SZABADSÁGHARC 1848–1849

HERMANN : Az abrudbányai tragédia, 1849 (bevezetés)

Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc mindmáig aktuális kérdései közé tartozik az ún. nemzetiségi kérdés, a magyar forradalom és az országban élő nemzetiségek viszonya. Közhely, de igaz: a magyar szabadságharc fegyveres erőinek kb. 15–20%-át mindvégig olyan hadszíntereken kellett állomásoztatni, amelyeken döntő, a szabadságharc eredményét befolyásoló sikert ugyan nem érhettek el, de ottani tartózkodásuk nélkül a környékbeli magyar lakosság élete és vagyonbiztonsága veszélyben forgott volna, illetve a fontosabb hadszínterek ellátásában, utánpótlásának megszervezésében keletkeztek volna komoly zavarok. E területeket azért kellett állandóan megszállás vagy legalább megfigyelés alatt tartani, mert a helyi szerb vagy román lakosság ellenségesen viszonyult a magyar szabadságharchoz, s fegyveres fellépésével a fő ellensé, a cs. kir. hadsereg pozícióit erősítette.

Mindebből küvetkezően már az első fegyveres összeütközések után több kísérlet történt arra, hogy e nemzetiségi felkelőket valamilyen módon lecsillapítsák és megbékítsék. E kísérletek azonban rendre eredménytelenek maradtak: részben azért, mert olyankor került rájuk sor, amikor a magyar hadsereg állása meglehetősen előnytelennek tűnt, s így a nemzetiségi vezetők nem nagyon láthatták értelmét a lehetséges vesztessel történő békekötésnek; részben pedig azért, mert e mozgalmak tömegbázisát alkotó paraszti népességet átitatta a császár iránti hagyományos hűség. Így a magyar szabadságharc vezetőiben, azok minden ígérete ellenére sem láttak egyebet a jó császár ellen lázadó, s mellesleg az ő jogaikat korlátozni akaró magyar nemeseknél.

Az eredménytelenség másik magyarázata – pl. a szerb felkelőkkel folytatott alkudozások esetében – az volt, hogy e felkelők sok esetben a tárgyalásokat nem tekintették egyébnek, mint az időnyerés eszközének, s 1848 nyarától kezdve saját előnytelen pozícióikon próbáltak ily módon segíteni. Emellett a magyar szabadságharc politikai vezetői meglehetősen differenciálatlanul szemlélték a nemzetiségi mozgalmak vezetőit. Vagy csupán a fekete-sárga reakció, vagy a pánszláv mozgalom ügynökeit, jobb esetben megtévesztetteit látták bennük, s nem figyeltek fel e mozgalmakon belüli különböző irányzatokra; holott egyáltalán nem volt mindegy, hogy a bécsi udvari körökkel szoros kapcsolatban álló Rajacsics érsekkel, vagy a demokratikusabb irányt képviselő Stratimirovics ezredessel próbáltak meg érintkezésbe lépni.

A tárgyalások további akadályát jelentette – főleg a román és szerb mozgalmak esetében – az a brutalitás, amellyel e mozgalmak a nem-román és nem-szerb lakossággal szemben felléptek. Kiirtott falvak és felperzselt városok, kannibáli kegyetlenség jelezte a szerviánok és a román légiók útját; Zenta, Zalatna, Nagyenyed romjai és legyilkolt lakóinak holttestei fölött nehéz volt kezet nyújtani e mészárlások elkövetőinek. S ez annál is nehezebb volt, mert adandó alkalommal a visszatorlás sem maradt el. Mindez pedig olyan érzelmi akadályt jelentett a tárgyalások útján, amelyen mindkét félnek nehéz volt átlépnie.

A magyar történetírás szinte a szabadságharc leverése óta vizsgálja, volt-e lehetőség arra, hogy e nemzetiségi mozgalmak és a magyar szabadságharc vezetői még az események alatt békét teremtsenek. A meg nem valósult lehetőségek vizsgálata persze csak egy hajszálra van a „mi lett volna ha” típusú kérdésekétől. Ám a megvalósult és a megvalósulatlan lehetőség az adott pillanatban elvileg ugyanolyan megvalósulási eséllyel bírt; a megvalósult lehetőségnek pedig általában okai vannak, s nem valamiféle vak törvényszerűség következtében történik az, ami történik. Ha pedig ez így van, akkor a meg nem valósult lehetőségek elemzése is tartogat tanulságokat, hiszen sokszor igen apró, esetlegesnek tűnő dolgokon múlt, hogy a kedvezőtlenebb lehetőség vált valósággá; jelen esetben az, hogy nem békekötés és megbékélés, hanem harc következett.

