kaptak az alapvetően konzervatív vezetésű Osztrák-Magyar Monarchia államrendszerében és mindennapjainak életében.

Már régen túljutottunk ama realitásokat nélkülöző vélekedésen, hogy 1848/49 magyar szereplői csupa feddhetetlen, magasztos hősök, a császári oldalon állók meg, erkölcsileg is elvetemült, sötét figurák lettek volna. Ilyen emberek legfeljebb romantikus regényekben léteztek, ám a valóságban sohasem. E munka lapjairól a hajdanvolt „nagy idők” szereplőinek – többnyire mellékszereplőinek – életútjai hibáikkal és erényeikkel tűnnek elénk.

Miután az emberi emlékezet véges, rendszerint a nagyszülők koránál régebbre nemigen nyúlik vissza. Napjainkban pedig sajnos sok fiatal a nagyszüleiről is csak alig-alig valamit, vagy éppenséggel semmit sem tud. (Olyan, máskülönben értelmes fiatallal is találkoztam már, aki a saját édesanyja születési évét sem tudta megmondani.) Így a jelen munka – a szűkebb 1848/49-es történetét tárgyalva – nemcsak történeti értékkel bír, de a hazaszeretetre való nevelésben is része lehet, hiszen lapjain legalább részben olyan családok tagjai is szerepelnek, amelyeknek leszármazottjai ma is Tapolcán és környékén élnek, s nagyobbrészüknek eddig bizonyára fogalmuk sem volt felmenőik szabadságharc alatti szerepléséről. A szerző, aki nem Tapolca szülötte, de diákkorát ott töltötte, s munkahelye ma is odaköti ehhez a városhoz, amelynek szeretete minden sorából érződik – úgy gondolom – sikeresen felelt meg céljának, új ismereteket adva tanítani, gazdagabbá tenni az Olvasót.

Végezetül – nem kisebbítve 1848/49 történelmi szerepét – megjegyezném, hogy 1998 egy másik, sajnos úgy tűnik méltatlanul elfelejtett esemény, az I. világháború befejezésének is kerek, nevezetesen 80. évfordulója. Jó lenne, ha az évforduló adta aktualitást fel- és kihasználva megjelenhetnének a szerző – egyúttal kollégám és jó barátom – évekkel ezelőtt, egykori tapolcai és Tapolca környéki I. világháborús katonákkal folytatott és magnóra vett beszélgetései is. A „nagy háború” résztvevői – a saját korában így nevezték I. világégést, mert még senki sem sejtette, hogy rövidesen egy második is követi – még ismerhették az 1848-as generáció utolsó élő tanúit. Azóta ők is elköltöztek már egy – hitem szerint – igazságosabb hazába. Ne feledjük, az ő áldozatvállalásuk sem volt kisebb, mint 1848-as elődeiké! Emlékük fenntartása az utódok – a mi – feladatunk.

Veszprém, 1998. szeptember 20-án, a Drávától Pákozd alá visszavonuló, születőben lévő honvédhadsereg Tapolcán való állomásozásának 150. évfordulóján.

Rainer Pál
régész, történész
Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém

KATALÓGUS		TARTALOM