SZABADSÁGHARC 1848–1849

KACZIÁNY : Görgei (előszó)

E könyv nem egyszerü lenyomata azon tanulmánynak, mely 13 közleményben a „Magyarország” hasábjain ez év junius, julius és augusztus havában jelent meg és a világosi gyásznap évfordulóján jutott a befejezésig. A beosztás megmaradt, a szöveg is nagyrészt, csak némely kérdést tárgyalok bővebben a könyvalaku kiadásban, mint ahogy a hirlap kerete megengedte.

Innen-onnan harminc éve foglalkozom a világosi szomoru kapitulánssal és vele kapcsolatban a nagy nemzeti tragédiával, mely e „kegyelemre meghódolást” követte. Tüzetesebben azóta, mióta a rehabilitálás nagy akciója megkezdődött, s kétszáz és egynéhány aláirással Görgeinek feliratot nyujtottak át a pártjához tartozók, s abban az árulás vádja alul őt maguk részéről fölmentették. Történt ez 1884-ben, az irat kelte május 30., aláirói tulnyomó részben az akkori honvédsereg öregebb tisztjei, kik nagyrészt érettek voltak a nyugdijazásra, s attól ez aláirás által menekültek meg; állami hivatalnokok, kik felett ott lebegett Tisza Kálmán kormányának Damokles-kardja; az állammal szerződéses viszonyban lévő vállalatok alkalmazottjai, s végül néhány, a lábáról levett, gyönge ember, aki „propter bonum pacis” inkább aláirta a nyilatkozatot, hogysem ujólag a nyakára járjanak. Ezek nem vették észre, hogy ez voltaképen Kossuth Lajos ellen intézett tüntetés az ellen, ki a „Widdini levél”-ben először mondotta ki, már 1849. szeptember 12-én a hazaárulási vádat, melyet utána 1867-ig az egész ország visszhangoztatott.

Másrészt meg nem tudták, hogy ez irat célja voltaképen a volt honvédeknek 1884-től kezdve adandó nyugdijból Görgei részesedésének biztositása volt. Görgei nem törődött azzal, mit gondolnak róla mások, árulónak tartják-e vagy sem? Hiszen maga irja 1881-ben „Még egyszer Kossuth és Görgei” cimü cikkében (Budapesti Szemle 53. száma) hogy könyekkel szemében hallotta egy izben egy anya azon szavát gyermekéhez, hogy „ki ne ejtse száján az áruló Görgei nevét.” Aki e cimet örömkönyekkel hallja, megértvén abból, hogy nevét még mindig ismerik s igy célját, az országos hirnevet, ha mindjárt herostratesi nevezetességgel is, félszázad mulva is elértnek látja, annak igazán mindegy, milyen iratot ad át neki kétszáz, erre erkölcsileg és másképen kényszeritett ember. Az azonban nem volt közömbös számára, megkapja-e a magas összegben megszabott honvéd-tábornoki nyugdijat, vagy sem? Ez irat nélkül nem lehetett volna Görgeit a nyugdijas honvédek közé fölvenni, mert ez óriási vihart keltett volna az országban és az országgyülésen — ezért kellett tehát előzetesen a rehabilitálási komédiát keresztül erőszakolni. Igy aztán az azelőtti császári kegydijas immár harminc év óta, mint a nemzet hálájának elismerésben részesülő, jogos nyugdijasa kap a magyar nemzet ellen nyolc hónapig folytatott kétszinü, részben pedig nyilt harcáért ugyanazon nemzettől magas összegü dijazást. Tisza kormánya tehát ez irattal egyszerre két célt ért el: hathatós támadást intézett Kossuth ellen s fényesen jutalmazta utólag Görgeit magyar pénzből, belátván, hogy a Paskievics 1100 aranya oly óriási szolgálatért, melyet Görgei a császári abszolutizmusnak tett, igazán csekély bér.

Ez idő óta többször átrevideáltam a Görgei-kérdést és többször irtam róla. Egész külön "Görgei-kérdés" keletkezett ez irat nyomán, s történésznek, ki a magyar honvédelmi harccal foglalkozik, nem lehet ezt megoldatlanul hagynia. A nagy harc félszázados évfordulóján körülbelül harminc kisebb-nagyobb tanulmányt tettem közzé a „Hazánk” 1898. és 1899-iki évfolyamaiban, s azokban épugy, mint előbbi és későbbi müveimben, ezek közül kiválólag a „Magyar Vértanuk Könyve” cimü munkámban határozottan föntartottam Görgei ellen az árulás vádját, miután a védelmére megalkotott irodalmat szorgosan átvizsgáltam, s abban oly érveket, melyek a honárulás tényét megerőtleniteni képesek lettek volna, nem találtam. Azóta uj források is nyiltak meg, melyek között a legnevezetesebb b. Máriássy János altábornagy, volt 1848—49-iki honvéd-ezredes kézirati kötete, mely forradalmi emlékiratait tartalmazza. E nagy katona és lángoló hazafi maga keresett föl engem 1898-ban, s kiadásra fölkinálta e becses kötetet, a kiadás költségeinek viselését is magára vállalván. Hosszabb ideig volt nálam a kötet, s fölhatalmazást nyertem arra is, hogy egyet s mást belőle tetszésem szerint fölhasználhatok. Első amerikai utam (1903.) alkalmával azonban visszaadtam a kötetet tulajdonosának, ki aztán ugy intézkedett, hogy az emlékiratok csak Görgei halála után kerüljenek sajtó alá.

