SZABADSÁGHARC 1848–1849

KOVÁCS : A lengyel légió lexikona, 1848–1849 (bevezetés)

Történész számára egyszerre áldás és nyomasztó teher az adatbőség. A lengyel légió históriájának feldolgozása során az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc több mint ezerötszáz lengyel résztvevőjének adatait sikerült összegyűjtenem az 1990-es évek közepéig. Alig húsz százalékuk lehetett a „...Mindvégig veletek voltunk.” Lengyelek a magyar szabadságharcban című monográfiában feldolgozott történet név szerinti szereplője. A többiek cédulái a szemfedők fehérségével kísértettek. A kísértés akkor erősödött fel ismét, amikor a légió főparancsnokának, Józef Wysocki tábornoknak az 1987-ben általam lefordított emlékirata 1993-ban megjelent, s a memoár függelékében szereplő több mint ezer légionista kinyomtatott nevével újra szembesültem.

A visszaemlékezés szövegében felbukkanó nevek megjegyzetelésénél három lexikont lapoztam fel visszatérően. Leggyakrabban a 19. század lengyel históriáját alaposan ismerő Marian Tyrowicz munkáját, aki 1964-ben jelentette meg az 1832 és 1864 között működő Lengyel Demokrata Társaság tagjainak „biobibliográfiai szótárát”. Az 1848 őszén Magyarországra került úgynevezett „ifjú emigráció” tagjai, vagyis a légionisták közül Törökországba kimenekülve sokan léptek be az említett társaságba. A lengyel történész, attól függően, mennyi forrásnak volt birtokában, hol néhány mondatos, hol – jóval ritkábban – néhány oldalas címszót írt róluk. A Wysocki-jegyzetek készítéséhez hasonló haszonnal forgattam az 1935 óta megjelenő Lengyel Életrajzi Lexikont (Polski Slownik Biograficzny), amelyben a címszavak olvasmányos esszé-tanulmányok. (Ritka az olyan, amelyik egy hagyományos oldalnál rövidebb.) E lexikon szerkesztősége, mondhatni, önálló történeti intézetként működik az 1872-ben Krakkóban alapított Lengyel Tudományos Akadémia Történeti Főosztályán. (Ez az Akadémia negyvenévi szünet után az 1990-es évek elején folytathatta működését, amikor visszakapta krakkói intézményeit a központi Lengyel Tudományos Akadémiától. A címszavakat az utóbbi tíz évben már vaskosabb füzetekben kiadó szerkesztőség most tart az S betűnél.) Mind Tyrowicz egykötetes lexikonja, mind az életrajzi lexikonsorozat jellemzője, hogy címszavait bő bibliográfia zárja le.

1985-ben Magyarországon is megjelent egy életrajzi lexikon, amely szinte bestseller lett. Nem véletlen, hogy a tematikailag ekkor mind népszerűbb 1848-as eseményekhez kötődő Tábornokok, törzstisztek a szabadságharcban 1848–49 című kötet, Bona Gábor munkája, azóta bővített változatával újabb kiadást ért meg. A Wysocki-jegyzetek írásához nélkülözhetetlennek bizonyult, akárcsak az 1988-ban napvilágot látott másik „Bona-könyv”, a Kossuth Lajos kapitányai, majd aztán egy évtizeddel később a hadnagyok életét bemutató három kötet. Az 1980-as évek végén érlelődött meg bennem, hogy az itt felsorolt munkák stílusát egyeztetve össze kellene állítani a szabadságharc lengyel résztvevőinek életrajzi lexikonát.

A formálódó tervnek az adott határozott keretet, hogy ugyanebben az időben ismerkedtem meg a mind szabadabban lélegző térség „történész-mindenesével”, Dora Kacnelson asszonnyal, aki az ukrán levéltárak alapos ismerője volt, s azoknak szinte minden lengyel vonatkozású anyagáról, fellelési helyéről tudott. Mint szovjet állampolgár és a drogobicsi Pedagógiai Főiskola tanára bejuthatott a belügyminisztérium által felügyelt szovjet levéltárakba. Ő hívta fel a figyelmemet a lvivi (lvovi, lwówi, lembergi) Állami Központi Történeti Levéltár és a Területi Levéltár, valamint az Ukrán Tudományos Akadémia Sztefanik Könyvtárának (a hajdani Ossolineumnak) 1848-ra vonatkozó gazdag anyagára.

Munkahelyemnek, a munkatervem megvalósítását támogató Történettudományi Intézetnek köszönhetően 2005-ben lehetőségem nyílt arra, hogy egy hónapon át a felsorolt ukrán intézményekben kutassak. A bécsi Hadi Levéltár, valamint a Házi, Udvari és Állami Levéltár kutatási témámra vonatkozó anyagai egybevágnak a lembergi dokumentumokkal. (Az itt fellelhető anyagok kutatásában Hermann Róbert és Fazekas István voltak segítségemre.) Meglepően gazdag anyagra leltem a Lublini Városi Levéltárban. Nemcsak azért, mert a Galíciával szomszédos Orosz Birodalomból s főleg a Lublini kormányzóságból sokan szöktek át Magyarországra 1848-ban, hanem azért, mert e tartományi székhelyen mindazokat számon tartották, akik e politikailag forrongó időszakban az Orosz Birodalmat engedély nélkül elhagyták.

Az idő múlása is arra ösztökél, hogy pontot tegyek az immár két évtizede tartó kutatómunkára, amelynek színterét az említetteken s a Magyar Országos Levéltáron, a Hadtörténeti Levéltáron, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtáron, a Széchényi Könyvtáron és az Akadémiai Könyvtáron kívül varsói, krakkói, wroclawi, kórniki, bochniai, kassai és eperjesi levéltárak, könyvtárak és múzeumok adták.

