Horváth Béla, aki néhány évvel ezelőtt a „48-as Könyvtár” című sorozatban a 6. (Württemberg) huszárezred történetét mutatta be, ezúttal a honvédsereg egyik gyalogos alakulatának, a délkelet-dunántúli önkéntesekből alakult 8. honvédzászlóaljnak a történetét dolgozta fel. Az 1848–49-es szabadságharc alakulattípusai közül a honvéd gyalogság alkotta a legnagyobb számot. 1848 tavaszán a legöntudatosabb ifjúság: értelmiségiek, mesterlegények és paraszt „sühederek” jelentkeztek elsőként „az ides haza védelmére”, a Délvidéken kirobbant polgárháború megfékezésére. Batthyány Lajos, gróf miniszterelnök kezdeményezésére, és hathatós támogatásával az első tíz önkéntes honvédzászlóaljból a 8. Pécsen szerveződött, Tolna, Baranya, Somogy és Bács-Kiskun megyék lelkes ifjaiból. Két és fél hónapig tartott a kiképzésük és a felkészítésük. Augusztus 15-én 814 fővel indultak meg gyalogmenetben Verbászra, a bácskai hadszíntérre, ahol már javában tombolt a kegyetlen háború.

A Bácskában, Ókéren áldatlan tábori körülmények között élték mindennapjaikat, hónapokon át előőrsi szolgálatot teljesítve. Három századuk november végén a szőregi ütközetben esett át a tűzkeresztségen, majd az egész zászlóalj 1849. február 9-én Szeged alatt került tűzbe. Perczel Mór, majd Guyon Richárd parancsnoksága alatt a Bácska és a Bánság újbóli visszafoglalásáért küzdöttek. A 8. zászlóalj az 1849. július 14-i kishegyesi ütközetben tanúsított vitézségéért kapta meg a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályú kitüntetését. Az augusztus 9-i temesvári végső csatáig a 8. honvédzászlóalj önkéntesei közül azok, akik végig harcoltak, 27 ütközetben és 1 csatában voltak jelen.

Miként egyik főhadnagyuk írta visszaemlékezésében: „Ez idők voltak életünk legszebb napjai. Feláldoztuk mindenünket a hazának, honfiúi fogadalmunk hű teljesítésével oltárt emeltünk a hazaszeretetnek!”