SZABADSÁGHARC 1848–1849

Vissza

JAKAB : Szabadságharczunk történetéhez (előszó)

 

Már harmadik évtizede telt le Magyarország története ama nagy korszakának, melynek eseményeiben mint honvéd és iró, tollal s fegyverrel vettem részt. A muló évek mind többet-többet mosnak ki emlékezetemből, a mi érdekkel birt s fenntartást érdemelne, elfeledtetnek figyelemre méltó, tanuságos és lélekemelő tényeket, szabadságharczunk sok jeleséről és nevezetes történeti mozzanatokról — a mik amaz éveket részint megelőzték, részint követték — sok egyéni tudást s hosszú évek tapasztalásait, miknek most — ha előtte szükségesnek látszanék — az áIlami kormányzat is, de egykor a történetiró bizonyára hasznát vehetné. Későbbre akartam közlésimet halasztani, mikor ama történetek tényező férfiai közülünk, küzdelmeik és szenvedéseik szinhelyéről már eltávoztak, mikor az idő és activ élet érlelési, oktató és szenvedélyszabályozó müveletét embereken és pártokon, a két nagy küzdő felen — a kik nem mások voltak, mint az uralkodó-ház és nemzetünk — a harczban résztvevő és azt néző közönségen végrehajtotta, s igy az élőket se nem feszélyező, se nem bántó, a holtakat pihenésökben nem háborgató tárgyilagos és igaz előadás és itéletalkotás lehetővé lesz. De az: „Ars longa, vita brevis” emlékeztető szózat, mely a hatvan éven túl levőnek élete alkonyát, gyakrabban mint vélnők elméjébe hozza, a gyakori kedvetlenség, az erőmet és időmet sokfelé szétforgácsoló munkásság és polgári helyzetem azon rideg kényszerüsége, hogy ama kor történetéhez amugy is csak silhouetteket irhatok, hézagos tárgyu s elmosult szinű töredékekben, a kérdések mélyeire sokszor nem hathatva, némelyikről ugy a mint tudom s kellene, még nem itélhetve, arra birtak, hogy régi szándékom megváltoztatásával, a mire még ma emlékszem, ugy, a mint emlékszem, följegyzéseim alapján, az irott adatokból inkább csak idézve, olykor csupán rámutatólag, de teljes , „jó hiszem”-mel, részrehajlás nélkül, a modort véve kiméletesen, az igazat sem meg nem tagadva, sem nem mellőzve — az eszély és polgári becsületesség határai közt — közzé tegyem s másoknak megigazitásra alkalmat nyujtsak, ama dicsőséggel és gyásszal teljes korszak történetiróját jó szándékkal irt közleményeimmel segitve, nemzetünket válságos jelenében a mult egy s más tanulságára figyelmessé téve, öntudatára és erőérzetére bátoritólag hatni óhajtva.

Midőn 1849. aug. 18-án — szomoru emlékü nap! — mi, Bem tábornok hadseregének romja, Déva vára alatt, melyet — mint a hir mondá — azelőtt kevés nappal ármányos kéz alá aknázva légbe röpitett volt, Lüders orosz vezénylő tábornok seregének az emlékezetes piskii hidhoz vissza vonult csapataival, melyek előcsatára a szent-endrei hegymagaslatokat elfoglalva, szemben állottunk, azelőtti nap az ősz vezér Lezsneken a törzstiszteket magához hivatván, megkérdezte : „ha Görgei fegyverletétele, gróf Vécsey hozzá csatlakozása, Kmetty hadteste szétoszlása, Kossuth Lajos kormányzónak és a magyar kormánynak az országból menekülése után, a mint a dolgok állanak, kivánják-e ők és csapataik a Magyarországon egészen elvesztett harczot Erdélyben folytatni? ha igen — ugymond — ő kész az oroszok ellen az utolsó emberig küzdeni.” A törzstisztikar saját legnagyobb készsége daczára Görgei tábornok baljóslata dictaturája, a világosi hirek s a temesvári desorganisáló eredményü nagy vesztett csata által lehangolt csapataikkal, pénz, hadi készlet s erre szükséges gyártelep nélkül, a küzdelem sikeres folytatását lehetetlennek nyilvánitotta, annyival inkább, mert a sorezredekből átállott tisztikarban részint kilátásba helyezett kedvezmények, részint fenyegetés, a honvéd tiszteknél a Görgei eljárása s már azelőtti éjen Facséton az egész éj folyamában folyt különböző irányu izgatások, sőt magyar ezüst talléroknak előttünk ismeretlen módon forgalomba jövése által, a harczi kedv szembetünően megcsökkent volt.