E könyv a legsujtóbb birálata Görgei müködésének. Szerzőjét nem vezette ellenszenv Görgei iránt, aki első unokatestvére volt, de az az olthatatlan kötelességérzet, hogy ő, ki állásánál fogva 1884-ben kénytelen volt a Görgeit mentő nyilatkozatot aláirni, az utókorra a világosi gyászmagyar igaz képét hagyja. Ha megjelenik, eltörölhetetlen nyomokat fog hagyni a forradalmi irodalomban.

Másik érdekes mü, mely ujabban került napfényre, Görgeiné Aubouin Adél naplója, melyet egy esti ujság 1911-ben töredékesen bár, de közölt, s ezzel is adott némi támpontokat Görgei megismerésére. A kiadvány hitelességéhez nem férhet kétség, mert a család tiltakozása megerősité azt.

A többi forrásra itt-ott hivatkozom, de sem idézetekkel tulterhelni munkámat, sem aljegyzetekkel megszakitani az elbeszélést nem akartam. Amit irtam, azt igazolni tudom a felhasznált forrásokból, polemikus kitéréseket nem tartottam szükségesnek. A magyar olvasó nem német tudós, ki csak akkor hisz a szerzőnek, ha a lap alján ott látja a lapszám szerinti támogató idézeteket, — a nagy angol és francia történészek sohasem idéznek, mert szavuk az eseményeket illetőleg mindig megbizható. S e könyv olvasója azt fogja látni, hogy e mü állitásai is azok.

Sokan fölvetették azt a kérdést cikksorozatom olvasása közben, mért kellett ennek épen most megjelennie, nem lett volna ildomosabb, ha bevárnám, mikor már Görgei fizikailag is a multhoz tartozik? E kérdésre kettős válaszom van. Egyik az, hogy most történt a nemzeti becsület elleni támadás, mely abban állott, hogy a szövetséges német hadsereg itt időző tisztikarának tagjait tapintatlan Görgei-bálványozók kivitték Visegrádra, s ott azokkal hódoló tüntetést rendeztettek a honáruló előtt. Sohasem történt még az meg a világtörténelem tanubizonysága szerint, hogy egy nemzet kebelében idegen haderő tagjai (bár félrevezetés alapján és jóindulatból is) nemzeti hős gyanánt ünnepeljenek oly embert, ki bajtársait tömegesen adta a hóhér kezére, mig maga megmenté életét; oly embert, ki nem hadvezér, de eszményi értelemben véve, még csak jó katona sem volt, s kinek az erkölcsi élet zárpontjáig jutott élete nemzetének folytonos gunyolásából állott. Hogy az ő emberei ezt a megszégyenitő tüntetést épen most rendezték a vérét bőven ontó magyar nemzet ellen, erre nem lehetett más válaszom, mint hogy e mü kiadásával jelentsem ki a nemzet nagy részének tiltakozását e sajnálatos tény ellen. Ez csupán visszavágás arra a vágásra, hogy a magyar Bazainet ünnepeltették nálunk idegenek által, kik mentsége csak az lehet, hogy nem tudták, mit cselekesznek. Ha ez nem történik, bizonyára én is vártam volna könyvem megjelentetésével még egy ideig.

A másik válasz pedig az, hogy a histórikus nincs bizonyos delikát szempontok által korlátolva, midőn vizsgálódásai eredményét közzé akarja tenni. Ime az Akadémia már bejelentette, hogy Görgei Istvánnak Kossuth ellen irt és általa is igen éles támadásokat tartalmazónak jelzett iratait akarja kiadni, pedig Kossuthnak még a fia él, s minket Kossuth testi elmulása időpontjától nem választ el egy emberöltő sem. De elválaszt bennünket két emberöltőn tulterjedő idő az 1848-iki Kossuthtól, s ha ama bizonyos Görgei-féle iratok igazságokat tartalmaznak, akkor családi szempontoknak nem szabad a közzétételt gátolniok.

A forradalmi Kossuth lezárt multu történelmi egyéniség, az az 1849-iki „diktátor” is. Könyvem nem a testi életét még be nem fejezett Görgei ellen irányul, — ki akarná az utolsó éveket megzavarni? Az 1849. aug. 13-án lelépett szereplő akkori müködésének rajza ez, a történelmi Görgei Arthuré, kinek nincs köze ahhoz, hogy a test még nem fizette le a természet örök adóját. Amaz is történelmileg lezárt és bevégzett egyéniség, kinek fizikai életét a császári kegy nyujtá ki az emberi kor véghatáráig. S ez az Ég nagy igazságossága!

Budapest, 1915. október 6-án.

KATALÓGUS		TARTALOM