E megbékélési lehetőségek között fontos helyet foglal el loan Drágosnak, a magyar nemzetgyűlés román képviselőjének 1849 április-májusi tárgyalássorozata és békéltetési kísérlete a román felkelők vezetőivel. Ennek az akciónak a történetével a múlt század hatvanas évei óta több magyar és román történész is foglalkozott; így Kemény Gábor, Szilágyi Farkas, Jancsó Benedek, Silviu Dragomir, I. Tóth Zoltán, Miskolczy Ambrus, Varga János és Spira György, hogy csak az új eredményeket hozó tanulmányok és monográfiák szerzőit említsük. Munkásságuk révén ma már nagyobbrészt ismerjük e békeakció történetét, résztvevőinek indítékait és kudarcainak okait; illetve a békekötés meghiúsulásának közvetlen és közvetett következményeit. E tanulmányokat azonban jórészt politikatörténeti megközelítés jellemzi; holott erre a békeakcióra a tavaszi magyar győzelmek időszakában, tehát egy olyan időpontban került sor, amikor úgy tűnt, a cs. kir. csapatok kiűzése után a magyar szabadságharc fegyveres erői katonai eszközökkel is rendezni tudják a magyarok és nemzetiségek között konfliktust. A politikai és katonai rendezés lehetősége tehát egymással párhozamosan létezett, s véleményem szerint ez volt a legfontosabb magyarázata a békeakció kudarcának és a fegyveres harc újabb fellángolásának. Tanulmányom tehát ennek a békeakciónak a katonai vonatkozásaival foglalkozik, s „hőse” nem a békekereső Drágos vagy a megbékélésre hajlandóságot mutató Avram Iancu, a román felkelők vezetője; hanem a fegyveres megoldást előtérbe helyező Hatvani Imre szabadcsapatvezér. Ezért tanulmányomban csak ott érintem a békeakció részleteit, ahol az az események megértéséhez feltétlenül szükséges, s elsősorban azt vizsgálom, melyek voltak azok a – sokszor esetleges – okok, amelyek következtében a megbékélés helyett a lehető legrosszabb következett be: az elégtelen eszközökkel végrehajtott fegyveres akció.

Munkám anyaggyűjtése közben azonban rá kellett jönnöm arra, hogy nem elég csupán a békeakció egy új, katonai szempontú feldolgozását adnom. Hiszen Hatvani Imre személyéről és az általa vezetett szabadcsapatról mindmáig jobbára csak általánosságban mozgó, sokszor pontatlan megállapítások voltak találhatók a különböző feldolgozásokban. Fel kellett tehát dolgoznom Hatvani 1848–49-es pályáját, különös tekintettel szabadcsapat szervezésének történetére. Ez utóbbi anyaggyűjtése közben egy újabb, kardinális jelentőségű kérdésbe, a szabadcsapatok problematikájába ütköztem. Kiderült, hogy Hatvani Imre szabadcsapat szervezési ténykedése nem csupán egy volt a sok, hasonló jellegű vállalkozás közül, hanem olyan mintának tekinthető, amelyben a szabadcsapat szervezések politikai indítékai és körülményei, a politikai és katonai szervek hatásköri összeütközései, a szabadcsapat-szervezések valamennyi visszássága koncentráltan tanulmányozhatók. Mindezeket a problémákat szintén fel kellett dolgoznom ahhoz, hogy jó lelkiismerettel adhassak a korábbiaktól nemcsak megközelítésében eltérő, de tényanyagában és következtetéseiben is új képet Hatvani Imre történelmi szerepéről az 1849-es magyar-román megbékélés meghiúsításában. S így kellett eljutnom ahhoz a következtetéshez, hogy – az olykor igen fontos, esetleges tényezőket leszámítva – e jóvátehetetlen tény oka a polgári forradalom hadügyi igazgatásának esetlegességében, átmenetiségében, a hatáskörök tisztázatlanságában keresendő. Hiszen e hatásköri tisztázatlanság tette lehetővé azt, hogy Hatvani Imre egyáltalán szabadcsapat szervezésébe foghasson; hogy mindennemű katonai előképzettség nélkül egy közel zászlóaljnyi erő rang nélküli parancsnokaként működhessen, s ezzel az erővel a harctérre kerülhessen; végül, hogy egy dandárnyi erő élén önálló katonai akcióba kezdhessen.

KATALÓGUS		TARTALOM