Kutatásaim során olyanok sorsával is szembesültem, akik nem jutottak el a lengyel légióba vagy a honvédseregbe, hírszerzőként sem szolgáltak, de a határátlépési kísérletért vagy annak puszta szándékáért, tervéért is iskolából való kizárás, üldöztetés, száműzetés, börtön lett osztályrészük. Ők is méltók az emlékezetre, ahogyan azok is, akik 1849 tavaszán, a két évvel azelőtt felszámolt Krakkói Köztársaság területén húzódó chrzanówi rengetegben fegyveres felkelést kíséreltek meg, vagy másmilyen eszközökkel próbálták meg bomlasztani a Magyarország ellen vonuló osztrák és orosz sereget.

A bécsi Hadi Levéltárban átnéztem többek között a legfontosabb galíciai sorozású ezredek személyi törzslapjait is. Ez egy-egy ezred esetében öt-hatezer dokumentumot jelent. E vállalkozásra az sarkallt, hogy tudtam: mind a magyarországi, mind az erdélyi lengyel légió szervezése során verbuváltak a hadifoglyok közül is. A magyarországi lengyel légiónál az ilyen jellegű létszámgyarapítás elvileg önkéntes alapon történt. Bem Erdélyben félretette az önkéntesség elvét: a galíciai származású hadifoglyokat besoroztatta a szerveződő légióba. Emiatt a Parma, a Bianchi, az István főherceg és részben a Sivkovich gyalogezredek fogságba esett bakáiban potenciálisan az erdélyi lengyel légió katonáit láthatjuk. Ők viszont nemzetiségüket tekintve nagyrészt – mai fogalmak szerint – ukránok, s számuk meghaladja a félezer főt. Beemelésük szétfeszítette volna e lexikon terjedelmileg amúgy is az eredeti terv kétszeresére tágult keretét, s megkérdőjelezte volna a címet. Ezért tervezünk egy következő kötetet „Az 1848/49-es szabadságharc ukrán résztvevői" címmel, amelyben utalnánk a kelet-galíciai 1848-as eseményeknek az ukrán nemzeti tudat ébresztésében játszott szerepére is.

A címszavak az anyag mennyiségétől függően vagy ténymegállapítóan rövidek, vagy olvasmányosan hosszabbak. E vonatkozásban hol Tyrowicz, hol a Lengyel Életrajzi Szótár módszerével élek. A címszavakat mindkét esetben a források bibliográfiájával zárom. Amikor túl bőséges anyag állt rendelkezésemre, természetesen szelektáltam. Azoknál a könyveknél, amelyekben névmutató szerepel, csak a címet jelzem, az oldalszámot nem. A földrajzi helységek megjelölésnél az 1815-ben az Orosz Birodalom keretei között létrejött Lengyel Királyság elnevezést használom az 1832 utáni időszakra is, jóllehet magát a Lengyel Királyságot és intézményeit I. Miklós cár az 1830/31-es szabadságharc leverése után felszámolta, de közigazgatási különállásának egy részét a vámhatárral együtt meghagyta. A lexikonban szereplő személyek születési helyének országmegjelölése a vonatkozó időszak topográfiai helyzetét igyekszik tükrözni, de emellett az esetek többségében 1848-ban érvényben lévő közigazgatási területmeghatározás az irányadó. A kérdés bonyolultságát jól tükrözi a gyakran szereplő Lublin példája. A lengyel és a litván történelemben fontos szerepet játszó város az állam 1795-ös végleges felosztása után az Osztrák Birodalomhoz került területek Új-Galíciának nevezett részén feküdt, amely a tilsiti békében létrehozott Varsói Hercegséghez került, majd pedig a Bécsi Kongresszuson a Lengyel Királyság része lett.

Ahol lehet, a helység magyar nevét használom. Itt is meg kellett azonban alkudnom. Hiába szeretném Galícia fővárosát régi magyar nevén Ilyvóként jegyezni a német Lemberg helyett, hogy ne „sértsem” az ukrán Lvivet, az orosz Lvovot, a lengyel Lwówot, vagy a latin Leopolist. Az eddigi tapasztalat meggyőzött arról, hogy az Ilyvó megnevezés homályban hagyná a Lembergként viszont egyértelmű várost. A katonai rangmegjelölés vagy a hivatali titulus is mindig a szóban forgó időszakra vonatkozik.

Foglalkozást, vallást, családi állapotot, vagyoni helyzetet csak abban az esetben jelölök, ha erre a forrásokban is utalás van. Ezen adalékok jelentősége különösen a szűkszavú források esetében nő meg. A csak egyszer előforduló levéltári jegyzetet többnyire teljes egészében megadom.

Családom segítségét és türelmét, a magyar, lengyel, osztrák, szlovák, ukrán levéltárosok, könyvtárosok, muzeológusok készségességét ezúton köszönöm. Bona Gábor, Fazekas István, Hermann Róbert, Katona Tamás, Lenkefi Ferenc és Németh György személyes támogatása nagy segítséget jelentett. A lexikon létrejötte és megjelenése mindenekelőtt annak köszönhető, hogy e vállalkozást a Történettudományi Intézet munkatervként is folyamatosan támogatta, kinyilvánítva így tudományos főmunkatársként alkalmazott személyem iránti bizalmát is, és a szabadságharc lengyel hősei emlékének megbecsülését.

Budapest, 2007. január 31.

Kovács István

KATALÓGUS		TARTALOM