Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc a magyar történelem egyik legfontosabb eseménysorozata, amely társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója volt. Ekkor mutatkozott meg először markánsan népünk összetartó ereje, szabadságszeretete, nemzettudata, és büszkesége. Egy nemzet, amely évszázados élet-halál küzdelmet kényszerült vívni megmaradásáért, európaiságáért, miközben kis híján elvérzett, a 19. század első felére képessé vált megkísérelni a felzárkózást a fejlett Európához.

1825-ben, Pozsonyban összeült az első reformországgyűlés, ahol a magyar nyelv használatának ügye volt a központi kérdés. Ekkor született döntés a Magyar Tudományos Akadémia felállításáról, amihez gróf Széchenyi István birtokainak egy éves jövedelmét ajánlotta fel. 1830-ban jelent meg Széchenyi Hitel című műve, amiben Magyarország gazdasági és társadalmi átalakulásának programját fogalmazta meg. 1832-ben Kossuth Lajos megjelentette az Országgyűlési Tudósítások című lapot – ebből értesülhetett az ország népe a tanácstermekben folyó vitákról. Az egyre erősödő reformmozgalmat az uralkodó – ekkor már V. Ferdinánd – és környezete nem nézte jó szemmel, ezért sok magyar vezetőt börtönbe zárattak, a reformmozgalom erősödését azonban nem tudták megakadályozni. 1847 nyarán megalakult az Ellenzéki Párt, aminek elnöke gróf Batthyány Lajos lett. Programjukat, az Ellenzéki Nyilatkozatot Deák Ferenc fogalmazta meg. Követelték a parlamentnek felelős magyar kormány létrehozását, a sajtószabadságot, az egyesülési és gyülekezési szabadságot, Erdély Magyarországhoz csatolását, a közteherviselés bevezetését, a törvény előtti egyenlőség bevezetését, valamint, hogy a nép is képviseltethesse magát a törvényhozásban és a helyhatósági választásokon.

Az 1848-as tavasz meghozta a lehetőséget, hogy az Európán végig söprő forradalmakhoz kapcsolódva a magyar liberalizmus vezetésével a nemzet átalakítsa társadalmi és gazdasági rendjét. Az 1848. március 15-i pesti forradalom az 1848-as európai forradalmak közül végül egyedül aratott vérnélküli győzelmet – a Pilvax kávéházból elindult „márciusi ifjak” által felszított forradalmi láng teljes sikert aratott. A bécsi udvar március 17-én hozzájárult gróf Batthyány Lajos miniszterelnökké való kinevezéséhez. Megalakulhatott az önálló, független és felelős magyar kormány, amely a miniszterelnökkel együtt nem a királynak, hanem a magyar országgyűlésnek tartozott felelősséggel, és amely elfogadtatta V. Ferdinánddal az „áprilisi törvényeket”.

Ez a békésen induló, széles nemzeti összefogáson alapuló kísérlet, úgy tűnt, 1848 őszére lehetetlenné válik, mivel az Habsburg Birodalom vezetése a magyar érdekek ellenében képzelte el a modernizálást, s fegyveres harcot kényszerített az országra. És az ország fegyvert ragadott! Megszervezett, felszerelt és felfegyverzett magának egy olyan honvédsereget, amely képes volt állni a sarat Európa egyik legnagyobb haderejével szemben. Olyan hősök és hazafiak küzdöttek a szabad, önrendelkező, új Magyarországért, mint Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Görgei Artúr, Klapka György, Bem József vagy Damjanich János.

A meginduló harcokban a magyar honvédség derekasan küzdött, köszönhetően a lelkes újoncoknak és a császári ezredekből hazaszökött kiváló huszároknak. A magyar huszárok a korszak – Európa szerte híres – katonai elitegységeit alkották, sokszor több száz kilométert megtéve tértek magyar földre, hogy a hazájukért harcolhassanak. Az összehangolódott magyar honvédsereg kiemelkedő fegyverténye volt a diadalmas 1849. évi tavaszi hadjárat, melyben az osztrák csapatok komoly vereségeket szenvedtek. A magyarok sikereitől a Habsburg-ház is megrettent, és felismerte, hogy nem képes egyedül kezelni a függetlenségéért küzdő Magyarországgal. Ebben a helyzetben kérte V. Ferdinánd utóda, Ferenc József osztrák császár I. Miklós orosz cár segítségét.