A lesujtó tényállás a fővezér előtt eltitkolható nem volt. „Ám legyen — mondá ő — én nem capitulálok, sorsukra bizom önöket s megyek oda, hol a minden szabadság ős ellensége ellen tovább küzdenem alkalom lesz.” Mindnyájan követjük önt, tábornok ur, mondá egyik — a helyzet sulyát mélyen érző — tiszt. „Az nem helyes — jegyzé meg Bem. Önöknek csapataikat magukra hagyni nem lehet. Védjék bátor kis seregem fönnmaradt részét s tegyenek meg érette minden lehetőt és a katonai becsülettel megférőt. Tartsák fenn magukat a jövő számára, a kik a tollal bánni tudnak, irják le majd harczainkat s nemzetök sulyos megpróbáltatását utódaik számára, a késő kor tanusága végett.”

Bem aug. 18-kára virradólag dévai postamesteri szállásáról — a mint közhiedelem volt — kétszázadmagával a lezsneki szorosnál Ruszkabányának, s onnan Orsovának tartva, Erdélyből menekült, mi másnap capituláltunk Lűders tábornok által elfogadott, de az osztrákoktól visszautasitott föltételek mellett. Én a több társimmal együtt engem is illető meghagyást, ugy, a hogy annyi idő és szenvedés, ide s tova hányatás, sok becses irományom szétszóratása után, a jelenleg rendelkezésem alatt állókból azt tenni képes vagyok, ime teljesitem.

Ama kor és a mai közt összefüggés van, mit Magyarország földrajzi fekvése, politikai helyzete, az európai válságos áramlatok, a történet logikája, a vivott harczok emlékei, különösen a szláv nagyravágyás és évezredes hagyományok alkotnak. A szabadság jelszavával és zászlója alatt absolut kormányformáju népekből és országokból alkotmányos uj államalakitásokra vállalkozott s részben ki is vitte Európában a korlátlan önkényuralom eminens képviselője, az éjszaki világhatalom. Ez a császári koronás forradalom fenyegetés a nyugot-európai szabadságra, az alkotmányos népekre, a civilisátió és miveltség összes ügyeire, vészteljes „Memento” Magyarországra és uralkodó-házára nézve. A konstantinápolyi trón megrázott oszlopainak rengése megrázkodtatja az osztrák császári trónt és magyar királyi széket egyiránt; az azok közelében létrejött ország-alakulások az osztrák-magyar szövetséges monarchia lassu és biztos decompositiójává lehetnek, máris tényleg mind a politikai és harczi cselekvés terén van az Archipelaguson, a Középtenger mellett és Duna-folyam mentében élő s területgyarapitási vágyakkal eltelt mindazon kis- és nagyszámu, müvelt és csekély miveltségü prédaszomjás nemzet és nemzetiségi csoport, melyek közül az elsők már nem egyszer méltatlanoknak bizonyultak Ypsilandi honszeretetére ugy, mint Lord Byron enthusiasmusára, képteleneknek arra, hogy 1830 óta rendezett alkotmányos állammá fejlődjenek, s egy világtörténetileg fényes nevü néptől származásukat bármi nagyobbszerüvel igazolni tudják; az olasz nemzet akkor szintén szövetségesünk volt, csapatokat küldöttek harczolni velünk a szabadságért, mig most ellentétben állanak; román népünket kifelé vonja rokonszenvök, széthuzók ma és ellenségeink voltak 1848—1849-ben is, mikor Európa mivelt népei nem hóditási czélból, de alkotmányért s reformokért, önelszántsággal küzdöttek, s mikor mi hazánk minden ajku népét a világtörténetben páratlan nagylelküséggel — minek pénzügyi sulyos következményei alatt már már roskadoz államunk s a nemzet — részesévé tettük a legszebb alkotmánynak, melynek védelmében — megtámadtatva két nagy hatalomtól, háboritva s marczangoltatva benn fölszabaditott honfitársinktól — legjobbjaink százezernyien hősileg ontották véröket orgyilkos megtámadtatásokban, nyilt harcztéren, börtönben, lőpor s golyó által és a bitófán.

Jó nekünk ama korszak élményeit tanulságul emlékünkbe idézni.

 

Katalógus Jakab Tartalom
KATALÓGUS
(1881)
TARTALOM

 


Vissza Hadtörténeti Gyűjtemény Vissza 1848-1849