SZABADSÁGHARC 1848–1849

„Ilyen tavasz csak egy volt életemben” (köszöntő)

1998 egyik márciusi napján megcsörrent a múzeum telefonja. Egy izgatott, idős női hang arra kért, hogy keressem fel, mert egy, a családja által régóta őrzött titkot szeretne megvallani. Próbáltam megtudni, miről is van szó. Hiába. Másnap kicsit izgatottan várakoztam az ajtaja előtt. Alig ültünk le és váltottunk néhány udvarias szót, felállt és bement a másik szobába. Hallottam, hogy valamit keres. Visszatérve egy megsárgult lapot tartott a kezében, majd szó nélkül a kezembe adta. A papírlapon több kisebb domb rajzát láttam, kettőn egy-egy fa magasodott. Kérdőn néztem a hölgyre, mire ő kicsit félve, mégis elszántan elkezdett mesélni. Elmondta, hogy évtizedek óta őriz egy titkot, amit most már, hogy „kimentek az oroszok”, el mer mesélni. Várakozóan néztem rá, mert el sem tudtam képzelni, milyen titokról lehet szó, amelyet egy irodalomtörténészre lehet bízni. Leginkább az 56-os forradalommal kapcsolatos emlékre gondoltam. De tévedtem. A szemembe nézett és azt mondta, tudja, hol nyugszik Petőfi Sándor. Egy pillanatra elhallgatott, majd halkan, de nagyon határozottan közölte: Debrecenben. Elmesélte, hogy a nagyapja együtt harcolt Petőfivel, aki komolyan megsérült a segesvári csatában. Nagyapja a szekerére fektette a költőt és elindult Debrecen felé, hátha meg lehet menteni az életét. Sajnos, mire a városba értek, Petőfi meghalt. A nagyapja temette el a Nyíregyházára vezető út mentén fekvő erdőben, amely azóta már régóta lőtér. A rajzon lévő egyik, fával megjelölt domb a költő sírját, a másik a lova nyughelyét jelzi. Arra kért, menjek el oda és keressem meg a sírokat. Hitetlenkedtem. Azonban a megsárgult papír egy régi és ma is élő családi legendáról tanúskodott, s így megígértem, felkeresem a helyet. A dombos, fával gazdagon borított területen azonban semmi egyedi kiemelkedést nem találtam.

E történet és a családi legenda is azt példázzák, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc milyen mély nyomott hagyott a magyarság kulturális emlékezetében és messze kiemelkedik a történelmi események sorából. Az a tény, hogy a magyar történelem ezen időszaka a családi legendárium részévé vált, minden bizonnyal összefügg azzal, hogy 1848–49 emlékének ápolása és kultusza a természetes népi emlékezet része, amely többek között azzal magyarázható, hogy a szabadságharcról minden második magyar család közvetlen és személyes élménnyel rendelkezett. A nemzeti és a személyes sors mélyen összefonódott tehát. S ez az élmény oly ritkán adatott meg a magyar társadalom alsóbb rétegei számára. Legközelebb majd csak 1956-ban, amelynek résztvevői újra átélhették a 19. századi elődeik tetteit, a márciusi forradalom felszabadító és feledhetetlen élményét.

A magyar szabadságharc abban az értelemben is rendkívüli, hogy emlékének ápolását valamennyi társadalmi réteg fontosnak tartotta. Megítélése össznemzeti jellege szinte példátlan a magyar történelemben. Lehetettek hangsúlybeli különbségek a jobb- és a baloldaliak, a konzervatívok és az újítók között, de soha senki nem vonta kétségbe a szabadságharc értelmét és vállalásának elkerülhetetlenségét. A családi legendáriumot elmesélő néni magatartása is ezt sugallta, hisz egy számára ismeretlen embernek vallotta meg titkát, nyílván azt feltételezve, hogy 1848 és Petőfi kultuszában nem lehet nézetbeli különbség. A beszélgetés során az is kiderült, hogy az idős hölgy számára lényegében Petőfi élettörténete jelenti a forradalmat és a szabadságharcot. S nem véletlenül, hisz a költő a magyarság egységének szimbolikus alakja. A „Nemzeti dal” többes szám első személye a saját korában és később is az egységes nemzetet teremtette meg. Sokat elárul Petőfi és a vers jelentőségéről és hatásáról, hogy a korabeli hallgatóság résztvevői mindenütt ténylegesen esküdtek. Levették fövegüket, esküre emelték kezüket és így ismételték: „A magyarok istenére esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk”.

Debrecen számára meghatározó jelentőségű az 1849-es szabadságharc. A kormány ideköltözésével a nemzeti egységet megteremtő történelmi események kiemelkedő színhelyévé vált, s az őrváros-szerep a debreceni identitás fontos eleme lett. Beszédes, hogy az 1849. augusztus 2-i csata emlékére már az 50-es években elkészül a „Haldokló oroszlán” című szobor, amelyet éveken át a befalazva rejtegettek és csak 1867 után állítottak fel.

Különösen fontos tehát, hogy a tavaszi hadjárat tiszteletére létrejött kiállítás-sorozat szuverén résztvevője lehet a Déri Múzeum. A 49-es küzdelemre olyan kiállítással emlékezünk, amely egyszerre történeti és egyszerre személyes, ahogy a családi legenda esetében is volt. Egy idős honvéd meséli el unokájának a történelmet.

Úgy tartom, személyes érintettség lehetősége nélkül mit sem érnek a kiállítások.

Az „Ilyen tavasz csak egy volt életemben” című kiállítás magángyűjtők, a Déri Múzeum, a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat, Debrecen Megyei Jogú Város, a Nemzeti Kulturális Alap és az Oktatási és Kulturális Minisztérium együttműködésével valósulhatott meg. Köszönettel tartozom Máday Norbert és Gulyás István magángyűjtőknek, akik gyűjteményük legféltettebb darabjait adták kölcsön a számunkra. A velük való közös munka meggyőzött arról, hogy a magángyűjtők nem feltétlenül befektetők, mert ők mind a ketten a nemzet iránti szolgálat miatt gyűjtik és mentik az 1848–49-es tárgyakat, amelyek gyakran szemet gyönyörködtető magyar iparművészeti remekek is. Köszönöm a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat elnökének, Rácz Róbertnek, hogy az önkormányzat nevében szívesen vállalta kiállítás anyagi terheit. Köszönettel tartozom Debrecen város vezetőinek, Kósa Lajos polgármester úrnak és Halász János alpolgármester úrnak, akik a kezdetektől támogatták a kiállítás megvalósítását. Köszönöm a Nemzeti Kulturális Alap elnöke, Harsányi László támogatását is, aki különösen szívén viseli a több múzeum együttműködésével megvalósuló kiállításokat. S végül, de nem utolsó sorban megköszönöm Vígh Annamária, az OKM főosztályvezetője támogatását, aki mindvégig arról biztosított, hogy a vidéki múzeumok ugyanúgy fontosak, mint a fővárosiak.

Kívánom, hogy valamennyi látogató lélekben megerősödve lépjen ki a Déri Múzeum 1848–49-et megidéző emlékkiállításából!

Lakner Lajos
megyei múzeumigazgató
Hajdú-Bihar megye, Debrecen

KATALÓGUS		TARTALOM