A 200.000 fős orosz sereg 1849 júniusától tört hazánkra, ennek ellenére, a reménytelen helyzetben is a magyar honvédek még hónapokig folytatták a harcukat: több ütközetben a jelentős létszámbeli hátrány ellenére dicsőségesen helytálltak. A Klapka György vezette komáromi várvédők még a világosi fegyverletétel után másfél hónapig kitartottak az osztrák túlerő ellen és egész Európában utolsóként tették le a fegyvert az 1848–49-es forradalmi hullám katonái közül. A magyar nép erejét jól példázza, hogy a szabadságért indított harcot csak két nagyhatalom együttes ereje tudta megtörni.

A magyar történelem egyik legjelentősebb, sorsdöntő eseményével a történetírás nem sokkal annak befejeződését követően kezdett el foglalkozni, és foglalkozik kitartó figyelemmel napjainkban is. A szabadságharc történetét könyvtárnyi irodalom dolgozta fel, s hadtörténeti vonatkozású publikációkkal is többen próbálkoztak már, ennek ellenére akadnak még felkutatásra váró információk és összefüggések is. Csalódást okozhat azok számára ez a kötet, akik nagy csatákról, ütközetekről, huszárcsínyekről, híres tábornokokról vagy tisztekről szeretnének olvasni, vagy többet megtudni. Jelen kötet arra tesz kísérletet, hogy bemutassa egy Szabolcs vármegyei falu reformkori történetét, valamint ismertesse annak helyzetét és szerepét az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc időszakában. Szabolcs vármegye alaposan kivette a részét a szabadságharcból, ráadásul két tábornok is Keresztút, vagy – ahogyan már a korszakban is többször emlegették – Kótaj község szomszédságából származott: kemecsei születésű volt Répásy Mihály (1800–1849), míg Nagyhalászon látott napvilágot Csuha Antal (1794–1867). De a nem túl messze lévő Gáváról származott Rakovszky Sámuel (1802–1871) ezredes is, aki a 48. szabolcsi honvéd zászlóalj legendás parancsnoka lett, valamint Büdről a márciusi ifjak egyike, Vasvári Pál (1826–1849).

Kótaj ugyan nem volt helyszíne kiemelkedő ütközeteknek, nem rendelkezett erődítménnyel sem, mégis a legnagyobb népességű, városi ranggal bíró szabolcsitelepülés, Nyíregyháza közelsége a szabadságharc térképére helyezte a községet. Jelen kötet magába foglalja Kótaj 1848–1849-es történetét, és egyenként mutatja be a településhez kapcsolódó 34 besorozott honvéd, valamint 3 fő hősi halált halt katonának a személyes adatait, továbbá 6 kótaji születésű vagy kótaji kötődésű honvédtiszt és közhonvéd rövid életrajzába nyerhetünk bepillantást. Megismerhetjük a szabadságharc utáni szerepüket, a Szabolcsmegyei Honvédegyletben kifejtett tevékenységüket, valamint a falu viszonyát a március 15-i ünneppel kapcsolatban. A szerző személyes okokból is érdekelt volt a könyv megírásában, hiszen egyenes ágon apai őse, Vajsz András (1828–1912) maga is '48-as kótaji honvéd volt. Ez a helytörténeti kötet nemcsak a szabadságharc kótaji hőseinek, hanem valamennyi, a magyar szabadság ügye mellett kiálló és harcoló katonának kíván emléket állítani. A kötetet minden olvasónak, hadtörténet iránt érdeklődőnek, családfakutatónak, lokálpatriótának szívesen ajánlom figyelmébe.

A szerző